Miért lövi egymást a Hamász és Izrael, ha egyik se akar háborút?
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Külföld cikkek
-
Célegyenesben Amerika legőrültebb választása, mindenki robbanástól tart - Nemzetközi akció indult a Netflix ellen, már a cég irodáit is felforgatták
- Csúcsra pörög a diplomácia a Karmelitában, Budapestre érkezik a NATO vezetője
- Putyinnak ez lenne a legjobb eredmény az amerikai választáson
- Újvidéki tragédia: Szerbia elnöke felajánlotta a lemondását, de egy feltételhez kötötte
A hétvégén rakéták százait lőtte ki a Gázai övezetből a Hamász; az Egyiptom és Izrael közti palesztin enklávét uraló terrorszervezet mintegy 650 rakétával gyakorlatilag túlterhelte a hipermodern izraeli elhárítórendszert, és számos találatot ért el.
Azonban a hadianyaghiány miatt a palesztin rakéták a házilag készített Kasszám sorozat tagjai voltak, a pocsék irányzásuknak köszönhetően így sok rakéta lakatlan területen landolt, ráadásul a 40-50 kilónyi robbanótöltet ellen az izraeli óvóhelyek is hatásosnak bizonyultak. A Gázai övezet körüli – összesen 600 ezer lakossal rendelkező – települések védelmi infrastruktúrájának és a helyi lakosság rutinjának (azaz mindenki tudja, hová kell behúzódnia, ha megszólalnak a lokátorokra kötött riasztók) köszönhetően csak 4 izraeli halt meg.
Az iszlamista szervezet egyik áldozata egy muszlim beduin volt,
aki egy askelóni gyárat ért találat következtében vesztette életét. Egy másik áldozat, Móse Feder halálát azonban nem egy találomra fellőtt vascső okozta, hanem egy páncéltörő rakétával kilőtték a határral párhuzamosan futó úton haladó autóját.
A négy halott és a 10, repeszektől sérült izraeli azonban így is a zsidó állam legnagyobb veszteségét jelentette a véres 2014-es gázai háború óta, és ennek megfelelően a kormány keményen visszavágott:
320 gázai célpontot szórt meg repülőgépekről, helikopterekről, drónokról és harckocsikról.
Ráadásul miközben az elmúlt évek gyakorlata az volt, hogy az izraeliek a Hamász létesítményei elleni támadások előtt még magát a Hamászt is értesítették, hogy legyen idő az evakuációra, a mostani támadások 29 palesztint öltek meg – és ezek közül csak 11 tartozott a terrorszervezethez.
A civil áldozatok mellett az is jelezte az ellencsapás szigorát, hogy az izraeli hadsereg újból elővette a célzott likvidálás évek óta nem használt módszerét, amikor autójával együtt kilőtték Hamed Hamdan al-Kodárit, aki a Gázai övezet egyik legfontosabb embere volt: ő csempészte be a készpénzt az Izrael elleni harc vezető szponzorától, Irántól, mely a nyilvános nyilatkozatok alapján évi nagyjából 100 millió dollárral, nem hivatalosan valószínűleg ennél többel támogatja az Izrael megsemmisítésére irányuló törekvéseket.
Óriási tűzijáték a semmiért
Az évek óta nem látott ütésváltás láttán – és persze a harcias nyilatkozatok hallatán – simán azt lehetett gondolni, hogy minden adott egy 2014-eshez hasonló, mindkét oldalt morálisan és gazdaságilag is irtózatosan megterhelő konfliktus kirobbanásához.
Ehhez képest hétfő hajnali fél kettőre már véget is ért az egész.
A felek Egyiptom és Katar közvetítésével fegyverszünetet kötöttek. A fegyverszünet tényét az ilyen megállapodásokat rendszerint saját sikerének beállító Hamász nyilvánosan elismerte, de Izrael részéről semmilyen megerősítés nem érkezett, csak leállították a katonai műveleteket, és újból megnyitották a Gázai övezet határátkelőjét, melyen keresztül a 2 milliós enklávé – a gigantikus vasbeton depókban szigorúan megszűrt – importjának nagy részét bonyolítják.
Miért lövik egymást, ha úgysem változik semmi?
Ez a konfliktus még akkor is nagyon bizarr, ha eltekintünk az izraeli–palesztin konfliktus alakulásának eleve bizarr mélyebb ellentmondásaitól.
- Miért indít rakétatámadást egy főleg csempészfegyverekkel felszerelt brigád a világ egyik legerősebb hadserege ellen, amikor tudja, hogy úgysem fognak semmilyen stratégiai célt elérni, ráadásul ha Izrael úgy dönt, akkor valóban képes a középkorba visszabombázni nemcsak a Hamászt, hanem egész Gázát?
- De ha már elszánta magát, akkor miért köt tűzszünetet?
- És miért éri meg, hogy néhány óra alatt elpazarol egy csomó rakétát, bevállalja egy csomó, éveken át építgetett, rejtegetett objektumának – előre borítékolható – pusztulását?
- Na és az izraeliek miért elégszenek meg ennyivel? Miért nem pusztítják el a Hamászt, mely nemcsak a szomszédaik számára jelent nyűgöt, hanem Gáza kétmillió lakóját is piócaként szipolyozza?
- És miért játsszák el ezt ilyen gyakran?
A konfliktus forgatókönyvének kulcsa a Gázai övezet abszurd státusza és abszurd működése. Ezt a palesztinok által lakott keskeny, gyakorlatilag egyetlen agglomerációt alkotó területet 2005-ben Izrael egyoldalúan ürítette ki, és hagyta ott a Palesztin Hatóságnak, és jelenleg is legfontosabb stratégiai prioritása, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzen az ottaniakkal.
Ennek leginkább az az oka, hogy 2007-ben az előző évi választásokon elért győzelme ellenére a hatalomtól távol tartott Hamász szélsőséges szervezet vette át az irányítást, mely alapszabályában rögzítette Izrael megsemmisítését, és rendszert csinált a rakétacsapásokból és a határon túl végrehajtott emberrablásokból. Csakhogy ezt a rendszert Izrael nem fogadta el, és kemény katonai csapásokkal és egyre szigorúbb embargóval válaszolt a Hamásznak. Azonban ahogy teltek-múltak az évek, a Hamász hátrahagyta a felhőtlen „lövünk, aki elénk kerül” ifjú terrorista éveket, és egyre államszerűbb, kompromisszumkeresőbb viselkedést mutatott.
Ezért bár kétségtelen, hogy ha valamikor a Hamász ölébe pottyanna egy nukleáris robbanófej, akkor akár azt is bevethetné, a mostanihoz hasonló rakétatámadások már sokkal inkább a szervezet saját politikai stabilitását szolgálják – és ezzel Izraelben is tökéletesen tisztában vannak.
Ez konkrétan úgy néz ki, hogy ha a Hamász úgy érzi, Irán bizalma a rivális palesztin terrorszervezet, az Iszlám Dzsihád felé fordul, vagy pedig nő a társadalmi elégedetlenség – például blokád, a hadigazdálkodás és a Hamász korrupciója által közösen megalapozott 51 százalékos munkanélküliség miatt –, akkor előránt néhány száz rakétát.
Izrael természetesen nem hagyhatja annyiban, és erői pont akkora válaszcsapást mérnek a Hamász és a tőle független Iszlám Dzsihád infrastruktúrájára, hogy az kellően grandiózusnak tűnjön a hazai közvélemény előtt. Mivel a gázai vezetés saját irodáit és bázisait az évek alatt a föld alá költöztette, ezért magát a szervezetet annyira súlyosan nem érinti egy ilyen válaszcsapás. Azért sem, mert bár az izraeli csapások egy konvencionális háború esetén több ezer harcos és civil megölését jelentenék, a hadsereg – elvi és gyakorlati okokból kifolyólag – nem akar vérfürdőt rendezni a palesztinok között.
De a palesztinok is csak a korábbi status quóhoz tudnak visszatérni, a biztonsági szempontból indokolt, de az övezetet gazdaságilag mégis megnyomorító egyiptomi-izraeli blokád fennmarad, legfeljebb csak a parti vizek halászati tilalmának feloldását sikerült elérni. Pedig még azt a komoly ütőkártyát is kijátszották – pontosabban felvillantották –, hogy megzavarják a legfontosabb nemzeti ünnepnek számító Emlékezés Napját, majd az ország függetlenségének hagyományosan rengeteg szabadtéri eseménnyel tarkított évfordulós ünnepségeit, netán – ahogy az Iszlám Dzsihád megfogadta –
egy rakétapárbajjal ellehetetlenítik a Tel-Avivban május közepén kezdődő eurovíziós fesztivált.
Szóval van egy kényes egyensúly, amikor mindkét fél kalkulált méretű erőszakkal él, és mindkét fél tudja, hogy az aszimmetrikus erőviszony ellenére sem mérgesedhet el a konfliktus. Mármint elméletben. Ugyanis egy jobban sikerült provokáció boríthatja a megszokott táncrendet – legutóbb például egy elbaltázott izraeli kommandós akció miatt indult be a gépezet –, ráadásul Izraelben egyre több párt berzenkedik az ellen, hogy a Hamász túl olcsón ússza meg a menetrendszerű terrortámadásokat, és a kormányzat külföldi közvetítéssel bár, de mégiscsak leáll alkudozni a terroristákkal.
És annak ellenére, hogy Benjamin Netanjáhu régi-új koalíciós partnereinek sincs B terve, mit is kéne kezdeni a gázai válsággóccal, hogyan lehetne a rendszeres erőszakot még jobban leszorítani, politikailag az egymással rivalizáló kisebb kormánypártok számára kifizetődő a berzenkedés. A közvélemény-kutatások ugyanis azt mutatják, hogy az emberek többsége elégedetlen a miniválságok kezelésével, és kifejezetten gyengének, az elrettentésre alkalmatlannak tartja a kiszámított válaszcsapások mértékét - így azután mindig van közönsége a Hamász elleni totális háborún való fantáziálásnak.
(Borítókép: Robbanás Gázában 2019. május 4-én. Fotó: Sami Al-Sultan / AFP)
Cikkek, esélyek, portrék, eredmények, térképek – minden egy helyen!
Ne maradjon le semmiről, kövesse az Indexen az amerikai elnökválasztás legfontosabb pillanatait és böngéssze a Fehér Ház blog tartalmait!
November 1-től folyamatosan frissülő hírfolyamunkban számolunk be minden fejleményről, a voksolás éjszakáját kiemelt figyelemmel kísérjük. A választás másnapján reggel hét órától élő videós műsorral jelentkezünk, interaktív térképeink segítségével pedig minden információt megtalál!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
