Donald Trumpot megpuccsolták, bébiszittereké a hatalom a világ fölött

Az Egyesült Államok elnöke nagyjából úgy viselkedik, mint egy hazudozós, elkényeztetett kisiskolás hülyegyerek, tanácsadói pedig kvázi bébiszitterként próbálják a legprimitívebb eszközökkel lecsillapítani, terelgetni, hogy megakadályozzák a katasztrófát. Eközben a Fehér Házban teljes káosz uralkodik, mindenki harcol mindenki ellen, különösebb szabályok vagy formai keretek nélkül.

Nagyjából ez az üzenete az újságírólegenda, Bob Woodward új, Félelem: Trump a Fehér Házban című könyvének (amiből részletek már a múlt héten kiderültek), amely a kormányzat különböző, tűzhöz közel lévő tagjaival folytatott háttérinterjúk alapján próbálja bemutatni, hogy hogyan működik, illetve nem működik a Trump adminisztráció, illetve milyen folyamatok rejtőznek a mögött a show mögött, amit kormányzás címén vagy az esetek többségében kormányzás helyett látunk az amerikai elnöktől. 

Amely show egyébként nagyjából kezd olyan lenni, mint a Kártyavár harmadik évada, ahol már minden baromságot bedobtak az írók, hogy fenntartsák a feszültséget, de pont a gyors egymásutánban következő hatásvadász elemek miatt a maga hajmeresztőségében kiszámíthatóan unalmassá és végül teljesen irritálóvá válik az egész sztori. Ám a népszerűség hiába van csökkenőben, és hiába kísérik botrányok a sorozatot, mégis vannak, akik továbbra is élvezik a történetet, a stúdió meg addig gyártatja, amíg pénzt lát belőle, és utóbbival nincs gond. 

A stúdió jelen esetben a Republikánus Párt, amelynek Trump egyszerre púp és áldás: egyfelől tényleg nehezen vállalható és irányítható; másfelől miközben Trump a show-val van elfoglalva, ők szépen csendben, részben az elnök háta mögött, részben tőle függetlenül megvalósítják a saját politikai céljaikat. Legalább addig sem a liberálisok vannak hatalmon. 

Hagyjatok már ezzel a szarral

Bob Woodward minden idők egyik legelismertebb amerikai újságírója, annak idején a Richard Nixon elnök lemondásához vezető Watergate lehallgatási botrány felgöngyölítésének egyik főszereplőjeként vált legendává. Azóta is az amerikai politikai és kormányzat egyik legbefolyásosabb és legprecízebb krónikása, és a Washington Postnál lehúzott közel öt évtizede alatt maga is az amerikai főváros intellektuális intézményévé vált. Magyarul amit ő leír, az általában teljesen megbízható.

Pont ezért is kavart nagy port a könyv azon állítása, hogy Trump beosztottjai és tanácsadói teljesen egyértelműen próbálják megakadályozni, hogy az Egyesült Államok megválasztott elnöke végigvigye akaratát és kampányígéreteit: amellett, hogy végtelen alkalommal próbálják meggyőzni, gyakran bürokratikus és procedurális akadályokat görgetnek a döntéshozatal elé, esetenként meg odáig mennek, hogy

(Mint a könyvből kiderül, Trump imád aláírni, mert az aláírás procedúrája azzal az érzéssel tölti el, hogy haladnak előre a dolgok.) A szabotázst a könyv megjelenése előtt a New York Timesban egy magas rangú tisztviselő névtelen cikkben erősítette meg, és azt írta, hogy mindezzel az országot és a világot védik Trump kiszámíthatatlanságától és makacsságától. 

Ez utóbbiak a könyv szerint nem jelentéktelen veszélyforrások. Az egyik visszatérő elem, hogy Trump amilyen keveset tud a világról, annyira meggyőzhetetlen: amikor tanácsadói a gazdasági vagy külpolitikai kérdések összetettségét próbálják elmagyarázni neki, és adatokkal alátámasztva érvelnek amellett, hogy amit Trump mond és gondol, az nem igaz, általában annyi a válasz, hogy „leszarom,” vagy hogy „hagyjatok már ezzel a szarral”. Jellemzi a helyzetet Trump egy idézett párbeszéde gazdasági főtanácsadójával:

– Miért gondolja így?

– Csak. Harminc éve így gondolom.

De illusztratív az a részlet is, amikor a nemzetközi kapcsolatok rendszerét, a gazdaság- és biztonságpolitika összefüggéseit próbálják elmagyarázni neki egy ülésen, amelynek végére Trump gyakorlatilag

Majd miután kiderült, hogy Észak-Korea egyre komolyabb fenyegetést jelent, és rakétáival nemsokára elérheti az Egyesült Államokat is, azon kezd el rugózni, hogy a Phenjannal szembeni védekezésben elengedhetetlen katonai és hírszerzési partnernek számító Dél-Korea miért nem fizet többet Amerikának. 

Idétlen idők

Trump a gazdasági ügyekben három évtizedes berögződéseire támaszkodik, a külpolitikát pedig egyrészt pénzügyi tranzakciók, másrészt a vezetők személyes kapcsolatainak összességeként ítéli meg, ami egyébként gyakran önellentmondást okoz. Kínával hatalmas kereskedelmi deficitje van Amerikának, nem lehet megengedni, hogy kicsalják belőlünk a pénzt, mondja Trump az egyik oldalon; aztán találkozik Hszi Csin-ping kínai elnökkel, és közli, hogy Hszi megbízik benne és tiszteli őt, ezért nem szabad konfrontatívnak lenni Kínával.  

De nemcsak Kína ügyében csapong, hanem mindenben, amit tovább bonyolít, hogy a Fehér Házon belül a legtöbb ügyben vita van, és a frontvonal két oldalán álló csoportok megpróbálják jobbra-balra rángatni, miközben a döntés-előkészítési és döntéshozatali szabályokat mindenki, maga az elnök is szabotálja.

• Tanácsadói és beosztottjai egy része le akarja beszélni a kereskedelmi háborúról, egy másik része bátorítja;
• egy részük kemény külpolitikát akar, másik részük arról beszél, hogy nem szabad drága külföldi balhékba keveredni;
• lánya a környezetvédelmi ügyek mellett győzködi, a teljes republikánus oldal meg amellett, hogy hagyja ott a párizsi klímaegyezményt;
• ugyanez a helyzet a bevándorlással, Iránnal, Afganisztánnal, és a végtelenségig lehetne még folytatni.  

Szakpolitikai érdeklődését jól mutatja, hogy kormányzata első évének egyetlen eredménye, az adóreform kapcsán csak annyit akart, hogy az új adókulcsok „szép, kerek számok legyenek”. (Végül egyébként nem lettek kerek számok.)

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között nem sok kormányzati munka folyik, ami igen, az is elég kaotikus. Persze nem mintha mindez újdonság lenne, a maga nemében ugyanezt írta meg az év elején Woodward egy jóval kevésbé elismert kollégája, a korábban inkább showbiznisz témákban mozgó Michael Wolff. És ezt írja minden héten Woodward munkahelye, a Washington Post, a rivális New York Times és az egész amerikai és nyugati média.

Nem botránykönyv

Woodward könyve tehát nem tartalmaz forradalmi leleplezéseket, bár ez nem is az ő stílusa: valójában inkább egy kimért, a lehetőségekhez képest távolságtartó és nagyrészt tárgyilagos leírása annak, hogy mi folyik a Fehér Házban. Ez nem botránykönyv, hanem egy száraz krónika, ami annak fényében nem meglepő, hogy Woodward az újságírásnak azt a klasszikus, ám egyre inkább eltűnőben lévő (és Magyarországon eredeti formájában igazából sosem létezett) fajtáját képviseli, ahol a cél a tények előásása és prezentálása, nem a szórakoztatás, az ideológiai szekértáborharc vagy esetleg a mély erkölcsi tanulságok levonása.

Ami persze önmagában még nem jelenti azt, hogy a Félelem jó lenne: Woodward könyvét nemcsak azért szomorú olvasni, mert leírása alapján a világ legnagyobb politikai, gazdaság és katonai hatalmát egy bolond vezeti (a szerző nem foglal állást a kérdésben, de mesélői egyértelműen ezt sugallják), hanem mert őszintén meglepő, hogy egy ekkora legenda hogy tud ilyen csapnivalóan szerkesztett, fájdalmasan csapongó, keretek és irányok nélküli munkát kiadni a kezéből. 

Ettől függetlenül vannak érdekes megállapítások, például kiderül, hogy

• Lindsey Graham szenátor egy ponton rá akarta venni a kínaiakat, hogy tegyék el láb alól Kim Dzsongunt.
• Már Barack Obama alatt is vizsgálták, hogy érdemes-e megelőző csapást mérni Észak-Koreára, de arra jutottak, hogy nem.
• Trump maga Bassár el-Aszad szíriai diktátort akarta kinyíratni egy szaringáztámadás után, de James Mattis védelmi miniszter (a könyv szerint a legfontosabb felnőtt a kormányban) lebeszélte.
• Mattis mellett a kormányzat másik hidegfejű, megbízható és Trump féken tartásában a legfontosabb szerepet játszó tagja Rob Porter kabinettitkár volt, aki a valóságban olyannyira hidegfejű, hogy két volt felesége is súlyos családon belüli erőszakkal vádolta meg, ezért le kellett mondania.
• Trump kinyomtattatta 200 ezer lájknál többet kapó tweetjeit, és megpróbálta kielemezni, hogy hogyan kaphat több lájkot.
• Kis híján háborút robbantott ki Észak-Koreával, amikor közölte, hogy ki kellene vonni Dél-Koreából az amerikai katonák hozzátartozóit (ez Phenjan számára annak a jele lett volna, hogy megkezdődött az amerikai csapás).
• Megviseli, ha halott katonák családtagjaival kell találkoznia.
• Gary Cohn személyében egy Clinton-szavazót vett fel gazdasági főtanácsadójának, mégpedig azért, mert Cohn tartott neki egy prezentációt a pénzügyi rendszer alapvető működéséről, és az abban foglalt, teljesen alapvető információk lenyűgözték Trumpot.
• Mindenképpen meg akarja szerezni Afganisztán ásványkincseit, és nem látja át, hogy egy háborús övezetben ez nem kivitelezhető, meg optikailag is elég rosszul nézne ki.
• Az elnök saját ügyvédje szerint is  „egy hazug állat”, saját tanácsadói szerint istenverte barom.
• Bár folyamatosan dicsérgeti saját fizikai állapotát, orvosa szerint nehezen bírja a stresszt és a fehér házi munkatempót.
• Úgy kezeli beosztottjait, de még a legfelsőbb katonai vezetést is, mint a pozdorját. Volt kabinetfőnöke, Reince Priebus szerint nem képes empátiát vagy szánalmat érezni.
• Azért adott egy hét alatt három különböző nyilatkozatot a charlottesville-i náci fáklyás felvonulás kapcsán, mert először a Fox jobbos hírtévé, aztán tanácsadói véleményét követte, harmadszorra meg úgy volt vele, hogy túl gyengének tűnik, ha bocsánatot kér, úgyhogy inkább mégsem.

Mocsári lények

Mindazonáltal elég egyértelmű, hogy Woodward forrásai és érdeklődése bizonyos konkrét ügyekre korlátozódik. Rengeteg szó van például az afganisztáni stratégiáról és Észak-Koreáról, miközben Angela Merkel neve nem kerül elő a könyvben, és Vlagyimir Putyint is csak közvetve említik. Szintén kimarad a teljes kongresszus és néhány szereplőtől eltekintve a Republikánus Párt, nagy teret kap viszont a biztonságpolitikai és katonai szféra. 

Itt-ott felsejlenek ismert témák, mint például hogy

• Trump napi 6-8 órát tévézik, és teljes megszállottja a beszélgetős műsoroknak, hogy elszabadult tévénézési és twitterezési szokásait többször sikertelenül próbálták visszanyesni beosztottjai;
• hogy nem olvas, képtelen figyelni és koncentrálni;
• hogy családjának szabad bejárása van bárhova a Fehér Házban, és lánya, Ivanka, és Ivanka férje, Jared Kushner mindenbe belekotnyeleskedik;
• illetve hogy a különböző fehér házi érdekcsoportok előszeretettel szivárogtatnak a sajtónak, hogy aláássák kormányzatbeli ellenlábasaikat.

Ám a könyv mellékszereplői javarészt olyanok, mint valami mocsári lények (Trump előszeretettel nevezi mocsárnak Washingtont), akik néha előbújnak, csinálnak valami rémisztőt, aztán újra alábuknak, és jó ideig nem találkozunk velük. Hasonló a helyzet tematikailag: Észak-Koreáról kiderül az elején, hogy súlyos veszélyforrás, sokat lovagolnak rajta, aztán kifullad a sztori, mielőtt Kimmel találkoznának. Folyik a kötélhúzás a bevándorlás ügyében, de Trump egyik legmegosztóbb lépéséig, a határt illegálisan átlépő családok szétszakításáig már nem jutunk el. Előkerül Irán, de az atommegállapodás felmondása már nem. (A könyv története valahol március magasságában ér véget.)

Minden csak lóg a levegőben, semmi nincs lezárva vagy elmagyarázva, ami miatt az, aki nem ismeri az amerikai kormányzat működését, és nem olvassa nap mint nap, hogy mi folyik Washingtonban, semmit nem fog érteni a könyvből; aki meg igen, azt nagyrészt untatni fogja, hogy sok újdonságot nem talál.

Az oroszok hol vannak?

Hasonló téma Robert Mueller különleges ügyész nyomozása az oroszok választási beavatkozásáról: sok újdonság nem derül ki, cserébe a könyv jó hosszan taglal apró részleteket. Annyit azért megtudunk, hogy a nyomozás kapcsán a média gyakran túl szenzációhajhász, és félinformációkon alapuló féligazságokat tálal, ami miatt Trump és stábja még inkább paranoiás lesz azt illetően, hogy itt biztos valami nagy összeesküvés akarja megbuktatni őt. A nagy gond viszont mégis az, hogy Trump összevissza hazudozik, a saját emberei által rendezett próbakihallgatáson a harmadik kérdés után teljesen elvesztette az eszét, ezért ügyvédei úgy félnek Muelleréktől, mint a tűztől.

Woodward pedig néhány személyes megjegyzése egyikeként azt is hozzáteszi, hogy az FBI korábbi vezetője, a Trump főellenségévé vált James Comey sem a legokosabb módon járt el kirúgása előtt, teljesen feleslegesen hozta fel a Trump állítólagos moszkvai pisiszexes kalandjairól szóló „megbízhatatlan, szemét” jelentést első találkozójukon, és emiatt Trump nem teljesen ok nélkül gondolhatta, hogy az FBI vezetője esetleg zsarolni akarja a megerősítetlen híresztelésekkel. 

Trump persze a mostani könyvre is kiakadt, azt fikciónak nevezte, és megkérdőjelezte Woodward szavahihetőségét. De hasonlóan nyilatkozott Woodward két mesélője, Gary Cohn és Rob Porter is, bár arról nem beszéltek, hogy mik a vélt pontatlanságok a könyvben.

Fausti alku

Van persze, akiket ez teljesen hidegen hagy, ők pedig a Republikánus Párt fősodorbeli tagjai, valamint Trump saját bázisa, akikről szinte egyáltalán nincs szó a könyvben.

Ám róluk Woodward igazából egy-két esetlen bekezdésen túl semmit nem tud mondani: az ő terepe Washington, és a Trump-jelenség egy furcsa cirkusz számára, nem tekinti feladatának a háttér vizsgálatát, az elit szembesítését vagy az önreflexiót. 

A kongresszusi republikánusok pedig, ahogy a New York Times írta a napokban, gyakorlatilag egy fausti alkut kötöttek:

Trump persze folyamatosan próbára teszi türelmüket, például amikor Helsinkiben nemrég megalázkodott Vlagyimir Putyinnak, vagy amikor a nagy ellenkezés ellenére csak megindította kereskedelmi háborúját Kína és a fél világ ellen. Ám a végén még az elnök legádázabb republikánus bírálói is mindig beállnak a sorba: ha Trump bukik, akkor a párt is bukik vele; ha nem bukik, akkor viszont sok mindent el lehet érni Trumppal és Trump ellenére is.

Puccs, de nem a hazáért

Például épp most próbálják bebiztosítani a legfelsőbb bíróság évtizedes konzervatív többségét, ami a politikai rendszer feletti konzervatív kontroll szempontjából van akkora fegyvertény, hogy elnézzék Trump kilengéseit. Persze kellemetlen, hogy Trump nácikat mosdat, vagy hogy hangfelvételek vannak róla, ahogy arról beszél, hogy kell picsán markolni a nőket, de ez még mindig kevésbé szörnyű, mint a liberális többség a legfelsőbb bíróságon.

Ahogy a szintén a Timesban megjelent, korábban említett névtelen levél szerzője is írja, az elnök amorális és alkalmatlan, úgyhogy magas rangú tisztviselők egy csoportja gyakorlatilag átvette tőle az irányítást, vagy legalábbis mindent megtesz, hogy (a haza és a konzervatív politikai program érdekében) Trumpnak minél kevesebb beleszólása legyen saját kormánya lépéseibe. Bár ezt a levélíró nem így érzi, de Woodward helyesen mutat rá, hogy

saját, nem választott beosztottjai és politikai szövetségesei próbálják megakadályozni, hogy az Egyesült Államok megválasztott elnöke azt csináljon, amire törvényileg fel van hatalmazva.

Miközben a Woodward könyvét is narráló háttéremberek azt mondják, hogy a hazájukat védelmezik Trumptól, valójában pont az amerikai alkotmányos rendszert ássák alá azért, hogy saját politikai szekértáborukat és annak ideológiáját védjék, és a libsiket mindenáron távol tartsák a kormánytól. A hazáért folyó heroikus küzdelemről és magasztos elvekről szó sincsen, csak a minden más értéket és elvet meghaladó szokásos politikai szekértábor-logikáról. Ez az, ami igazán félelmetes, nem Trump idegállapota.

Borítókép:  Bloomberg/Getty Images Hungary