Miért lövi egymást a Hamász és Izrael, ha egyik se akar háborút?

A hétvégén rakéták százait lőtte ki a Gázai övezetből a Hamász; az Egyiptom és Izrael közti palesztin enklávét uraló terrorszervezet mintegy 650 rakétával gyakorlatilag túlterhelte a hipermodern izraeli elhárítórendszert, és számos találatot ért el.

Azonban a hadianyaghiány miatt a palesztin rakéták a házilag készített Kasszám sorozat tagjai voltak, a pocsék irányzásuknak köszönhetően így sok rakéta lakatlan területen landolt, ráadásul a 40-50 kilónyi robbanótöltet ellen az izraeli óvóhelyek is hatásosnak bizonyultak. A Gázai övezet körüli – összesen 600 ezer lakossal rendelkező – települések védelmi infrastruktúrájának és a helyi lakosság rutinjának (azaz mindenki tudja, hová kell behúzódnia, ha megszólalnak a lokátorokra kötött riasztók) köszönhetően csak 4 izraeli halt meg.

aki egy askelóni gyárat ért találat következtében vesztette életét. Egy másik áldozat, Móse Feder halálát azonban nem egy találomra fellőtt vascső okozta, hanem egy páncéltörő rakétával kilőtték a határral párhuzamosan futó úton haladó autóját.

A négy halott és a 10, repeszektől sérült izraeli azonban így is a zsidó állam legnagyobb veszteségét jelentette a véres 2014-es gázai háború óta, és ennek megfelelően a kormány keményen visszavágott:

Ráadásul miközben az elmúlt évek gyakorlata az volt, hogy az izraeliek a Hamász létesítményei elleni támadások előtt még magát a Hamászt is értesítették, hogy legyen idő az evakuációra, a mostani támadások 29 palesztint öltek meg – és ezek közül csak 11 tartozott a terrorszervezethez.

A civil áldozatok mellett az is jelezte az ellencsapás szigorát, hogy az izraeli hadsereg újból elővette a célzott likvidálás évek óta nem használt módszerét, amikor autójával együtt kilőtték Hamed Hamdan al-Kodárit, aki a Gázai övezet egyik legfontosabb embere volt: ő csempészte be a készpénzt az Izrael elleni harc vezető szponzorától, Irántól, mely a nyilvános nyilatkozatok alapján évi nagyjából 100 millió dollárral, nem hivatalosan valószínűleg ennél többel támogatja az Izrael megsemmisítésére irányuló törekvéseket.

Óriási tűzijáték a semmiért

Az évek óta nem látott ütésváltás láttán – és persze a harcias nyilatkozatok hallatán – simán azt lehetett gondolni, hogy minden adott egy 2014-eshez hasonló, mindkét oldalt morálisan és gazdaságilag is irtózatosan megterhelő konfliktus kirobbanásához.

A felek Egyiptom és Katar közvetítésével fegyverszünetet kötöttek. A fegyverszünet tényét az ilyen megállapodásokat rendszerint saját sikerének beállító Hamász nyilvánosan elismerte, de Izrael részéről semmilyen megerősítés nem érkezett, csak leállították a katonai műveleteket, és újból megnyitották a Gázai övezet határátkelőjét, melyen keresztül a 2 milliós enklávé – a gigantikus vasbeton depókban szigorúan megszűrt – importjának nagy részét bonyolítják.

Miért lövik egymást, ha úgysem változik semmi?

Ez a konfliktus még akkor is nagyon bizarr, ha eltekintünk az izraeli–palesztin konfliktus alakulásának eleve bizarr mélyebb ellentmondásaitól.

• Miért indít rakétatámadást egy főleg csempészfegyverekkel felszerelt brigád a világ egyik legerősebb hadserege ellen, amikor tudja, hogy úgysem fognak semmilyen stratégiai célt elérni, ráadásul ha Izrael úgy dönt, akkor valóban képes a középkorba visszabombázni nemcsak a Hamászt, hanem egész Gázát?
• De ha már elszánta magát, akkor miért köt tűzszünetet?
• És miért éri meg, hogy néhány óra alatt elpazarol egy csomó rakétát, bevállalja egy csomó, éveken át építgetett, rejtegetett objektumának – előre borítékolható – pusztulását?
• Na és az izraeliek miért elégszenek meg ennyivel? Miért nem pusztítják el a Hamászt, mely nemcsak a szomszédaik számára jelent nyűgöt, hanem Gáza kétmillió lakóját is piócaként szipolyozza?
• És miért játsszák el ezt ilyen gyakran?

A konfliktus forgatókönyvének kulcsa a Gázai övezet abszurd státusza és abszurd működése. Ezt a palesztinok által lakott keskeny, gyakorlatilag egyetlen agglomerációt alkotó területet 2005-ben Izrael egyoldalúan ürítette ki, és hagyta ott a Palesztin Hatóságnak, és jelenleg is legfontosabb stratégiai prioritása, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzen az ottaniakkal.

Ennek leginkább az az oka, hogy 2007-ben az előző évi választásokon elért győzelme ellenére a hatalomtól távol tartott Hamász szélsőséges szervezet vette át az irányítást, mely alapszabályában rögzítette Izrael megsemmisítését, és rendszert csinált a rakétacsapásokból és a határon túl végrehajtott emberrablásokból. Csakhogy ezt a rendszert Izrael nem fogadta el, és kemény katonai csapásokkal és egyre szigorúbb embargóval válaszolt a Hamásznak. Azonban ahogy teltek-múltak az évek, a Hamász hátrahagyta a felhőtlen „lövünk, aki elénk kerül” ifjú terrorista éveket, és egyre államszerűbb, kompromisszumkeresőbb viselkedést mutatott.

Ezért bár kétségtelen, hogy ha valamikor a Hamász ölébe pottyanna egy nukleáris robbanófej, akkor akár azt is bevethetné, a mostanihoz hasonló rakétatámadások már sokkal inkább a szervezet saját politikai stabilitását szolgálják – és ezzel Izraelben is tökéletesen tisztában vannak.

Ez konkrétan úgy néz ki, hogy ha a Hamász úgy érzi, Irán bizalma a rivális palesztin terrorszervezet, az Iszlám Dzsihád felé fordul, vagy pedig nő a társadalmi elégedetlenség – például blokád, a hadigazdálkodás és a Hamász korrupciója által közösen megalapozott 51 százalékos munkanélküliség miatt –, akkor előránt néhány száz rakétát.

Izrael természetesen nem hagyhatja annyiban, és erői pont akkora válaszcsapást mérnek a Hamász és a tőle független Iszlám Dzsihád infrastruktúrájára, hogy az kellően grandiózusnak tűnjön a hazai közvélemény előtt. Mivel a gázai vezetés saját irodáit és bázisait az évek alatt a föld alá költöztette, ezért magát a szervezetet annyira súlyosan nem érinti egy ilyen válaszcsapás. Azért sem, mert bár az izraeli csapások egy konvencionális háború esetén több ezer harcos és civil megölését jelentenék, a hadsereg – elvi és gyakorlati okokból kifolyólag – nem akar vérfürdőt rendezni a palesztinok között.

De a palesztinok is csak a korábbi status quóhoz tudnak visszatérni, a biztonsági szempontból indokolt, de az övezetet gazdaságilag mégis megnyomorító egyiptomi-izraeli blokád fennmarad, legfeljebb csak a parti vizek halászati tilalmának feloldását sikerült elérni. Pedig még azt a komoly ütőkártyát is kijátszották – pontosabban felvillantották –, hogy megzavarják a legfontosabb nemzeti ünnepnek számító Emlékezés Napját, majd az ország függetlenségének hagyományosan rengeteg szabadtéri eseménnyel tarkított évfordulós ünnepségeit, netán – ahogy az Iszlám Dzsihád megfogadta –

Szóval van egy kényes egyensúly, amikor mindkét fél kalkulált méretű erőszakkal él, és mindkét fél tudja, hogy az aszimmetrikus erőviszony ellenére sem mérgesedhet el a konfliktus. Mármint elméletben. Ugyanis egy jobban sikerült provokáció boríthatja a megszokott táncrendet – legutóbb például egy elbaltázott izraeli kommandós akció miatt indult be a gépezet –, ráadásul Izraelben egyre több párt berzenkedik az ellen, hogy a Hamász túl olcsón ússza meg a menetrendszerű terrortámadásokat, és a kormányzat külföldi közvetítéssel bár, de mégiscsak leáll alkudozni a terroristákkal.

És annak ellenére, hogy Benjamin Netanjáhu régi-új koalíciós partnereinek sincs B terve, mit is kéne kezdeni a gázai válsággóccal, hogyan lehetne a rendszeres erőszakot még jobban leszorítani, politikailag az egymással rivalizáló kisebb kormánypártok számára kifizetődő a berzenkedés. A közvélemény-kutatások ugyanis azt mutatják, hogy az emberek többsége elégedetlen a miniválságok kezelésével, és kifejezetten gyengének, az elrettentésre alkalmatlannak tartja a kiszámított válaszcsapások mértékét - így azután mindig van közönsége a Hamász elleni totális háborún való fantáziálásnak.

(Borítókép: Robbanás Gázában 2019. május 4-én. Fotó: Sami Al-Sultan / AFP)