Izidor
1 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Mitől vonzó egy nőnek egy brutális gyilkosságért halálra ítélt férfi?

GettyImages-539603208
2019.10.31. 23:25
Milyen gyakori, hogy félresikerül valami kivégzés közben? Hányszor kell ügyetlenül a véna mellé szúrni a halálos injekcióval, mire az illetékesek megelégelik a kínlódást? Mi az, amit mindenki rosszul tud az utolsó vacsorákról? A holland oknyomozó újságíró, Linda Polman A halálsor angyalai című, magyarul most megjelent könyve olyan nőkre koncentrál, akik önszántukból kivégzésre váró amerikai rabokkal kötötték össze az életüket. De bemutatja közben az egész texasi rendszert is, amibe belecsöppennek. Anélkül teszi ezt, hogy a bűneikről megfeledkezve sajnáltatná a halálra ítélteket, de a tárgyilagosságon is átütő viszolygással.

Ideális férjek, nem tudnak megverni, nem zavar a horkolásuk, és saját maguk szedik fel a földről a koszos zoknijukat

– ezt ugyan csak viccnek szánta, aki mondta, de valóban léteznek (és nem is kevesen) olyan nők, akik egy siralomházban ülő halálraítéltben látják meg életük férfiját. Egy holland oknyomozó újságíró, Linda Polman éveket szánt rá arra, hogy megismerje és megértse őket.

Magyarul frissen kiadott könyve, A halálsor angyalai két ilyen történetet mutat be részletesen. És mögéjük teszi mindazt, amit közben Polman a texasi halálbüntetésről megtudott: a halálos ügyvédi baklövésektől és a siralomházi látogatási szabályoktól kezdve az utolsó vacsorát övező félreértésen át a kivégzés kiszámítottságában elborzasztó koreográfiájáig.

A koszos zokniról viccelődő asszony brit, Hester álnéven szerepel az újságíró könyvében. 47 éves korában feleségül ment egy 28 éves texasi halálraítélthez, „Forresthez", aki – a siralomházban egyébként szokatlan módon – meg sem próbálta ártatlannak hazudni magát. Forrest megerőszakolta, és megölte 80 éves szomszédasszonyát. A tagadással amúgy nem ment volna sokra, mert a fognyomait megtalálták az áldozat testén.

Királynő egymaga az esküvőn

Mielőtt Forrestet megismerte volna, Hester angol férjével együtt London egyik elővárosában éldegélt, és reklámfilmeket készített brit kertészeti vállalkozásoknak. A házassága húsz év után ellaposodott, a férje nem figyelt rá. A sorsa akkor fordult meg, mikor látott a tévében egy dokumentumfilmet egy olyan nőről, aki levelezett egy halálra ítélt amerikai rabbal.

Hester arra vágyott, amiben a film szerint ennek a nőnek része volt: hogy valakinek ő legyen a legfontosabb.

Az Amnesty Internationalhoz fordult közvetítésért, és megkapta tőlük egy rab levelezési címét. Ő volt Forrest. A férfi akkor már tíz éve várt a kivégzésére. Hat hónapnyi levelezés után Hester elutazott hozzá Texasba. Ahogy Linda Polmannek magyarázta: a halálraítéltekkel villámgyorsan fejlődik a kapcsolat, nekik nincs vesztegetnivaló idejük, az egész olyan, mintha az ember felgyorsított filmben szerepelne.

Amikor Forrest először meglátta, így fogadta: „Itt az én királynőm!". Egy évvel később Hester elvált brit férjétől, és 1998 februárjában kicsinosítva, új ruhában és virágcsokorral a kezében megjelent a Texas büntetés-végrehajtási epicentrumának számító város, Huntsville törvényszékén, hogy házasságot kössön a siralomházban ülő vőlegénnyel, akit az esküvőn meghatalmazott képviselt.

Hester a közönyös első férje után nem tudott betelni Forrest bókjaival, azzal, hogy a férfi a láthatásokon egy szép új rúzst is képes volt kiszúrni, és szóvá tenni.

Tulajdonképpen mindegyiknek el kellene töltenie egy kis időt a halálsoron. Sokkal rendesebbek lesznek tőle a nőkkel

– mondta. És azzal a tudattal is meg tudott birkózni, hogy a választottját egy napon kivégzik majd. Hester szerint végülis a többi férfi is meghal egyszer.

Angyal mellszőr nélkül

Polman könyvének másik főszereplőjét, a holland Guikjét is ugyanaz a dokumentumfilm indította el az úton, amit Hester látott, és ő is az Amnesty International közvetítésével tett szert a levelezőpartnerére, akit a könyvben Hanknek hívnak. Amikor Guikje először kapcsolatba került az újságíróval, már hét éve tartott közöttük Hankkel a levéláradat. Az asszony részmunkaidős állása mellett főként a családjának szentelte az életét, de Hank lassanként a háttérbe szorította a férjét, a gyerekeit.

Kapcsolatuk legintenzívebb időszakában Guikje évente kilencszer utazott Texasba miatta. Hank a szülei meggyilkolása miatt kapott halálos ítéletet, de a nő sokáig nem is tudott erről, mert nem jutott eszébe rákérdezni, konkrétan mi is volt a vád. Beérte azzal, hogy Hank állítása szerint ártatlanul ül. Guikjéből a helyzet kihozta az anyatigrist, mindent megtett Hank megmentéséért, ami tőle telt: nagyszabású adománygyűjtésbe fogott, hogy teljen rendes ügyvédre. Az első nagy nekibuzdulásakor százezer dollárt kalapozott össze, természetesen beáldozva a saját, nyaralásra félretett pénzét is, de a drága ügyvéd sem ért el semmit. Hank később is egyre-másra megfizethetetlen, csodatevőnek remélt ügyvédekért könyörgött Guikjének, de ő idővel belefásult a hadakozásba. Belátta, hogy Hank valószínűleg mégsem ártatlan, és nincs az a millió dolláros ügyvéd, aki azt bebizonyítaná.

Az újságíró átiratokat közöl a könyvében kettejük levelezéséből. Nem igazán fűz hozzá kommentárt, hagyja, hogy a levelek magukért beszéljenek, az olvasók meg ítéljék meg maguk, milyen természetű is volt ez a kapcsolat. Hank rögtön a legelső levelében pénzt kért Guikjétől, hogy tudjon bélyeget, levélpapírt, borítékot venni. A férfinak, aki idővel Angelnek, azaz Angyalnak kezdte el hívni Guikjét, mindig szüksége volt valamire. Guikje viszont sohasem kapott ajándékot Hanktől, még olyasmit sem, amit más halálraítélt olykor adni tud a maga angyalának a könyvben szereplő példák szerint, mint egy üzenetértékű börtöntetoválást vagy néhány szál mellszőrt.

Sípol és meghal

Hank még csak meg sem ölelte. A halálraítéltekkel a külvilág számára a fizikai kapcsolat minden formája tilos Texasban. A legtöbb, amit a szabályokkal szembemenve, egy pici repedést kihasználva meg tudott tenni Guikje és Hank, hogy egyszer egymáshoz érintették az ujjukat.

A könyv legerősebb oldalainak egyikén Guikje tamagocsihoz hasonlítja Hanket: „Ha nem küldesz elég pénzt fogkrémre, borotvahabra és samponra, akkor megeszi őket a kosz. Ha nem küldesz elég pénzt vitamintablettákra meg tonhalkonzervre, akkor meghalnak skorbutban. Ha nem küldesz pénzt könyvre és ecsetre, akkor az unalom viszi el őket. Ha nyáron nem küldesz rögtön pénzt új ventilátorra, amikor a régi elromlik, akkor a hőség öli meg őket. Szó szerint, mert amikor kint 40 fok van, a zárkában 50 fok fölé is fölmehet a hőmérséklet, és megfőnek a szerveik. Ha pedig télen nem küldesz elég pénzt meleg ingre, alsónadrágra és zoknira, akkor megfagynak a hidegben. Gondoskodnod kell róla, hogy tudjanak venni papírt, tollat, írógépszalagot és bélyeget, különben nem tudnak írni neked. Hank időközben egyfajta tamagocsi lett. (...) Neked mint tuladjonosnak kellett életben tartani, ami egész napos elfoglaltság volt. (...) És ha nem csináltad azt, amit akart, akkor mérges lett vagy megbetegedett, és még gyakrabban sípolt, végül meghalt.” 

Mézes sütik köré zsugorodott világ

Guikje a gyakori texasi látogatásokra a Hank megsegítésére létrehozott alapítvány támogatóitól szerzett pénzt. Ezeken a látogatásokon, legalábbis az első időkben, az újságíró szerint valójában egész jól érezte magát: barátnőkkel töltötte az időt és a kedvenc témájáról, a halálbüntetés igazságtalanságáról beszélgethetett velük. Guikje és a többi európai nő, akik hozzá hasonlóan kivégzésre váró férfiakhoz jártak látogatóba a texasi Huntsville-be, egész kis szubkultúrát alkottak saját bejáratott szokásokkal, kedvenc helyekkel. Mindig ugyanabban az olcsónak számító Motel 6-ban szálltak meg, amelyen mexikói napszámosokkal osztoztak, mindig ugyanaz a taxis hozta-vitte őket a szállásuk és a börtön között. A látogatásokra hasonlóan csípték ki magukat, amit persze nagyrészt magyaráz, hogy az öltözködésüket a szigorú börtönszabályzathoz kellett igazítani.

Motel 6 Huntsville
Motel 6 Huntsville
Fotó: Google Street View

A kivégzésre váró foglyok látogatóinak a deréktól felfelé lévő részekre érdemes koncentrálni, mert csak ennyi látszik belőlük az üveg mögött. Tiltottak az átlátszó anyagok, az ujjatlan és hasat szabadon hagyó felsők, valamint a halálbüntetés-ellenes felirat a pólókon. A nők igyekeznek hát másként elérni, hogy feltűnő látványt nyújtsanak: szívesen vesznek fel színpompás, leopárdmintás, pöttyös, kockás, virágos holmikat, alap a push-up, a fülbevaló, a nyaklánc.

A látogatás nemcsak a társaság miatt ünnep a raboknak: a vendégek maximum 25 dollár értékben megvendégelhetik őket a benti rágcsaautomatákból. Amit kapnak, mindent azonnal meg kell enniük, félretenni későbbre semmit sem lehet. A siralomházban élő elítéltek számára hihetetlenül központi kérdéssé tud válni a nyalánkság: Hank például rettenetesen várta mindig a kedvenc mézes sütijét. Polman a levelekből azt szűrte le, hogy Hank a maga beszűkült világában, amelyben nincs munka, nincs tévé, csak ő maga a kétszer három méteres zárkában, hajlamos létfontosságú problémaként megélni olyan egészen apró, vélt vagy valós igazságtalanságokat, mint egy szabálytalanul későn körbevitt posta vagy egy elmaradt desszert. Guikjével a levelezésük jelentős részét efféle panaszok töltötték ki, de persze

érződött Hanken a halálfélelem, főleg, amikor sűrűsödtek körülötte a végrehajtott halálbüntetések. Az évek során 363 rabtársát végezték ki.

Polman szerint nagyjából 300 lakójával a texasi halálsor olyan, mint egy falu: mindenki mindent tud egymásról.

Csak egy európai gyáva nyúl

Texasban a Death Penalty Information Center legfrissebb, idén áprilisi adatai szerint most a könyv írásának idejéhez képest valamivel kevesebben, 225-en ülnek a halálsoron, az Egyesült Államokban összesen pedig 2673-an. 2015-ben, amikor Linda Polman a könyvét befejezte, az első félévben Texasban 2-3 hetente kivégeztek egy embert. Idén eddig 17 emberen hajtottak végre halálos ítéletet Amerikában, és tavaly 43 új halálos ítélet született. 1976 óta az összes amerikai állam közül Texasban végezték ki messze a legtöbb embert: 565-öt. Idén 7-nél járnak. Ebben az államban még a demokraták többsége is pártolja a halálbüntetést.

Texas állam kivégzéssel kapcsolatos eljárásainak leírása hét A4-es oldalt tölt meg, közli Polman. Az újságíró legtöbbször nem tesz mást, mint efféle tényeket rögzít tárgyilagosan. Mégis, ezeknek a tényeknek a sorolása, az egymás mellé pakolása nagyon világosan kirajzolja azt a viszolygást, amiről a mottónak választott Oscar Wilde idézet is szól:

Igen leverő hatást tesznek ránk – nem a bűnök, amiket a gonoszok elkövettek, hanem a büntetések, amiket a jók kiszabtak rájuk.

Polmannak sikerül elkerülnie azt a csapdát, hogy rá lehessen sütni, csak egy naiv liba, akit megetettek a magukat ma született báránynak beállító elvetemült bűnözők, és a maga elvarázsolt, romantikus álomvilágából kiabál az érdekükben, nem tudva, nem értve a bűneik rettenetességét, ezeknek az embereknek a valódi természetét, javíthatatlanságát.

Az újságíró nem a bűnösök tetteinek az alávalóságát kérdőjelezi meg, hanem a halálbüntetés mint intézmény, a rendszer maga borzasztja el. „Állandó félreértés ez köztem és a sok texasi között, akivel találkozom. Azt gondolják, azt akarom hallani, hogy a foglyok hét lakat alatt, biztonságosan őrizve ülnek a texasi börtönökben. De én egy európai gyáva nyúl vagyok, aki ezt az egészet titokban siralmasnak tartja" – fogalmaz Polman a ritka személyes kiszólásainak egyikében.

Kérjük, ne kopogjanak

Ugyanakkor elkerüli azt, hogy magát morálisan a texasiak fölé helyezze. „Olyan világban élünk, ahol a halálsor és egy McDonald's egymástól pár száz méter távolságra található. Én pedig saját magam számára is meglepő módon olyasvalaki vagyok, aki alig néhány perccel azután, hogy búcsút vett egy embertől, akinek néhány nap múlva beadnak egy halálos injekciót, igencsak megéhezik egy Big Macre" – írja egy helyen.

És hogy mikből áll össze ez a siralmas egész? Példaként néhány mozaik:

  • A halálraítéltek kivégzésre érkező hozzátartozóinak ingyenes „könnyű ebédet" biztosít a Texasi Igazságügyi Minisztérium.
  • Az elítélteket az állam a tulajdonaként kezeli, és az életük elvevésére is kizárólagos jogot formál. Aki éhségsztrájkol, azt kényszertáplálják, aki öngyilkos próbál lenni, annak kimossák a gyomrát, aki szívrohamot kap a kivégzése előtt, azt újraélesztik, csak hogy ők ölhessék meg.
  • A raboknak még utoljára szabad lezuhanyozniuk. Legvégül Váliumot és pelenkát kínálnak fel nekik.
  • A kivégzésre érkezőket tisztelettel megkérik, hogy legyenek szívesek nem kopogni, mert zavarnák ezzel az odabent munkájukat végzőket. Integetni szabad. 

Ártatlanok és pocsék ügyvéddel megvertek

Polman a könyvében azoknak is szállít egy sor információt, akik vele ellentétben önmagában attól nincsenek rosszul, hogy az állam emberek megölésére dolgoz ki gondos protokollokat.

A halálbüntetést ellenzők egyik leggyakoribb érve, hogy a rendszer tökéletlensége miatt olykor ártatlanokat is kivégeznek. Polman egy 4000 ügyet vizsgáló, amerikai egyetemi kutatásra hivatkozva azt írja, hogy az esetek 7 százalékában kiderült: ártatlan embereket ítéltek halálra.  1973 óta több mint 160 embert engedtek el a siralomházból, mert bebizonyosodott az ártatlanságuk. (Az egyik legutóbbi esetről például itt írtunk részletesen.)

Aztán ír azokról az emberekről, akik ugyan nem ártatlanok, de nem a bűneik súlya, hanem a balszerencse vagy az erőforrások hiánya különbözteti csak meg őket azoktól a bűnösöktől, akik elkerülik a halálbüntetést. Polman arra jutott, hogy „az amerikai halálsorok teli vannak olyan koldusszegény fazonokkal, akiknek a lelkiismeretét balul sikerült rablótámadások terhelik", és

„nem a legelvetemültebb gyilkosok kapják a halálbüntetést, hanem a legrosszabb ügyvéddel rendelkezők".

A halálraítéltekkel levelező nők egyik legfontosabb leckéje, amit megtanulnak: még a legjobb ügyvédeknek is csak nagyon ritkán sikerül semmissé nyilváníttatni egy halálos ítéletet, de a kivégzés elhalasztását újra és újra még a tehetségtelenek is el tudják érni, ha betartják a fellebbezési határidőket. Az átlagos idő a halálbüntetés kiszabása és a kivégzés végrehajtása miatt ma már húsz évhez közelít Amerikában.

Polman összeszedett egy döbbenetes csokorra valót kivégzéshez vezető ügyvédi hibákból, annak illusztrálására, hogy a nincstelen bűnözők mennyire ki vannak szolgáltatva a pancsereknek. Akadt ügyvéd, aki életében először látott belülről tárgyalótermet, amikor egy halálbüntetéssel fenyegetett vádlottat kellett védenie. Egy kollégája hírhedt arról, hogy rendszeresen elalszik a tárgyalások alatt, egy harmadik két ügyében is elszalasztotta a kivégzés elleni fellebbezési lehetőség határidejét, egy negyedik ügyvéd pedig elfelejtette közölni a védencével, hogy az ügyészség felajánlott egy vádalkut, amivel életfogytiglannal megúszhatta volna. Ki is végezték.

Laikusok tűkkel

Polman arról az oldalról is támadja (ismét pusztán tények leírásával) a halálbüntetést, hogy a gyakorlati kivitelezés sokszor nagyon távol esik a humánus, gyors, fájdalommentes halál ideáljától. A leggyakrabban alkalmazott méreginjekciós kivégzési módszer egyik kevéssé ismert vonása, hogy mivel az ölésben való segédkezés ellenkezik az orvosetikával, az amerikai halálraítélteket laikusok végzik ki, márpedig gyakorlat nélkül egy infúziós katétert nem is olyan egyszerű behelyezni, főleg egy drogos múltú vagy elhízott elítélt esetében.

Az önkéntesek néha két óráig vagy annál tovább szurkálnak valakit anélkül, hogy sikerülne vénát találniuk, írja Polman, és megemlíti, hogy egyszer egy elítéltet Ohio államban 18-szor szúrtak meg eredménytelenül, a végén már sírt a fájdalomtól, mire felfüggesztették a kivégzést. A holland újságíró által előásott adat szerint 1890 és 2010 között

az USA-ban végrehajtott mintegy 9 ezer kivégzés között 276-ot fuserált el a kivégzőszemélyzet, ez körülbelül 3 százalék.

Azok számára is van érve a halálbüntetés ellen, akiket az elítéltek szenvedése hidegen hagy. Pénzről is szó van. Azok a perek, amelyeknél a lehetséges kimenetelek közt ott van a halálbüntetés is, iszonyú drágák, 1 millió dollárnál (kb. 296 millió forintnál) is többe kerülhet a lebonyolításuk. Előfordult, hogy az egyik texasi megyében adót kellett emelni csak azért, hogy halálbüntetéses pert tudjanak indítani valaki ellen.

Nincsenek nagy ínyencek

Texas ugyanakkor a tisztes adófizetőkre gondolva egyetlen amerikai államként eltörölte az utolsó vacsora hagyományát, miután közfelháborodást keltett egy halálraítélt direkt polgárpukkasztásra kifundált követeléslistája. Linda Polman beszélt azzal a szakáccsal, aki maga is fogvatartottként 218 utolsó vacsorát készített el a börtönkonyhán. A szakács, Brian Price szerint „nincsenek nagy ínyencek a halálsoron". A legkönnyebb rendelés, amit valaha kapott, egy üveg csemegeuborka volt. Alkoholon, cigarettán és rágón kívül gyakorlatilag bármit lehetett kérni.

Hagyomány volt, hogy a média beszámolt az utolsó vacsorákról. Price szerint amit a nagyzolós rendeléseken olyan könnyen felpaprikázódó külvilág nem tudott, az az, hogy a sajtó azt írta meg, mit kért a delikvens, nem azt, hogy mit kapott ténylegesen. A szakács csak olyan alapanyagokból dolgozhatott, amik megtalálhatóak voltak eleve a börtönkonyhán. Az extra kívánságokat közönséges ételekre kellett cserélnie a gyakorlatban. Aki T-bone sztéket kért, hamburgert kapott. Aki rákot evett volna, mirelit tőkehalfilét talált a tányérján. Price szerint

így másfél-két dollárnál ritkán került többe egy utolsó vacsora.

Baseballütős Danny új barátokat keres

Amikor Guikje és Hank levelezni kezdtek 1992-ben, még csak az emberi jogi aktivisták segítségével lehetett siralomházi rabbal kapcsolatba lépni, de az internet azóta teljesen új helyzetet teremtett. Egy dolog, hogy ma már sok halálraítéltnek van saját Facebook-oldala vagy Twitter-fiókja, amit hozzátartozók vagy civil aktivisták tartanak fent. De ennél többről is szó van: ahogy Polman írja, egyre nagyobb a tömeg a halálsoron, mióta a neten keresztül bárkinek lehet saját halálraítéltje.

Létezik egy rakás, a hagyományos randioldalaktól nem sokban különböző levelezőpartner-kereső, ahol rabok profiljai között lehet válogatni (például ez és ez). Ott vannak rajtuk a kötelező elemek: a csábosnak szánt fotók, a hol közhelyes, hol egyedi bemutatkozások, a hobbifelsorolások, ami viszont különlegessé teszi ezeket, hogy itt van információ arról is, hogy ki meddig ül és mit követett el. Polman, akit ezután a rész után tényleg nehéz lenne a bűnösök bűnös mivoltának elmaszatolásával vádolni, elég impozáns válogatást rakott össze:

„Robert költészetről és az Űrszekerekről szeretne eszmecserét folytatni. Ő a saját anyját darabolta fel. Thomas imádja a kiskutyákat. Korábban pedig agyonvert egy embert, és kirabolta a házát. Edward D. H. Lawrence és William Butler Yeats nagy rajongója, érdekli a csillagászat és a zoológia is. Őt háromszoros bérgyilkosságért ítélték halálra. Danny új barátokat keres, hogy megoszthassa velük álmait. Ő baseballütővel vert agyon egy férfit, megölte annak hetvennégy éves anyját, és a hétéves kislányt, aki megpróbált elbújni előle, de ő kirángatta az ágya alól, és megfojtotta."

Hősnők és anyák

Az efféle hirdetésekre nemcsak kapcsolatot kereső nők válaszolnak. Írogatnak fűt-fát ígérő drága ügyvédek, pornópótlék szöveget áruló prostituáltak, szakdolgozatot író diákok, gyilkosok kézírását elemző egyetemi hallgatók. A rabok közt válogató társkeresést kiveséző egyik fórum tanúsága szerint nincsenek kevesen a bűnözés és igazságszolgáltatás világáról alig tudó nők, akik leragadnak ott, hogy az elítéltek némelyikének milyen szépen kidolgozott izmai vannak.

Az ilyen nőket a Guikje-félék lenézik. Róluk pedig a büntetés-végrehajtási dolgozók egy részének van meg a véleménye. Polmannek egy bv-s vezető azt mondta: a társkereső hirdetéseket közzétevő rabok versenyeznek egymással, hogy ki tudja kisajtolni a legtöbb pénzt a lehető legtöbb szerelmes rajongótól.

Polman összegyűjtötte, a pszichológia milyen magyarázatot ad a Guikjéhoz hasonló nők viselkedésére. A pszichiátria mentális zavarnak tartja, és hübrisztofíliának nevezi a visszataszító bűncselekményeket elkövető bűnözők iránti érdeklődést és szexuális vonzalmat. Az egyik elmélet szerint az ilyen nők a férfiasság bizonyítékát látják az elkövetett tettekben, és erős utódokra, az utódokat megvédeni képes apára asszociálnak. Egy másik elmélet szerint a nők anyáskodnak és azt a fantáziájukat élik ki, hogy megmentenek valakit. Megint mások úgy tartják, hogy izgatónak élik meg a veszélyforráshoz közeliséget, vagy a hősnő szerepre vágyakoznak, arra, hogy kiállhassanak a szeretett személy védelmében az egész világ ellen.

Október közepén, a cikk írásának időpontjában 92 halálraítélt keresett levelezőpartnert.

A halálsor angyalait (benne Guikje és Hank, valamint Hester és Forrest történetének a végével) az Atheneum Kiadó adta ki magyarul, október 3-án jelent meg.

(Borítókép: A texasi kivégzőkamrával szomszédos börtöncella, ahol a halálraítéltek az utolsó napjaikat töltik. Fotó:  Andrew Lichtenstein / Corbis / Getty Images Hungary)