Donald Trump és az impeachment fenyegetése

Soha nem volt még olyan amerikai elnök, aki még be sem költözött a Fehér Házba, máris mozgalmak szerveződtek hivatalából való eltávolítására.

Sok más területhez hasonlóan ebben is Donald Trump az első; köszönhetően annak, hogy a kampány során felszínre kerülő szennyesének jó részét magával vitte New Yorkból Washingtonba, na meg annak, hogy talán soha még ilyen megosztó elnöke az Egyesült Államoknak, és megválasztását követően sem konszolidálódott a politikai helyzet.

Az elnökkel szemben több alkotmányos jellegű kifogás merült fel:

1. Az első, hogy Trump megtartotta kiterjedt nemzetközi hálózatot alkotó személyes üzleti érdekeltségeit, sőt, a New York-i Trump-hotelt eleinte egyfajta lobbiközpontként üzemeltette.
2. A második ennél súlyosabbnak bizonyult: felmerült, hogy Trump stábjának néhány tagja az orosz titkosszolgálatokkal (vagy titkosszolgálati hátterű kétes egyénekkel) játszott össze Hillary Clinton ellen. Az ügyben megindult nyomozást az FBI Trump elnöksége alatt sem ejtette, sőt.
3. Miután az elnök 2017 májusában a Trump-gardróbból elsőként kihulló csontváz, Michael Flynn nemzetbiztonsági tanácsadó lemondását követően kirúgta James Comey FBI-igazgatót, az oroszokkal való összejátszás mellé jött egy újabb (nem jogi értelemben vett) vád: az igazságszolgáltatás akadályozása.

Az igazságügyi minisztérium által megbízott különleges ügyész, Robert Mueller által irányított vizsgálat hiába vonta magára Trump és a republikánusok össztüzét, körültekintően és óvatosan halad előre, és ahogy az amerikai média hétről hétre az elnökhöz egyre közelebb álló, egyre bennfentesebb figurák megvádolásáról, elítéléséről vagy a nyomozással való együttműködéséről ad hírt, úgy spekulál egyre ádázabbul az amerikai közvélemény arról, hogy vajon a vizsgálat ki fog-e futni egy Donald Trump ellen indított különleges vádeljárásba, azaz

Trump elmozdításának lehetősége nemcsak Trump személye miatt izgatja az amerikaiakat, hanem azért is, mert az Egyesült Államokban az impeachment (nem vagyok az anglicizmusok nagy híve, de a „megvádolás" vagy „vád alá helyezés" elnöki esetét Magyarországon is mindenki angol nevén ismeri) iszonyú körülményes és politikailag szinte kivitelezhetetlen eljárás.

De hát Donald Trump annyi konvenciót és tabut döntött már le az amerikai politikában, karakteréhez igazán passzolna egy rendkívüli, soha nem látott politikai bukás.

De mi is az az impeachment?

Eddig összesen két elnök ellen indult konkrét eljárás, de sem a százötven évvel ezelőtt hadügyminiszterét a polgárháború utáni hiperkényes időszakban a kongresszus akaratával szemben önkényesen leváltó Andrew Johnson, sem pedig a Monica Lewinskyvel kapcsolatban az igazságszolgáltatásnak hazudó Bill Clinton ellen nem jött össze a kellő politikai többség.

Egyedül a Watergate-botrányba belegabalyodó Richard Nixont sikerült, ha nem is az impeachmenttel, de az eljárás fenyegetésével lemondásra kényszeríteni (utódja, Gerald Ford elnöki kegyelemben részesítette). 

Szóval az impeachment jelentőségéhez három fontos dolgot érdemes szem előtt tartani:

1. Mivel igen ritkán alkalmazzák, és még soha nem ment végig az eljárás, ezért csak találgatni lehet, hogyan is alakulhat.
2. Nem egy hagyományos értelemben vett bűnvádi eljárásról van szó, hanem egy törvényhozásban lefolytatott politikai vitáról, majd politikai döntésről (pontosabban kettőről, de erről mindjárt részletesebben). 
3. Ez a döntés politikai természete mellett azt is jelenti, hogy az impeachmenthez nincs szükség bíróság előtt is megálló, jogi szempontból kétségbevonhatatlan bizonyítékra.

Az impeachment lehetőségét az amerikai alkotmány rögzíti, méghozzá „árulás, megvesztegetés, vagy egyéb főbenjáró bűnök és vétségek" esetére, ami azért elég képlékeny indok. Az eljárást az amerikai törvényhozás alsóháza, a képviselőház indíthatja meg, ahol már egyszerű többség esetében is sikerrel zárulhat a megvádolás.

Eddig Johnson és Clinton ellen is eljutottak, csakhogy magához az elnök elmozdításához a felsőháznak, a szenátusnak is rá kell bólintania a döntésre, méghozzá kétharmados többséggel. Ekkor – mintha az elnök meghalt volna, vagy alkalmatlanná válna a hatalom gyakorlására – az alelnök lesz az új elnök, igaz, őt még a kongresszus két házának is el kell fogadnia (ehhez már elég az egyszerű többség).

Különösen a szenátusi kétharmad számít olyan gátnak, ami a kongresszusi erőviszonyok  hagyományosnak mondható kiegyenlítettsége miatt szinte megugorhatatlan,

Mekkora esély van arra, hogy kiszavazzák Trumpot?

Csak hogy ne kerülgessük a forró kását: belátható időn belül semmi esély erre.

Jelenleg a kongresszus mindkét házában a republikánusok vannak többségben, és Trump hiába van rosszban a pártelittel, szorosan összezárnak mögötte – részben mert bukása egyelőre a pártnak is óriási presztízsveszteség lenne, de még inkább azért, mert a párt szavazói elsősorban Trump szavára hallgatnak, és az elmúlt másfél év tapasztalatai szerint a legtöbb államban brutálisan megbüntetik azokat a politikusokat, akik szembefordulnak az elnökkel.

De november 6-án jönnek a félidős választások, amikor az impeachmentet megindító képviselőház összes helyéről és a szenátusi mandátumok harmadáról is döntés születik. Elvileg egy demokrata győzelem esetén az impeachment feltételeihez is közelebb lehetne kerülni, szóval érdemes az esélyeket megnézni.

A Fivethirtyeight prognózisa alapján jelenleg több mint 70 százalék esélye van a demokratáknak arra, hogy 2010 után újból övék legyen a képviselőházi többség, azaz elvileg meglehet a kellő számú szavazat ahhoz, hogy egy eljárás eljusson abba a szakaszba, ahová Clintoné is.

A szenátussal azonban más a helyzet. A választás során azonban idén zömmel pont demokrata politikusoknak kell megvédeniük a mandátumukat, többüknek ráadásul olyan államokban, ahol 2016-ban Trump simán nyert. Az esélyek igen képlékenyek, de az borítékolható, hogy a demokraták még a kedvező országos széljárás ellenére is legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy megvédik jelenlegi pozíciójukat, vagy jó esetben pár fős többséget szereznek.

Egy ilyen eredmény csodás lenne Trump belpolitikai ambícióinak blokkolása vagy a Fehér Ház alkukra való kényszerítésének szempontjából, de az impeachmenthez kevés.

De azért felmerülhet pár X-faktor. A szenátusban például több olyan republikánus törvényhozó is ül, aki vagy visszavonul, vagy pedig nem indul újra posztjáért (részben – mint mondjuk Jeff Flake – azért, mert Trump-ellenessége miatt nincs esélye a republikánus előválasztáson).

És bár eddig azért a frakciók baj esetén összezártak az elnök mögött, egy demokrata tanácsadó frappánsan fogalmazta meg, hogy

ha a nyomozás a jelenlegi ütemben halad, az egyre demoralizálóbb lesz a republikánusoknak. És gyorsan elérhetjük azt a kritikus pontot, amitől kezdve már nem lehet komoly arccal azt mondani, „nem, az elnök semmilyen bűncselekményben nem vett részt”.

Egy másik ilyen fordulópont lehet az, ha Donald Trump kirúgná Muellert, vagyis előbb az őt kinevező igazságügyminiszter-helyettest, Rod Rosensteint (magyar szemmel egészen elképesztő, hogy az amerikai elnököt a saját kormánya által kinevezett, a saját államtitkára és az igazságügy-minisztere által védett ügyész sanyargatja).

A demokraták nem is akarják Trump bukását

Az a vicc, hogy pont a demokrata pártvezetés nem is igazán érdekelt az impeachmentben.

És nemcsak azért, mert nincs komoly esély az eljárás végigvitelére, hanem azért is, mert a hiperkomplex amerikai politikai térben egy ilyen radikális lépés kiszámíthatatlan, akár a demokrata pártot is alaposan eláztató hullámokat vetne.

A sajtóban megjelenő érvek szerint például ha bőszen elkezdenék Trump felelősségre vonását követelni, azzal úgy tűnne, hogy be akarnak szólni az igazságszolgáltatás munkájába, és megnehezítenék az amúgy is szűk mezsgyén kötéltáncoló Mueller munkáját. Ezért is szögezte le Eric Swalwell, az igazságügyi bizottság egyik demokrata tagja, hogy

eddig nem bukkant fel olyan bizonyíték, ami alapján indokolt lehetne az ipeachment megindítása.

Ráadásul egy ilyen különleges ügyészi vizsgálatot nem érdemes siettetni, Kenneth Starr négy év alatt jutott csak el Monica Lewinskyhez, és a Watergate-ügy is két év alatt érett elnökbuktató üggyé. A demokratáknak Robert Mueller így is bőven biztosít muníciót választási kampányra, utána meg majd meglátják.

Ők maguk inkább a korrupciót, a gazdagoknak kedvező adótörvényeket és az amúgy is vékony egészségbiztosítás fellazítását akarják támadni, a Mueller-nyomozással kapcsolatban pedig megelégednek azzal, hogy benyújtottak egy törvényjavaslatot, ami fokozottabb védelmet biztosítana a különleges ügyész számára, ha Trump vállalva a saját pártjával való, minden eddiginél nagyobb konfliktust, mégis kirúgná Robert Muellert.

Az sem indokolja a sietséget, hogy annyira már 2020 sincs messzire; és a demokratáknak nem érdeke erőltetni egy olyan eljárást, amivel legfeljebb csak Mike Pence elnökségét érhetik el, azaz az újraválasztásához túl megosztónak tűnő (tartósan 50 százalék feletti elutasítottságú) Trump helyett esetleg kapnak egy mérsékeltebb, azaz számukra veszélyesebb jelöltet.

Jellemző, hogy az idén előválasztásokon induló 811 demokrata politikus közül egyetlenegy honlapján szerepelt kampányígéretként Trump megvádolása. A texasi Al Green demokrata párti képviselő 2017-ben kétszer is benyújtott javaslatot az impeachment megindításáról, de csak 58, illetve 66 támogató szavazatot kapott, azaz a demokrata képviselők több mint 60 százaléka is a republikánusokkal együtt utasította el.

Arra jó, hogy ráijesszenek a szavazókra

Az impeachmentet mint politikai témát inkább a republikánus párt kapta fel, mely azzal az üzenettel akarja mozgósítani az ellenfelükénél sokkal kevésbé motivált szavazóit, hogy ha novemberben a demokraták szerzik meg a kongresszusi többséget, akkor jogi eszközökkel fogják visszafordítani a nép 2016-ban kinyilvánított akaratát.

A Fehér Ház is előszeretettel beszél erről a szcenárióról; Trump a tőzsde bedőlésével ijesztgetett, ügyvédi csapatának – amúgy is gyakran meghökkentő nyilatkozatokkal előrukkoló – vezetője, a volt New York-i polgármester Rudy Giuliani pedig már egy lázadást vizionált főnöke elmozdítása esetére.

A közvélemény-kutatások szerint ráadásul a választók még az elnök magánügyvédje terhelő vallomásának és kampányfőnöke elítélésének napjaiban sem követelték egységesen Trump fejét: a Morning Consult szerint a választok 42, a Survey Monkey szerint 44 százalékuk támogatta az impeachment megindítását.

Emiatt az előbb már említett, hiperkiélezett szenátusi versenyben is hátrány lehet a radikalizmus. Ahogy egy óvatosabb demokrata kampánytanácsadó megfogalmazta:

Az országos balratolódás semmi másra nem jó, mint hogy elidegenítsen néhány szavazót, és további károkat okozzon az amúgy is kényes helyzetben lévő demokrata szenátoroknak.

Csakhogy ha pusztán a demokrata szavazókat nézzük, akkor ők lelkesen (a fent idézett mérések szerint konkrétan 72, illetve 79 százalékos többséggel) megindítanák a Trump elleni eljárást, azaz az impeachment a demokratáknál is fontos téma, csak nem negatív értelemben, mint a republikánusoknál.

A kezdeményezést sem elsősorban a vezető politikusok hirdetik (bár 2018 Amerikájában valamennyire minden demokrata a Donald Trump iránti gyűlöletből él), hanem a bázis, illetve a grassroot-mozgalmakból kinövő új genereációs politikusok. Nincs Trump-ellenes tüntetés, ahol ne zengene az „Im-peach Him! Im-peach Him!", az impeachment elindítására indított, Tom Steyer milliárdos által felkarolt petíciót pedig már több mint 5,6 millión írták alá.

A tavaly októberben indult „Meg kell vádolni" (Need to impeach) mozgalom szakértői – a demokrata párt vezetőivel ellentétben – legalább nyolc vádpontot találtak, amely alapján akármikor meg lehetne indítani az impeachmentet.

Aminek egyelőre nincs sok értelme.