Egyetlen lövés a jobb füle mögé: így végezte 57 éves korában, 1994. február 14-én Andrej Csikatilo, a "rosztovi rém", akin 52 ember - közöttük rengeteg gyerek - szadista, különösen kegyetlen lemészárlását megtorolva hajtották végre a halálos ítéletet pontosan huszonöt évvel ezelőtt.

Csikatilo saját magát "a természet selejtjének" nevezte, de képes volt rá, hogy 12 éven át tartó gyilkosságsorozata idején - előfordult, hogy egyetlen augusztusi hónap leforgása alatt 8 áldozatának a holtteste került elő - észrevétlenül belesimuljon a szovjet társadalomba mint egy igazi, unalmas kisember.

A bírája, Leonyid Akubzsanov az ítélethirdetéskor rámutatott:

épp azért tudta olyan sokáig elkerülni a letartóztatást, mert olyan jelentéktelen volt. 

És volt még egy fontos oka annak, hogy a Csikatilo-féle gyilkosságsorozat megtörténhetett: a problémák tagadásának a kultúrája a Szovjetunióban.

A mi Szovjetuniónkban nem volt bűnözés, nem létezett gyerekgyilkosság, semmiféle rossz

- mondta a bíró 1992-ben, már a rendszer összeomlása után, amikor ráolvasta a halálos ítéletet Csikatilóra. A rémtettek puszta felsorolásán túllépve ezt mutatta be a Csikatilóról szóló, X polgártárs című film, majd a Tom Rob Smith regényén alapuló, a valós eseményektől jobban eltávolodó A 44. gyermek is.

Mire  Cs. polgártárs (ahogy a teljes név kiírásától a törvény miatt tartózkodó orosz sajtó emlegette) a bíróság elé került, nagyot változott a világ. 1992-ben már nyugati újságíróknak is betekintést engedtek az aktákba. A nyomozást vezető Viktor V. Burakov fogadta a New York Times riporterét az irodájában, ami akkor, jóval a letartóztatás után még mindig az ügy dokumentumaival és fotóival volt zsúfolásig tömve.

Végighallgatni is alig lehetett

A bíróságon 222 kötetnyi iratot és fotót dolgoztak fel. A bírónak minden vádponton részletesen végig kellett mennie, így két napba telt, mire a végére ért az ítélet indoklásának. A teremben orvosok is voltak, hogy segítsenek az áldozatok szeretteinek, akik közül többen rosszul lettek, elájultak, amikor hallaniuk kellett, pontosan hogyan is halt meg, akit gyászolnak.

Csikatilo 1978-ban ölt először, egy 9 éves kislány volt az első áldozata. A serdülőkora óta impotens, emiatt sokszor kigúnyolt és szégyenkező férfi ekkor megtapasztalta, hogy a szadizmus szexuális örömet szerez neki. Ezért az élvezetért gyilkolt aztán újra és újra, a támadásai pedig egyre brutálisabbak lettek. A holttestek olyan állapotban kerültek elő, hogy a nyomozók egy időben sátánistákra gyanakodtak. Csikatilo az áldozatok belső szerveit gyakran kivágta, nemi szerveiket lemetszette vagy leharapta, szemüket kivájta.

Az utolsó gyilkosságainál felhagyott a szemek elpusztításával. Utólag azt mondta: addigra rájött, hogy amit hitt, dajkamese.

Csikatilo elismerte, hogy többször evett is az áldozatokból. A kannibalizmus a gyilkos saját elmondása szerint benne volt a gondolataiban a gyerekkora óta. Ukrajna területén született a '30-as években, szegény családban, éhínség idején. Az anyja többször beszélt neki arról, hogy még mielőtt megszületett volna, volt egy bátyja, akit az éhező falubeliek elraboltak, hogy felfalják.

Hogy ez a történet igaz volt-e, azt sosem sikerült megerősíteni, hivatalos dokumentumban nem találták nyomát, hogy ez az állítólagos báty létezett. Az biztos, hogy Csikatilo maga is sokat éhezett, és nyomorúságos gyerekkora volt. Az apja a második világháborúban náci hadifogságba került, hazatérte után pedig Sztálinnál hazaárulónak számított.

Feleség, két gyerek, tanári állás 

A nőkkel Csikatilót kamaszkora óta folyamatos kudarcok érték, miután képtelennek bizonyult az erekcióra, illetve annak fenntartására. Ennek ellenére megházasodott, több mint két évtizeden át kitartott a házassága, sőt, bár a pár nemigen élt szexuális életet, két gyerekük is született. A felesége azt állította: ha tudta volna, mi zajlik, megpróbálta volna megállítani, de soha nem gyanított semmit, még akkor sem, amikor a férje rengeteg időt töltött az otthonától távol és vérfoltokat kellett kimosnia a ruhájából. Mire a bírósági tárgyalásra sor került, Csikatilo családja lakhelyet és nevet változtatott.

A férfi a külvilág felé nem mindig, nem egész felnőtt életében tudta fenntartani a makulátlan látszatot. Éveken át tanárként dolgozott, mialatt többször is szexuálisan zaklatta tanítványait, de a molesztálásokért a komoly felelősségre elmaradt, legfeljebb munkahelyet változtatott, és élhette tovább a világát. A kommunista párt aktív tagja volt.

A gyilkosságsorozat idején már nem tanított, hanem afféle anyagbeszerző volt, ami sok utazással járt. A vadászterületét ennek megfelelően választotta meg: vasútállomásokon, buszpályaudvarokon környékezte meg az áldozatait. Fényes nappal ment oda hozzájuk, és csalta magával őket félreeső, erdős helyekre, ahol aztán rájuk vetette magát.

Bár ne lettek volna szófogadó gyerekek

A gyerekeknek (21, 8 és 16 év közötti fiút és 14, 9 és 17 év közötti lányt ölt meg) hol édességet ígért, hol a nyaralója, esetleg érdekes bélyegek vagy egy rövidebb út megmutatását. Az ítélethirdetéskor a bíró a Szovjetunió bűnének rótta fel azt is, hogy vak tekintélytiszteletet nevelt a gyerekekbe. Számukra a felnőtt szava törvény volt, pedig ha nem így lett volna, az talán megmenthette volna az életüket, mert nem mentek volna el olyan könnyen egy vadidegennel. 

A felnőtteket (17 felnőtt nővel végzett), akik közül sokan prostituáltak, hajléktalanok voltak, alkohol vagy pénz lebegtetésével vette rá Csikatilo, hogy vele tartsanak. A legtöbb gyilkosságot Rosztovban követte el, de Üzbegisztán területén és Moszkvában is volt áldozata. Főleg olyanokat szemelt ki magának, akiknek a hiánya nem tűnik fel azonnal. Burakov, a főnyomozó szerint az áldozatok 70 százaléka csavargó volt.

Rontott a helyzeten, hogy amíg a sorozatgyilkos vadászott, a sajtóban soha nem jelenhetett meg az igazság a maga teljességében, hogy milyen nagyságrendű, ami Rosztovban történik. Így sokáig csak szóbeszédként terjedt, hogy szörnyeteg vadászik a gyerekekre. Azért a rendőrség próbálkozott figyelmeztetni a veszélyre: iskolákba jártak ki például óvatosságra inteni a gyerekeket.

Más halt meg helyette

A bíró a rendőrséget is alaposan kiosztotta az ítélethirdetéskor, és volt is rá oka. Az első tragikus hibát már az első, 1978-as gyilkosság után elkövették, amikor másvalakit tartóztattak le a 9 éves kislány haláláért. Ez a másik ember elítélt gyilkos és erőszaktevő volt, aki épp próbaidőn, szabadlábon volt a kérdéses időben. A férfit halálra ítélték, és ki is végezték. Nem ő volt egyébként az egyetlen, aki nem Csikatilo által, de részben miatta halt meg. Volt olyan is, aki öngyilkos lett, miután tévesen gyanúsítottként kezelték.

A második súlyos kudarc 1984-ben következett, amikor Csikatilót letartóztatták mint a sorozatgyilkosság gyanúsítottját, de rövidesen kénytelenek voltak elengedni, mert a vércsoportja nem egyezett azzal, amilyet holttestekről vett minták alapján a gyilkostól vártak. (Hogy miért nem volt egyezés, arra nincs egyértelmű magyarázat.) 

A nyomozók éveken át kínlódtak. Burakov a New York Times riporterének mutatott papírokat: volt idő, amikor több mint 25 ezren voltak a potenciális gyanúsítottak. Amikor már egyértelmű volt, hogy mivel állnak szemben, 55 nyomozó dolgozott teljes munkaidőben a sorozatgyilkossági ügyön és 400 közrendőr segítette a munkájukat a terepen. Mellékesen 95 nem ide tartozó gyilkossági ügyet oldottak meg és 300 bűnözőt fogtak el, de ettől még - a főnyomozó szavaival - pokoli volt a nyomás, hogy kézre kerítsék a rosztovi mészárost. Burakovot magát is elgyötörte az ügy, nem ment szabadságra, 2-3 órákat aludt. 1986-ban inszomnia és mellkasi fájdalmak miatt kórházba is került.

A pszichiáter és a csapda

Az akkori Szovjetunióban újnak számító, a kollégái által megmosolygott módszerekkel is próbát tett Burakov. Pszichiátriai véleményeket kért ki, de kezdetben ellentmondásos tippeket kapott. Felmerült lehetséges tettesként sátánista, orvos, meleg férfi, ereje teljében lévő fiatalember és az is, hogy nem is egy, hanem több elkövető van. Aztán egy napon megkapta a nyomozótól az aktát  Alekszandr Buhanovszkij, egy szexuális patológiára specializálódott pszichiáter, és ez később sorsfordítónak bizonyult. A pszichiáter a Guardiannak a '90-es években azt mesélte: apaként érintettnek érezte magát. Ő is féltette a kislánya életét a sorozatgyilkostól, akinek pár kilométerre laktak a vadászterületétől.

Először csak annyi történt, hogy Buhanovszkij, aki más téren is úttörőnek számított, például ő dolgozott először a Szovjetunióban transzneműekkel, tíz napnyi munkával felállította az elkövető profilját. Buhanovszkij megdöbbentően pontosnak bizonyult jellemzése szerint olyasvalakit kellett keresni, akinek különösen rossz gyerekkora volt, rettenetes kisebbrendűségi érzéssel küzd, komoly szexuális problémái vannak, egyébként heteroszexuális, jó eséllyel nős, és valószínűleg tanárként dolgozott. A Buhanovszkij-féle tükör egy megalázott, sérült, önsajnálatban úszó, középkorú, impotens férfit mutatott. Ez a tükörkép vezetett később ahhoz, hogy Csikatilo megtörjön és valljon, de ehhez előtte még el kellett kapni.

Látványosan elárasztották egyenruhásokkal az összes nagyobb pályaudvart, hogy a gyilkost néhány olyan kisebb állomás felé tereljék, ahol könnyebb kiszúrni a tömegből. A kisebb állomásokon is voltak természetesen rendőrök, csak ott civil ruhát viseltek, belesimultak a környezetbe.

A terv működött, a hórihorgas, szemüveges, középkorú Csikatilo, amint próbált újabb potenciális áldozatokat megkörnyékezni, hamarosan szemet szúrt valakinek. Figyeltetni kezdték innentől már célirányosan a nyomozók és hamarosan, 1990. november 20-én letartóztatták végül.

Sírós beismerés, dühroham a bíróságon

Az akkori törvények szerint a rendőröknek 10 napjuk volt arra, hogy hivatalosan megvádolják, különben, ha ez bizonyítékok hiján nem jön össze, el kellett volna engedniük. Csikatilo 9 napon át makacsul hallgatott. Ekkor behívták hozzá a profilját felállító pszichiátert. Buhanovszkij felolvasott neki az irományából, és a saját jellemzését hallgatva a sorozatgyilkosban elpattant valami. "Igen, ez én vagyok" - mondta. Sírva fakadt, és vallani kezdett. Idővel még olyan gyilkosságokat is elismert, amelyekről a rendőrség odáig nem is tudott. 

A kezességből nem sok maradt, mire elérkezett a bírósági tárgyalás ideje. A médiaszenzációnak számító büntetőper egy részét Csikatilo vasketrecben töltötte, amely védte őt a feldühödött tömegtől, a hozzátartozók esetleges bosszújától. De sokszor el kellett teljesen távolíttatni a teremből, mert üvöltött, zajongott.

Az ítéletet is üvöltve fogadta, hozzávágta a padját a vasrácshoz a New York Times beszámolója szerint. "Csalók! Én harcoltam a szabad Oroszországért és a szabad Ukrajnáért" - ordította, mielőtt kivezették. Még távozásakor is tovább kiabálta: "csalók".

Jelcintől remélt kegyelmet

Az ügyvédje szerette volna beszámíthatatlannak nyilváníttatni, de a pszichiátriai szakvélemény szerint nem volt őrült. Csikatilo saját verziója úgy szólt, hogy nem akart volna ő ölni, de úrrá lett rajta a vérszomj. A bíró arra jutott, hogy minden alkalommal előre készült a gyilkolásra, vadászott a pályaudvarokon, szóval igenis épeszű, csak azért adta az őrültet, hogy mentse a bőrét. Buhanovszkij szerint valódi megbánás nem volt benne, az áldozatait nem sajnálta, csak saját magát. Csikatilo próbálkozott még fellebbezéssel, de elbukta, mint ahogy a Borisz Jelcinhez intézett kegyelmi kérvényt is.

A pszichiáterből ez után az ügy után a sorozatgyilkosok szakértője lett. Hitt abban, hogy képes felismerni és időben megállítani azokat az embereket, akikben együtt áll minden ahhoz, hogy sorozatgyilkossá váljanak. Ebből a célból egy bizarr, vitatott magánintézményt is létrehozott. A Guardiannak akkoriban arról beszélt: szerinte a sorozatgyilkosok kezdetben nem akarnak ölni, ellenállnak a késztetésnek, amíg bírnak, miközben a gyilkolási vágy egyre erősödik bennük, ahogy lépésről lépésre csúsznak egyre mélyebbre szexuális téren.

Csikatilo például, mondta, úgy kezdte, hogy a strandon törülközővel legyintett meg kisfiúkat.