Idő kell, hogy eltűnjön a képzeletbeli üvegplafon a kanadai roma diákok feje fölül

A Torontóban letelepedett roma menekültekkel, menedékkérőkkel beszélgetve egy dolog biztosan feltűnik: az egész családjukban általában a legfiatalabb gyerekeikről beszélnek a legpozitívabban. Nem a kivételezésről van szó, a felnőttek a legkisebbeken látják igazán, hogy profitálnak a kivándorlásból. Úgy érzik, nekik megy a leggyorsabban a beilleszkedés az új környezetükbe.

Ahogyan az cikksorozatunk előző részében bemutattuk, akik felnőttként, angol nyelvtudás és szakképzettség nélkül érkeznek az országba, igazából nagyon ritkán tudnak egyről a kettőre jutni. Ők leginkább gyerekeikre nézve tudják nyugodt szívvel azt mondani: megérte megtenni ezt a nagy és félelmetes lépést, és Kanadában kezdeni új életet.

Adta tehát magát, hogy megnézzük, mi is történik a magyar roma gyerekekkel a kanadai iskolákban. Hogyan érzik magukat a roma diákok, hogyan látják őket a tanárok és más, a bevándorló/menekült csoportok oktatási kérdéseire rálátó szociális szakemberek?

Egy torontói középiskola kellett hogy összebarátkozzanak

József 17 éves, miskolci születésű roma fiú, aki akár ismerhette is volna Amandát, a 15 éves, szintén miskolci roma lányt még Magyarországról, mégis egy torontói középiskola kellett ahhoz, hogy találkozzanak és összebarátkozzanak. Mindketten a Parkdale Collegiate Institute diákjai.

Előző riportunk olvasói emlékezhetnek rá, Parkdale Torontónak az a negyede, ahol különösen sok közép-kelet európai roma menedékkérő él. Amanda is ezen a környéken lakik, József pedig egy szomszéd kerületben.

Amandát és Józsefet csak két év választja el egymástól, József mégis már egy felnőtt tudatosságával beszél arról, mik a céljai az életben.

“A végzős évem lezárása után mindenképp szeretnék egyetemre menni, és a társadalomtudományok érdekelnek. Szociális munkásként például el tudom képzelni magam” – magyarázta, amikor egy kávé mellett beszélgettünk, Nyugat-Torontó egyik hangulatos városrészének egy még hangulatosabb kávézójában.

József nagyon sokat tanul ezért, és szerencsésnek mondható, hogy ebben egy kanadai mentor is segítségére van. Extra segítség nélkül ugyanis nagyon nehéz lenne jól teljesítenie az iskolai követelményeket – úgy, hogy az az egyetemre bejutást is megalapozza – egy olyan fiúnak, akinek az első iskolai évei egy szegregálódó, gyengébb miskolci általános iskolában teltek.

“Nem voltam a régi sulimban sem igazából rossz tanuló, de ez inkább csak azért volt, mert jó agyam van. Abból éltem, amit az órákon hallottam, mert egyébként semmi motivációt nem adott a környezet arra, hogy komolyabb erőfeszítéseket is tegyek” – mondta a régi iskolájában tapasztaltakról a fiú.

Ehhez képest a kanadai iskolájában jóval nagyobb kedve van tanulni. “Itt érzem a lehetőségeket, és a közérzetem is jobb, mert a tanáraim kedvesebbek velem, és egyáltalán nem előítéletesek.”

Józsefnek arról is vannak személyes tapasztalatai, milyen az, amikor egy Kanadában eltöltött év után kell egy roma diáknak a magyarországi iskolájába visszatérni. Ő és családja menedékkérelmét ugyanis első körben elutasították, el kellett hagyniuk az országot, és visszatérniük Miskolcra.

A fiú élete legnagyobb szerencséjének tartja, hogy végül visszatérhettek a tengerentúli országba. (A család egy másik módon próbált újra letelepedni az országban, “humanitárius” alapon kértek befogadást, sikerrel.) Nagyon elkeserítette ugyanis az a 7-8 hónap, amit szülővárosában kellett eltöltenie.

Különösen amiatt, amit a régi iskolájában tapasztalt.

“Nagyon rosszul fogadták a miskolci suliban, hogy vissza akarok menni. Írtam egy e-mailt az igazgatónak, hogy szeretném megírni azt a tesztet, ami ahhoz kell, hogy a kiköltözésünkkor otthagyott osztályban folytathassam a tanulást. Nem hagyták”

– magyarázta József, aki, mivel a magyar iskolarendszer nem ismeri el automatikusan a Kanadában folytatott tanulmányokat, így az eggyel fiatalabb évfolyamba, a hatodik osztályba csatlakozott be arra a rövid időre, amikor újból Miskolcon élt a családjával. Erre az időszakra úgy emlékszik vissza, mint aminek minden napját rossz szájízzel töltötte el, és ebben a saját osztálytársainak is nagy része van. “Iszonyú elutasítóak voltak velem szemben, bármennyire is igyekeztem meghúzni magam.”

És bár a kanadai iskolájában Józsefnek sokkal keményebben kell dolgoznia, hogy jó jegyeket szerezzen, mint Magyarországon kellett, a fiú, érthetően, semmivel sem cserélné el, hogy visszatérhetett Torontóba.

A 15 éves Amanda, aki már hét éve él családjával Torontóban, tehát iskolai karrierjének szinte mindegyik tanévét kanadai iskolákban töltötte, egész más dolgokat emelt ki, amikor az iskolai tapasztalatairól kérdeztük.

A lánynak ez az első éve a középiskolában, és most érzi igazából először úgy, hogy szeret iskolába járni. Általános iskolában ugyanis sokszor szembesült azzal, hogy osztálytársai, iskolatársai lekezelően bánnak vele. Ilyenkor rendszeresen előkerült Amanda roma származása is.

Volt, hogy gypsy-nek csúfolt néhány osztálytársam, de úgy is éreztették, hogy nem néznek semmibe, hogy amikor valamelyik órán a roma kultúráról kellett olvasni a tanár kérésére, nyavalyogni kezdtek, hogy ez unalmas, hogy ez őket nem érdekli

– magyarázta Amanda, aki most már, középiskolás fejjel úgy gondolkodik az egészről, mint olcsó kisiskolás gonoszkodásról. Mostani osztályában, ahol rajta kívül csak két másik roma fiatal tanul, eddig nem volt ilyen élménye.

Amanda szinte tökéletesen, magyar akcentus nélkül beszéli az angolt, de amikor ezt megdicsértük, kelletlenül a tudtunkra adta, ő nem így érzi. “Ha felszólítanak, és mások előtt kell felelni a tanár kérdésére, hiába tudnám a választ, inkább fel sem állok. Nagyon nem szeretek mások előtt angolul beszélni.”

Bármennyire is elkerülhetetlen, hogy a gyerekek egymás származásával csúfolódjanak, azt sem Amanda, sem József nem tudná elképzelni, hogy tanáraik kirekesztően viselkedjenek velük. Ennek pedig szélesebb társadalmi okai vannak.

Értenek hozzá hogyan kell külföldieket integrálni

Kanadába több millió bevándorló érkezik évente, Torontó pedig az ország egyik leginkább multikulturális városa, egy igazi mozaik-társadalom. Az iskolának ebben a környezetben fontos funkciója van: a lehető leggyorsabban beilleszteni a bevándorló gyerekeket a kanadai társadalomba. Ilyen téren hosszú évtizedek tapasztalatai vannak az oktatási intézményekben dolgozók mögött.

Ez látszott akkor is, amikor Laurával, egy Parkdale-i általános iskolai matematika tanárával beszélgettünk, aki 15 éve dolgozik tanárként, és ez idő alatt különféle nemzetiségű, angolul szinte semennyire nem beszélő gyerekeket kellett már segítenie az iskolai beilleszkedésben.

Közülük csak egy csoport a roma diákoké.

“15-25 százalék a roma diákok aránya jelenleg az egyenként nagyjából 20-25 fős osztályainkban, és a legtöbbjük már beszél angolul, de ez nem volt mindig így. Volt olyan, hogy az iskola diákjainak 50-60 százaléka volt roma származású. Akkoriban, nagyjából 8-10 évvel ezelőtt annyi új roma diák érkezett hozzánk és a másik Parkdale-i általános iskolába, hogy emlékszem, a folyosón is kellett órát tartanunk. Nem volt elég terem”

– emlékszik vissza a tanárnő. Akkoriban lehetetlen volt integráltan, a korcsoportjuknak megfelelő osztályokban oktatni ezeket a gyerekeket. Egyfelől mert a több figyelmet és egyéni segítséget igénylő jövevény-diákok így túl sokan lettek volna az osztályokban, így a csoport nem tudott volna haladni.

Másfelől, meg mert – fogalmazott Laura – az érkező roma gyerekek közül sokan “egyáltalán nem tudták, hogyan kell viselkedniük egy tanteremben. Nem értették, milyen elvárások vannak velük szemben egy ilyen helyzetben, és olyanokról beszélek, akik addigra már 2-5 évet el kellett, hogy töltsenek iskolában.”

Azok az “angol, mint idegennyelv” (English as a Second Language – ESL) osztályok, amikbe ebben az időszakban kerültek a Laura iskolájában érkező roma diákok, így éppen annyira szolgáltak ezeknek az elvárásoknak a megtanulására, mint az angoltudás fejlesztésére.

Egy hónap ESL-csoport után aztán az egyéni tudásnak megfelelően elkezdtek egyre több és több időt a korcsoportjuk szerinti osztályban tölteni a gyerekek, míg végül teljesen betagozódhattak ezekbe.

Ahogyan ez egyre több és több roma diáknak sikerült, úgy lett az újaknak könnyebb, a régebben érkezettek ugyanis egyre többet tudtak segíteni a szintén magyar anyanyelvű társaiknak – magyarázta Laura.

De nem csak a régebben érkezett diákok, a tanárok is egyre többet tudtak segíteni az iskolába frissen bekerülő roma diákoknak, ugyanis egyre többet és többet tudtak róluk. Laura például elkezdett magyarul tanulni, hogy jobban megértesse magát a diákjaival, és nem utolsó sorban azért, hogy hatékonyabban fegyelmezze őket. “Nagyon meglepődtek, amikor a leggyakrabban hallatott hangos “Istenem!” sóhajukra, magyarul válaszoltam, hogy ha még egyszer meghallom, elhagyhatják az osztálytermet.”

Az iskola is ebben az időszakban vett fel egy magyar tolmácsot és további 2-3 roma mediátort, hogy hidat képezzenek az iskola és a roma diákok és szüleik között.

Mostanra már nincs is szükség a kizárólagosan ESL-osztályban eltöltött időszakra, az iskolába érkező diákok egyből a rendes osztályokban kezdenek, és csak heti néhány alkalommal veszik ki innen őket ESL-tanáraik, hogy az angoljukon csiszoljanak. Igaz, mára az újonnan érkező roma diákok száma is jelentősen lecsökkent.

Idő kell mire mernek álmodni

Laura az első időszakban nehezen értette meg:

Nem úgy Kenyeres Lívia, aki ifjúságsegítőként dolgozik egy félig civil, félig tartományi fenntartású, leginkább az itthoni családsegítőnek megfelelő szervezetnél. Ő ugyanis sokat tud a szegregált, rosszabb minőségű oktatásról és a roma integráció hazai problémáiról.

Lívia ugyanis 2005-ben, azaz Kanadába költözésének éve előtt, Miskolcon dolgozott családsegítőként. Területei az azóta lebontott Békeszálló- és Muszkás-telepek voltak, így pontosan ismeri azt a világot, amit a Miskolcról kivándorolt romák maguk mögött hagytak.

Erre a plusz tudására éheznek a Torontóban romákkal kapcsolatba kerülő különböző szakemberek. Lívia rendszeresen tart romákról tréningeket tanároknak, rendőröknek, szociális szakembereknek.

Ezek a gyerekek generációkon keresztül azon mennek át, hogy “oké nekem itt a plafon, ennél tovább nem juthatok

– hangsúlyozza mindig, mikor a roma fiatalokról beszél, és hozzáteszi: más bevándorló csoportokhoz hasonlóan nekik is “idő kell”, mire ez a jól berögződött plafon eltűnik, és a gyerekek élni tudnak az itt eléjük kerülő lehetőségekkel.

“Ez akkor látszott nagyon jól” – mondta, “amikor azt láttad, hogy a roma gyerekek, fiatalok itt sem mernek annál nagyobb álmokat megfogalmazni, mint hogy fodrász vagy kőműves legyen belőlük. Nekem ezt Magyarországon is mindig szívszorító volt hallani”.

Lívia úgy látja, több roma fiatal, akikkel már egy ideje ifjúságsegítőként egyénileg is foglalkozik, mostanra ért el oda, hogy “szeretne többet, de még nem látja át, hogyan érheti el”, ez pedig – a kortárs mintákkal kiegészülve – nyomásként jelenhet meg a vállukon.

Lívia és más hozzá hasonló fiatalokra fókuszáló szakemberek ezt szeretnék enyhíteni azzal, hogy segítenek mindegyik, velük kapcsolatba kerülő fiatalnak a neki lehető legjobban fekvő utakat megtalálni.

Lívia leginkább veszélyeztetett (at risk) roma fiatalokkal dolgozik, akiknek még a középiskola befejezése a kihívás. Az iskolai lemorzsolódás itt is nagy probléma, de Lívia szerint az iskolarendszer is egyre nyitottabb olyan rugalmas megoldásokra, amik megelőzik a korai iskolaelhagyást.

Például, reagálva kicsit a munka vagy iskola választási helyzetre, ami sok fiatalnak, köztük a roma fiataloknak is dilemma, egyre több iskolában van lehetőség rugalmasabb felállásban szakmát tanulni már az érettségi előtt, vagy akár tanulás mellett dolgozni. Ezek a programok úgy próbálják a lemorzsolódástól megmenteni azokat a fiatalokat, akik nem tudják olyan könnyen összeszedni a kanadai rendszerben az érettségihez szükséges iskolai krediteket, hogy akár a munkát is beleszámítják az iskolai teljesítménybe.

A cél természetesen az, hogy a lehető legtöbb roma fiatalnak legyen ambíciója, a riportunk elején megismert Józsefhez hasonlóan, továbbtanulni. Az első ilyen fecskék már látszanak, de sok időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy többen legyenek, és főiskolákon, egyetemeken is együtt sóhajtozhassák egy-egy nehéz teszt után, hogy

Istenem!

Laura, az általános iskolai matematika tanárnő nem hivatalosan, igazgatói engedéllyel nyilatkozott nekünk, ezért valódi keresztnevét megváltoztattuk.

Ez volt a kanadai magyar romák integrációjáról szóló cikksorozatunk harmadik, záró része. Az első írást, arról, hogy miért lesz szükség előre láthatólag még évtizedekre, hogy a torontói romák egyről a kettőre jussanak, a linkre kattintva olvashatja, a második riportban pedig azokat a segítőket ismerheti me g, akik a torontói romák integrációjának legfontosabb előmozdítói. Az Abcúg Kanadába kivándorolt romákról szóló riportjai a Minority Rights Group támogatásával jöhettek létre.