Bosznia, végállomás

Ez itt Európa eldorádója! Itt minden lehetséges! – a Bosznia nyugati csücskében álló kávézó pincére szerint ezt az is bizonyítja, hogy néhány perccel korábban két szomáliai és egy pakisztáni vendéget szolgált ki.

Persze ez meg sem közelíti a 2015-ös, Bosznia-Hercegovinát akkor elkerülő, Magyarországot annál inkább érintő útvonal intenzitását, hiszen akkor a csúcson naponta ment át tízezer, nagyrészt Szíriából menekülő ember, míg az elmúlt fél évben összesen kilencezren, főként Pakisztánból, Afganisztánból, Iránból kötöttek ki a volt jugoszláv tagköztársaságban, hogy innen jussanak Horvátországon, Szlovénián át Nyugat-Európába.

A 45 ezres Bihács szélén most nagyjából ezer ember húzza meg magát egy sátortáborban és a mellette álló egykori kollégiumban, de állítólag voltak már háromezren is.

A tábor szó szerint háborús körülmények között működik: a kollégium az 1992–95-ös délszláv háború idején csaknem megsemmisült, a négyszintes betoncsontvázat azóta sem hozták helyre. A szétlőtt, kiégett, a födémben lyukakkal teli épületben az elhagyottabb zugok árnyékszékekké lettek, a nagyobb helyiségekben sátrakat vertek fel, vagy csak hálózsákokban fekszenek egymás mellett. A város egyébként is sokfelé viseli magán még mindig a háborús sebeket.

Pakisztáni vagy? Tessék ötven márka!

A városban – amelynek első említése egy IV. Béla által kiadott oklevélben olvasható – nehéz úgy végigsétálni, hogy ne jönne szembe legalább egy telefonáló menedékkérő.

„Két hónapja vagyok itt, azóta hatszor próbáltam meg átmenni a határon” – mesélte Ali, útban a péktől a sátortáborig. A pakisztáni fiatalember elmondása szerint a horvát rendőrök megverték, összetörték a telefonját, majd visszazavarták a bosnyák oldalra.

Hasonló történetet sokat hallani, és mivel a horvát oldal igyekszik mindenkit visszatartani, egyáltalán nem életszerűtlen, hogy a veréstől sem riadnak vissza. Sőt, azt sem bánják, ha ennek híre megy, mert ezzel reményeik szerint elriasztják a többieket a próbálkozástól. Jogi következménye meg nem nagyon lesz, mert bizonyítani nehéz, hogy honnan vannak valójában az ütésnyomok.

Miközben beszéltünk, egy idősödő asszony jött felénk, „Szíria, Szíria” felkiáltással, majd arabot keverve a bosnyákba – nevezzük így a nyelvet – gyorsan kotorászni kezdett a táskájában. Ali ijedtében továbbsietett, így lemaradt 50 bosnyák márkáról, úgy 8000 ezer forintról, amit jobb híján nekem akart volna átadni a nő, hátha én is arab vagyok, de ha pakisztáni, az se baj.

Azért nem mindenki ilyen lelkes a menekültáradattól.

Ez katasztrófa. Mit csináljunk ezekkel az emberekkel, akik az EU-ba mennének, de itt ragadnak?

– kérdezte inkább magától egy volt vámos, aki ma panziót üzemeltet Bihács mellett. Az ő háza előtti főúton vonulnak végig a nyugatra igyekvők, mindennap látja az újabb érkezőket, akik általában a szarajevói tábort megjárva jutnak tovább.

Keresnek rajtuk, és megszabadulnak tőlük

„Nekem semmi bajom velük, nem a bőrszín számít, mindenütt vannak jó és rossz emberek, de tényleg nem lehet mindenkit csak úgy átengedni. Honnan tudjuk, kik ők valójában?

Magyarország helyesen tette, hogy felhúzta a kerítést”

– mondta egy kávézó vendége. Szerinte a magyar rendőrök „még brutálisabbak, mint a horvátok”, bár fejcsóválásából úgy tűnt, egyetértése ellenére ezt nem csak elismerésnek szánja.

Ami az üzletet illeti, szerinte nem pörget sokat a város pékségein, kávézóin, hogy az érkezők ott vásárolnak – talán a SIM-kártya-forgalom ugrik meg látványosan.

Volt, aki arról beszélt, hogy egyszerűen nincs elég rendőr a menekülthelyzet kezelésére, de az is igaz, hogy a városban senki sem panaszkodott az érkezők viselkedésére, mindeddig nem voltak érintettek köztörvényes ügyekben, nincsenek bolti lopások, zaklatások, amivel közvetlenül felborítanák a város életét.

A rendőrség az elvárhatót teljesíti, rendszeresen kijön a gyönyörű hegyekkel körbevett doboldalon lévő sátortáborhoz, és ujjlenyomattal együtt regisztrálja az ott lévőket, bár volt, aki elmondta, hogy enélkül is kapott valamiféle igazolást a rendőrségtől.

Hogy miért pont itt vagyunk? Hát, az embercsempészek ezt találták ki. Magyarország felé nem mehetünk

 – mondta egy afgán férfi.

Az útvonalak Törökországig eltérők. Sok szomáliai repülővel, dubaji átszállással jut el Isztambulig, Banglades felől van, aki Újdelhin át repül a török megapoliszig, onnan nagyjából mindenki azonos feltételekkel jön: a török oldalról az elmondások szerint kétezer euróért jutnak át Görögországba csónakkal – drágábban, mint 2015-ben, kisebb a forgalom, nagyobb a lebukás veszélye, bár volt egy háromgyerekes iráni család, amely elmondása szerint összesen csak ötven eurót fizetett – onnan változó, összesen 2-300 euróért Macedónián át Szerbiába, ahonnan az elmondások alapján elég egységesen, 250 eurót fizetve jutnak át Bosznia-Hercegovinába.

Az ország felét északon és keleten a Boszniai Szerb Köztársaság alkotja, Szerbiából ide jutnak először a zöldhatáron, ám a határőröknek és rendőröknek itt azért nem fáj különösebben, hogy a csempészek az országba illegálisan beviszik az embereket, mert azok utána úgyis továbbállnak Szarajevó, majd a horvát határ felé, és az a terület már nem a Boszniai Szerb Köztársaságé, hanem a bosnyák–horvát föderáció része.

A migráció problémáját pedig onnantól kezdve a boszniai szerbek már nem érzik a sajátjuknak.

De a bihácsiak szerint még Szarajevó is jól jár, az EU-tól nemrég 6,5 millió euró jött az ottani tábor fenntartására, Bihács viszont már ebből sem kap.

Ez tehát a leggyengébb láncszem, ahol – lásd: eldorádó – viszonylagos biztonságban dolgozhatnak a csempészek, talán azért, mert ők végül segítik lecsapolni a felduzzadó tömeget azzal, hogy átjuttatják egy részét Horvátországba.

Jövedelmező segíteni a földieknek

„Helyiek nélkül nem megy, mert ismerni kell a terepet, de a csempészek pakisztániak, afgánok, akik a sajátjaikat viszik át” – mesélte egy pakisztáni. Hogy Bihács arabul, pastu vagy dari nyelven beszélő, német rendszámú autókkal közlekedő vendégei tényleg ezzel foglalkoznak, vagy csak a világ egyetlen gótikus stílusú mecsetét – a 13. században épült, de az 1592-es oszmán hódítás után átalakított egykori páduai Szent Antal-templomot – jöttek megnézni, azt legfeljebb a rendőrség tudhatja, ha akarja.

A panziósok szerint tényleg vannak igazi arab turisták, akik a nyári meleg elől jönnek a hittestvér Boszniába. Látni is Szaúd-Arábiából, Ománból érkezett csadoros asszonyaikkal sétáló férfiakat, az éttermekben magától értetődő az arab étlap, mindez évek óta megszokott dolog az országban.

„Azért ők mások, én is muzulmán vagyok, de ez nekem is sok” – mondta a csadorokra utalva egy panziós. Egy másik, szintén muzulmán pedig a képmutatásra panaszkodott: idejönnek nagy bigottan, aztán simán isznak és nőznek.

Drinking, girling

A felszabadultság érzésében nincs különbség gazdag turista és nyugatra vágyó menedékkérő között. Radzsiput a pakisztáni kasmírból jött. Három éve még nem jutott eszébe eljönni, mert akkoriban Szaúd-Arábiában dolgozott, a munkavállalásiját viszont nem hosszabbították meg, így kényszerült haza. „Otthon nincs pénz, nincs lehetőség, ha meg mégis menne a vállalkozás, jön egy hivatalnok rokona, hogy akkor ő ezt most megveszi. Esetleg pisztolyt tartanak a fejedhez” – adott róla képet, milyen a helyzete egy gazdasági menekültnek, aki formálisan nem polgárháborús vidékről jött. Németországban dolgozna, ácsként.

Egyszer már megpróbált átmenni Horvátországba, sőt, majdnem Szlovéniáig is eljutott, mikor elkapták és visszatoloncolták a bosnyák oldalra. Most lepényt – rotit – sütöget a délszláv háborúban szétlőtt kollégium tetején egy rögtönzött sütőn. „Engem nem vert meg senki, elfogtak, visszahoztak. De voltak, akiket vertek, én is láttam” – mesélte a negyvenes férfi.

Szaúd-Arábiába egyébként visszamenne dolgozni, ha tehetné, bár annyira azért nem szerette, mert ott nincs ital, sem nők, ahogy otthon sem nagyon. Európában viszont van „drinking and girling” – mondta olyan fejcsóválással, amilyet csak indiai musicalekben látni.

Igaz, előtte pár mondattal arról beszélt, a vallás fontos neki, de ez, mint kiderül, csak annyit jelent, hogy majd bocsánatot kér Allahtól. Egyébként sem bigott helyről jön. „Nálunk nem járnak befedve a nők, a haját sem takarja el mindenki” – szavaiból azért végül úgy tűnik, ő azért a hidzsábot elvárná feleségétől, ha a burkát nem is.

Feiszal viszont ennél világibb, nem vágyik beburkázott feleségre. Pakisztánban építészmérnök volt, egy kínai cégnél dolgozott. Lassan 35, felesége még nincs „piszkálta is vele a család”, de most örül, hogy egyedül lehet úton. Pakisztán korrupt hatalmáról nagyjából ugyanazt mondja el, mint Radzsiput. „5-600 euróért dolgoztam, feljebb már csak a hatalomhoz közeliek rokonai kerülnek, megkeresnek havi 5-6-10 ezer eurót is.” Ő is Németországba menne, megelégedne havi 2500 euróval. Vagy 1500-zal. Amikor a magyarországi fizetésekről és albérletdíjakról beszéltem neki, legyintett, hogy hát nem is gazdag ország, de végül legpesszimistább németországi elvárásait levitte ezer euróra.

És idővel talán vissza is menne, az új kormányfőnek ő már régóta híve, és ha négy-öt év alatt az egykori krikettjátékos, akinek pártja megnyerte a júliusi választásokat változást tud elérni, akkor talán majd hazamegy. Addig viszont újra és újra próbálkozni fog a határon, ha hazatoloncolják, akkor is. 

Földrengéskárosultak szelik át a világot

Pakisztán és Afganisztán egyértelmű többségben van, mögöttük irániakat lehet találni – az etnikailag valójában vegyes országból arab anyanyelvűek is jönnek –, egy kis csoport viszont feltűnően elkülönült a bihácsi sátortáborban, amit épp nem sokkal korábban terelt kisebb helyre a rendőrség. A hatfős csapat egy pléden gubbasztott, csak egymással beszélgettek.

Mondjuk rajtuk kívül nem is tudott más nepáliul.

Nem, nem serpákként dolgoztak a Himalájában, de enélkül a kimagasló jövedelmet adó állás nélkül is maradtak volna a világ legmagasabban fekvő országában, amely többéves polgárháború után alig tíz éve lett királyságból köztársaság. Csakhogy 2015-ben jött a földrengés, elvitte a házaikat. Azóta tízezer eurót szedtek össze a rokonoktól, hitelezőktől – ez állítólag nem elég Katmanduban egy házra – és nekivágtak az útnak. Nem is volt túl bonyolult, Katmanduból Újdelhibe, onnan Isztambulba is repülővel mentek. Ott elment a szokásos kétezer euró a csónakra Görögországig, majd jöttek tovább a csempészekkel. Franciaországba mennének, mert ott már vannak rokonok, de egyelőre még a horvát határt sem próbálták meg.

És ha a földrengés nem lesz elég arra, hogy egy nepáli menedéket kapjon az EU-ban? Peszan elgondolkodik, mint aki ezzel még nem számolt: „Hát, akkor nincs mit tenni. Elveszítünk tízezer eurót, de otthon maradunk. Csak nem tudom, hogy mihez kezdünk.”

Mások nem ilyen belenyugvók, inkább arról beszélnek, hogy a végsőkig fognak próbálkozni. Azar az iráni Ahvázból indult barátaival. Ő nem Bihácson, hanem a 60 kilométerre lévő Velika Kladusában kötött ki egy sátortáborban, ahol most 400-600 ember várakozik.

Vegyészként diplomázott, és szerinte találna is munkát szakmájában. „Kértem vízumot a német és az olasz konzulátuson is, de nem kaptam, ezért döntöttem úgy, hogy másképp jutok el” – mondta, bár nem sikerült tisztáznunk, hogy ha vízum nélkül nem sikerült, miért bízik abban, hogy menekültstátuszt fog kapni. „Irániakat nem küldenek vissza Németországból, csak el kéne jutnom" – szerinte ebben főként „a magyar elnök" jelent akadályt, aki „nyíltan megmondta, hogy nem enged be menekülteket." Mikor elmondtam, hogy talán Németország sem vár mindenkit tárt karokkal, nem esett kétségbe: „Ha ott nem, akkor melyik volna jobb ország? Anglia? Hollandia?” – kérdezte, mintha nem egy nejlonból összetákolt sátor tövében, hanem egy utazási irodában ülnénk.

Azar sátra mellett egy szintén ahvazi család vert tábort. Három kisgyerekkel indult útnak a fodrász édesapa és várandós felesége, három hónappal ezelőtt. A férfi szerint Németországban dolgozhat fodrászként. Olyan optimizmussal beszélt, mintha nem Bosznia csücskében ülne három hete egy sátortáborban. Igaz, még nem próbálkoztak a horvát határon. „Még várunk." Hogy mire? Válasz helyett csak vállat vont.

Azt akarom, hogy a gyerekeim tanulhassanak, egyetemre járjanak. Jövőt akarok adni nekik.