A legjobb elnökjelöltet válasszák, vagy azt, aki megverheti Trumpot?

Az amerikai politikai rendszer egyik fő negatívumának tartják, hogy alig van lélegzetvételnyi szünet a választási kampányok között: az elnökválasztás után jönnek a kormányalakítás miatti rendkívüli választások, utána máris lehet készülődni a félidős választásra, melynek eredményét megemésztve máris felbukkannak az első aspiránsok, akik a következő elnökválasztásra gyúrnak, és így tovább a végtelenségig. Kritikusok szerint a – hatéves mandátummal rendelkező szenátorokat leszámítva – relatíve rövid hivatali idővel párosuló hosszú kampányidőszak bénítólag hat a stratégiai döntéshozatalra, különösképpen a külpolitikában.

A leghosszabb kampányidőszak a legfontosabb hivatalról szóló választást előzi meg: az amerikai elnöki tisztségre pályázók már ciklusok óta rendszerint 20-22 hónappal a tényleges választást megelőzően hivatalosan is megkezdik kampányukat. Ez persze több szempontból érthető:

• az elnökválasztást a pártoknál egy hosszadalmas, több hónapos előválasztási folyamat előzi meg,
• az amerikai politika szereplőinek ismertsége leginkább saját szavazókörzetére – mivel legtöbbször szenátorokról vagy kormányzókról van szó, ezért a tagállamra – korlátozódik, sok jelöltről még a pártján belül is kevesen hallottak, ezért időre van szüksége, hogy neve országosan is ismertté váljon,
• a kampányról kampányra radikálisan emelkedő, több milliárd dollárra rúgó kampányköltségek összekalapozásához is idő kell,
• ki kell építeni a kampánystábot, elsősorban azokban az államokban, ahol az első, a mezőnyt gyorsan megrostáló előválasztásokat tartják

Csak a Trump

Ezek ismeretében nem meglepő, hogy 2019 januárjában már javában zajlik az elnökválasztási kampány. Mondjuk ez a kampány elsősorban a demokrata párton belül jelent valódi startot, mivel a republikánusoknál a 2020-as jelölt kiválasztása körül nincs sok kétely:

És nem csak azért, mert a republikánus párton belül támogatottsága beállt a 85-90 százalékos szintre, hanem azért is, mert – persze, furcsa ezt a Trump-érában leírni - ez egész egyszerűen nem szokás.

Hivatalban lévő elnökkel szemben utoljára 1992-ben lépett fel kihívó, az idősebb Bush-sal szemben a konzervatív/reakciós forradalom motorja, Pat Buchanan; azelőtt pedig 1980-ban a pártjában is népszerűtlen Jimmy Cartert próbálta legyőzni elkeseredett ellensége, Ted Kennedy. Persze felmerült pár Trump-kritikus politikus – például a 2018-ban partvonalon kívülre került Bob Corker tennessee-i, Jeff Flake arizonai, vagy Ben Sasse nebraskai szenátor –, de a sejtetések és szivárogtatások mögött nem látszik a komoly szándék.

Az elnök verhetőnek tűnik, rengetegen állnak sorba, hogy övék legyen a dicsőség

A demokratáknál érthető módon más a helyzet, kihívók egész sora állt sorompóba, vagy legalább tesztelte a médián keresztül a szavazótábort. A préda különösen kívánatos, hiszen Donald Trump korábban nem látott mértékben polarizálta a 2016-ra amúgy is szélsőségesen megosztott amerikai politikát, azaz óriási dicsőség lenne legyőzni őt. Ez a dicsőség ráadásul 2019 elején egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, hiszen az elnök rendkívül népszerűtlen, 52-54 százalékos elutasítottsága időarányosan is felülmúlja összes újrázására készülő elődjét. Ráadásul az elmúlt két év alatt Trump semmilyen politikai korrekcióra vagy konszolidációra nem volt hajlandó, márpedig így szükségszerűen áthághatatlan korlátokba ütközik szavazatszerző képessége – ez a vonás a félidős választások trendjeinek tükrében azzal kecsegteti a demokratákat, hogy Trump legfeljebb a 2016-os számokat fogja tudni hozni, de ez 2020-ban már kevés lesz. Szóval 2019 elején a 2018-ban igen jól teljesítő közvélemény-kutatások alapján úgy tűnik,

Nem csoda, hogy a pártból 2016-tal ellentétben, amikor Obama kijelölt utódjával szemben csak egy outsider indult, valósággal hemzsegnek a nehéz- és középsúlyú jelöltek. A lista egyelőre bizonytalan, mert nem mindenki jelentette be indulási szándékát. Mondjuk a jelöltségre nem hivatalos, de árulkodó jelek is utalhatnak: például egy kampánystáb felállítása az első előválasztás helyszínén, Iowa államban, egy neves kampánytanácsadó leszerződtetése, részvétel egy potenciális donoroktól hemzsegő Wall Street-i banketten, de van, hogy valaki a feleségét bízza meg a belengetéssel, netán megszaporodnak egy politikus országos ismertségét növelő, imázsépítő szereplések, könnyen emészthető tartalmakkal, sok nevetéssel, zenével.

A tényleges és potenciális jelöltek száma összesen vagy kéttucatnyira rúg – miközben Oprah Winfreytől a Spurs-edző Gregg Popovichon át Al Gore-ig már egy csomó hírbe hozott cáfolta indulását. Az eddigi konkrét bejelentéseket és az amerikai sajtó megalapozott találgatásait figyelembe véve kiemeltem 7 embert, akik közül kikerülhet Donald Trump kihívója.

Érdekes módon a Trump-modell annyiban nem vált modellé, hogy egyetlen politikán kívülről érkező fajsúlyos jelöltről sem olvastam, az örökös talán-jelölt Michael Bloomberg esélyeit pedig kifejezetten rontja, hogy a demokrata szavazók nem akarnak még egy milliárdos elnököt, még akkor sem, ha ez a milliárdos demokrata színekben parádézik. Az esélyesek közé persze bármikor berobbanhatnak azok a szenátorok, akik eddig a leginkább halogatták a színvallást: Sherrod Brown Ohio államból, Cory Booker New Jerseyből, de leginkább a Minnesota állambeli Amy Kobouchar. Azonban miután januárban sorra álltak ki a jelöltek, őket is egyre jobban sürgeti az idő.

Az esélyes hetes

1. Joe Biden: Obama alelnöke 2015-ban – részben fia halála miatt – még nem volt hajlandó sorompóba állni, és egyelőre most is csak utalgat arra, hogy „ő lenne a legalkalmasabb jelölt”. Azért tettem mégis az első helyre, mert a demokrata jelöltekről szóló 12 közvélemény-kutatásból 11-ben ő végzett első helyen, méghozzá nagyságrendekkel megelőzve a potenciális riválisokat. Ez a népszerűség teljes mértékben arra vezethető vissza, hogy egykori alelnökként benne látják leginkább Barack Obama örökösét. Viszont a kampányban kiütközhet az, hogy már 76 éves, ráadásul lehet, hogy több kulcsfontosságú csoportban – mondjuk a fiatalok, a nők vagy a latinók – csak jobb híján szavaznának rá, és ha feltűnik egy erőteljesebb jelölt, akkor gyorsan megindulhat a lemorzsolódás.

2. Bernie Sanders: A vermonti szenátor 2015-2016-ban óriási meglepetésre meg tudta szorongatni Hillary Clintont, és ellenfele Trumptól elszenvedett veresége is sokak szemében igazolta nézetét, miszerint radikális baloldali fordulatra van szükség a demokrata pártban. Azonban annak ellenére, hogy Sanders köpönyegéből baloldali politikusok és baloldal által inspirált szakpolitikai kezdeményezések sora bújt elő, a 77 éves politikus a felmérések alapján inkább csak Hillary Clintonnal szembeállítva volt meglepően népszerű, egy balosabb mezőnyben – mondjuk ahol Elizabeth Warrennel is versenyeznie kell a szavazatokért – már egyáltalán nem tűnik akkora ásznak. Nem véletlen, hogy többen már arról beszélnek, hogy nem is akar indulni, hanem beáll valaki – mondjuk az igen eklektikus nézeteket képviselő hawaii képviselőnő, Tulsi Gabbard – mögé.

3. Elizabeth Warren: a massachusetts-i szenátor paraméterei alapján tökéletes választásnak tűnik: a demokraták balszárnyához tartozik, nő és Trump egyik legengesztelhetetlenebb ellenfele. A társadalmi igazságtalanságok kritikusaként elhíresült Warren ( akiről a Mércén már meg is jelent egy portré) volt az első jelentősebb politikus, aki egyértelművé tette indulását, és nagy energiákkal vetette magát a kampányba. Azonban már ő is 69 éves, és egy sor fontos szavazói csoport – például a feketék vagy a fiatalok – körében sokat kell dolgoznia az imázsán, amire az utóbbi hónapokban rányomta a bélyegét a szerencsétlen törekvése, hogy DNS-teszttel igazolja, egyik tizenhatodizigleni felmenőjében indián (amerikai őslakos) vér csordogált.

4. Beto O'Rourke: Az elnökjelöltségbe általában olyan politikusok szoktak beleállni, akik minimum a szenátori vagy a kormányzói posztig végigjárták már az amerikai politika szamárlétráját, és nevükhöz nem tapad választási vereség – ez utóbbi olyan szigorú követelmény, hogy Warrennek például már a vártnál szorosabb novemberi győzelmét is kudarcként olvasták a fejére. Ehhez képest az egykori deszkás punk hiába bukta el szoros harcban Texas állam egyik szenátusi mandátumát Ted Cruzzal szemben, valóságos demokrata népi hőssé vált, országos szerveződés indult jelöltségéért, és a közvélemény-kutatásokban is jól forog a neve. Annak ellenére, hogy az “alulról jövő” kezdeményezések ritkán jönnek valóban alulról, úgy tűnik, a képviselői mandátumának lejárta után szabadáságát töltő Beto valóban hezitál – és lehet, hogy az elnökjelöltség helyett inkább a 2020-ban megüresedő másik texasi szenátusi mandátumot veszi célba. Ideje bőven van, hiszen még csak 46 éves.

5. Kamala Harris: a kaliforniai szenátor optimális korban van (54 éves), nő, ráadásul tamil és jamaikai szülők gyerekeként színes bőrű, ami egy demokrata előválasztáson előny lehet. Kalifornia államügyészeként a pénzügyi bűncselekményektől a fiatalkorúak internetes védelmén át a fegyvertartás korlátozásáig egy sor, demokrata füleknek jól csengő ügybe állt bele (az államügyészi poszt az Egyesült Államokban a politikai karrier egyik fontos lépcsőfokának számít) – mondjuk ellenfeleinek nem lesz nehéz előtúrnia néhány politikailag érzékeny ügyet a múltjából. És az is Harris mellett szól, hogy  Kalifornia a legnagyobb demokrata fellegvár, melynek támogatása nagy súllyal eshet a latba – ráadásul az állam a 2016-oshoz képest három hónappal előrébb hozta az előválasztást, ami azt jelenti, hogy az ottani eredmény politikai súlya is megnő.

6. Kirsten Gillibrand: New York állam szenátora is a demokrata párt sikeres női politikusgenerációjának tagja, az 52 éves szenátor ráadásul karrierjét is a női egyenjogúsággal kapcsolatos ügyekre építette, ami óriási előnyt jelenthet. Harrishez hasonlóan ő is egy fontos demokrata államra építheti kampányát. Azonban mielőtt az elmúlt évtizedben átpozícionálta volna magát, egy sor olyan ügyet támogatott a laza fegyvertartási szabályoktól az illegális bevándorlók elleni szigorig, melyek nagyon rosszul vehetik ki magukat a kampányban. Ráadásul egyelőre a mérésekben sem szerepel jól, hasonló profillal ringbe szálló riválisai – Harrisen kívül a legkevésbé aktív talán-jelölt Amy Klobuchar minnesotai szenátornő – rendre megelőzik a nyilvános szereplésein kevéssé meggyőző, sokszor igen merev Gillibrand-et.

7. Julián Castro: San Antonio volt polgármestere is megpróbálhat az Obama-örökségre építeni, miután az előző demokrata elnök alatt ő töltötte be a városfejlesztésért és otthonteremtésért felelős miniszteri posztot (ami meglehetősen jelentéktelen tisztség). Ráadásul latino származása miatt aspirálhat egy meghatározó szavazói csoport támogatására – már ha a latinók ismerni fogják őt, ugyanis egyenlőre nulla százalék körüli eredményeket produkál a közvélemény-kutatásokban.

Na de ki lesz a kihívó?

Az előválasztási kampány ilyen korai szakaszában az a szép, hogy nagyon képlékeny a verseny, még Biden kedvező számai is igen csalókák ( emlékszik valaki Jeb Bushra?). De azért nem szeretném egy egyszerű „képlékeny, hagyjuk”-kal letudni ezt a témát, mert ha konkrét nevekkel nem is érdemes spekulálni, van pár meghatározó szempont és trend, melyek biztos, hogy meghatározzák a verseny alakulását:

1. Szimpátia vs. Stratégia

Nem szabad elfelejteni, hogy az előválasztáson nem elsősorban arról döntenek a demokrata törzsszavazók, hogy elnöknek ki a legalkalmasabb, hanem Donald Trumpot ki győzheti le. Ez a szempont valószínűleg a fehér, férfi és lehetőleg csak szolidan balos jelölteknek kedvez, méghozzá azon konyhalogika alapján, miszerint Hillary Clinton veresége megmutatta, Amerikában még mindig a szexista reflexek a legfontosabban; akár tetszik, akár nem – egy demokratának nyilván nem –, egy női jelölttel szemben aránytalanul és méltánytalanul magas elvárásokat támaszt a közvélemény. Ezért hiába indul rekordszámú, egyáltalán nem népszerűtlen és egyáltalán nem tehetségtelen nő a demokraták oldalán, hiába volt 2018 az amerikai politikában a nők éve, hiába lesz a demokrata előválasztásokon szavazók 60 százaléka nő, mégis elképzelhető:

Részben ez az érv a felhajtóerő, ami Joe Bident csekély aktivitás mellett is a többiek fölé emeli, és ezt vitatják a női jelöltek, akik rámutatnak arra, az amerikaiak többsége egyáltalán nem érezné magát kényelmetlenül ( a szóhasználat a kutatást követi) egy női elnök alatt, és arra a felmérésre is hivatkozhatnak, ami kimutatja, hogy mindegyik prominens demokrata női politikus győztesen jönne ki egy Trumppal való versengésből. Ráadásul a biztonsági (vagy biztonságinak tűnő) játékra való törekvés már 2016-ban sem vált be, hiszen a veszélyesen radikálisnak beállított Bernie Sanders minden mérés szerint megverte volna Trumpot.

2. Ki a nagyobb Trump-ellenes?

Nem fogja elejteni a telefont a törvényszerűségtől, mégis fontos fel-felidézni: a törzsközönségnek szóló előválasztáson hagyományosan keményebb akkordokat szokás pengetni, mint magán a választáson. A nóta persze Trumpról fog szólni, meg arról, ki a legkeményebb az elnökkel szemben. A Szenátusból kikerülő aspiránsok a szavazási statisztikák szerint valóban Trump legkérlelhetetlenebb ellenfeleinek számítanak, és elképzelhető, hogy fogunk még hallani olyan fogadkozásokat, mint amikor Joe Biden egy Trumpra mért kiadós verésről fantáziált. De a harcias szólamok nem biztos, hogy kifizetődők, és jelenleg nem igazán lehet látni, hogy mi fog inkább érvényesülni, a Michelle Obama-féle "When they go low, we go high." (ami szabad fordításban azt jelenti, "H mélyre süllyednek, nekünk akkor is meg kell őriznünk a tartásunkat."), vagy pedig ennek a parafrázisa, a "Ha mélyre süllyednek, jól beléjük rúgunk".

3. Pártelit vs. Szocialista élcsapat

Magyarországról nézve nem tűnik radikálisnak a jelöltek programja az általános egészségbiztosítással, a nemi és faji egyenlőség védelembe vételével, a fegyvertartás korlátozásával és a gazdasági szereplők szabályzásának erősítésével. amihez esetenként erős környezetvédelmi vonal társulhat. De Amerikában már az átfogó egészségbiztosítás elképzelése is forradalmi gondolat, melynek elfogadása a demokrata pártban pár év alatt lezajló óriási baloldali fordulat eredménye – és ezt a fordulatot a jelölteknek is követniük kell, ha meg akarják kapni az olyan orákulumok támogatását, mint Bernie Sanders, vagy a hihetetlenül népszerű aktivista-képviselőnő Alexandria Ocasio-Cortez. A párt balszárnya ráadásul újabb kihívásokat is tartogat – például a nemrég bedobott, de máris igen népszerű, az évi 10 millió dollár felett keresők jövedelmére kirovandó 70 százalékos adót –, amelyek a jelöltek saját elképzeléseit is óhatatlanul formálják.

4. Verseny a pénztárcákért

A baloldalisághoz való igazodás ráadásul azzal is jár, hogy egyetlen jelölt sem engedheti meg magának, hogy a pártelit emberének tűnjön – főként nem a kampánytámogatásokat illetően. Nem véletlen, hogy még a partizánnak egyáltalán nem mondható Kamala Harris is leszögezte indulásának bejelentése után, hogy nem fogad el sem a központi pártalapoktól, sem pedig a cégek által létrehozott kampányalaptól támogatást, ami előrevetíti, hogy a jelöltek elsősorban a kisebb támogatásokból próbálják összekalapozni a kampányhoz szükséges százmilliókat. Kérdés, meg lehet-e kerülni a Wall Streetet meg a Szilícium-völgyet, ha a demokrata szimpatizánsok adományaira egyszerre 8-10 jelölt aspirál.