Egészen döbbenetes az a brutalitás, ami kilencvenes évek csallóközi magyar maffiáját jellemezte: levágott és a város központjába kitett fej, emberek ledarálása és még sorolhatnánk. Röviden a sztori: Dunaszerdahelyen a rendszerváltás után egy Pápay Tibor nevű maffiózó által vezetett banda uralkodott, ez a csapat egy Sátor Lajos vezette szervezettel állt harcban. Az ellenségeskedés odáig vezetett, hogy Sátorék 1999-ben a dunaszerdahelyi Fontana bárban lemészárolták a Pápay-féle csapat mind a kilenc tagját, a bandavezérrel együtt tíz embert, ez volt az úgynevezett tízes gyilkosság. Ezután a Sátor-féle csapat uralkodott tovább Sátor 2010-es haláláig. Mi lehetett az oka annak, hogy Dunaszerdahely ennyire véres hellyé vált és a valóság sokszor hátborzongatóbb volt, mint a klasszikus gengszterfilmek történetei?

Ez a történet valóban felülmúlja minden gengszterfilm és sorozat forgatókönyvét. A dunaszerdahelyi maffia felfoghatatlan bűnöket követett el, és a világ legbrutálisabbjai közé tartozott, ami pedig még elképesztőbb, hogy húsz évnek kellett eltelnie az 1999-es dunaszerdahelyi tízes gyilkosság óta, hogy legalább bűnjeik egy rész a felszínre kerüljön. A '90-es és 2000-es évek szlovák maffiafőnökei már rég halottak, vagy a börtönben ülnek, a csallóköziek azonban 2016-ig szabadon élték életüket. Az, hogy eddig húzták szabadon, talán arra vezethető vissza, hogy a csallóközi magyarság egy társadalom a társadalomban. A többségi nemzet, a szlovákok eleve nem érdeklődnek túlságosan a magyarok iránt, a Csallóköz 100 ezer lakosa pedig egy zárt közösséget képez - vagy legalábbis képezett az utóbbi évtizedekben. Mivel szinte mindenki magyarul beszél, az állami szervek és hatóságok vezető posztjait is olyan személyekkel kellett feltölteni, akik tudtak magyarul - tehát helyiek voltak -, és egy ilyen kis térségben mindenki talál egy ismerőst a megfelelő helyen. Ez pedig jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos dolgokat könnyebben a szőnyeg alá lehetett söpörni.

Ráadásul a dunaszerdahelyi maffia fénykorában, a kilencvenes évek második felében a helyi rendőr-kapitányságok jogköreit megnyirbálták, és a gyilkossági ügyekben a megyei kapitányságok nyomozói voltak hivatottak eljárni - Dunaszerdahely esetében a nagyszombatiak.

Ők persze egy szót sem beszéltek magyarul, teljesen el voltak veszve itt, és a legjelentősebb bűncselekményeket képtelenek voltak felderíteni.

Nem szabad elfelejteni, hogy a szlovák alvilág különösen kegyetlen volt, 1997-ben fél év alatt 80 robbantásos merénylet történt. A csallóközi helyzetre pedig rátett még egy lapáttal, hogy ebben a zárt közösségben könnyen el lehetett bújni a magyar nyelv mögé, a többségi társadalom pedig - ahogy nagyrészt ma is - egyszerűen nem érdeklődött a "déliek" iránt.

Szlovákia a rendszerváltáskor hasonló dolgokon ment keresztül, mint Magyarország, a vadkapitalizmus szülte gengszterizmus idehaza is jelen volt, de a szlovákiai magyar bűnözők, sőt úgy általában a szlovák bűnözők viszont mintha sokkal gátlástalanabbak lettek volna, mint a Magyarországon élő "kollégáik". Ennek mi lehetett az oka?

A választ elsősorban talán ott kell keresni, hogy az az időszak, amikor a rendszerváltás után "lekapcsolták a villanyt", és mindenki lophatott, azok pedig különösen, akik a kormány közelében voltak, sokkal durvább volt Szlovákiában, mint például Magyarországon. Ahogy máshol, úgy a privatizáció, a gazdasági csalások, az olajozás itt is az alvilág és a politikai hatalom együttműködésében valósultak meg, de Szlovákiában már a '90-es évek legelején a mindennapi gyakorlat részévé vált az esetleges tanúk, strómanok eltüntetése.

A titkosszolgálat fokozatosan szabadjára engedte a maffiát, velük végeztettek el piszkos munkát, minek következtében a gengszterek szinte érinthetetlenné váltak. A "koraszülött" demokráciában ráadásul Vladimír Mečiar került hatalomra, akinél gátlástalanabb politikust talán nem is termeltek ki a posztszocialista országok, az ő "uralkodása" rányomta a bélyegét Szlovákia jövőjére. Elég csak arra gondolni, hogy miután a '90-es évek közepén elpártolt mellőle egykori párttársa, Michal Kováč államfő, a titkosszolgálat első számú feladata volt, hogy lemondásra kényszerítse valahogy az elnököt. Kováčra fián keresztül akartak nyomást gyakorolni. A srác ellen Németországban egy gazdasági bűncselekmény miatt zajlott büntetőeljárás, de a kiadatási egyezmények hiányában szabadon mozoghatott Szlovákiában.

Aztán 1995-ben egy nap a titkosszolgálat kommandója elrabolta őt, megverték, eszméletlenre itatták, majd egy osztrák rendőrőrs mellett hagyták a kocsijában, és szóltak a zsaruknak, hogy egy körözött bűnöző van a parkolójukban...

Arról már nem is beszélve, hogy miután a titkosszolgálati akció egyik résztvevője úgy döntött, vallomást tesz az emberrablással kapcsolatban, külföldön kellett bujkálnia, és bizonyítottan ügynököket küldtek utána, akiknek likvidálniuk kellett volna őt. Vele végül nem sikerült végezniük, de egy közeli barátját, aki a kapcsolattartója volt, Róbert Remiášt 1996-ban autójában robbantották fel Pozsonyban.

A kilencvenes években miben utazott leginkább a felvidéki magyar maffia?

A Csallóközben eleinte a számlacsalások voltak a leginkább elterjedve - melyek elkövetői az állami gyárakból fizetési haladékkal elhozták az árut, de a vételárat sosem térítették meg. Az ilyen csalásokból származó árut eleinte "feketén", maguk értékesítették a bűnözők, de aztán egy egész vállalkozói réteg meggazdagodását segítették ilyen módon - az üzletemberek már legálisan el tudták adni a gyáraktól kicsalt árukészleteket - ami lehetett a fogkefétől, a hűtőgépeken keresztül az alkoholig bármi. A legelterjedtebb bűncselekmények jelentős részét képezték az autólopások, illetve a lopott kocsik külföldre csempészése is.

Később a megrendezett biztosítási csalások is divatba jöttek, mondjuk egy kamionnyi cigaretta tűnt el egy raktárból, ami persze sosem volt ott. Aztán az olajozás, a szőkítés, illetve a lopott gázolajbiznisz hódított. Közben - egészen a 2000-es évekig - a védelmi pénz is jelentős bevételi forrást jelentett az alvilág számára, aki nem akart problémát, annak fizetnie kellett - és nemcsak a szórakozóhelyeket vagy a kocsmákat fenyegették, hanem szó szerint szinte mindenkit, aki üzletelt. Később pedig, amikor már az erőszaknak némileg el kellett tűnnie a felszínről, az ÁFA-csalások domináltak - melyeknek a korlátlan készpénzes számlakiegyenlítések és a kézzel írt fuvarlevelek korszakában semmi nem szabott határt. Az áfázás a 2000-es években csak a dunaszerdahelyi maffia konyhájára százmillió forintnyi összegeket hozott havonta. És persze a bérgyilkosságok elkövetése is komoly, alkalmi pénzszerzési lehetőséget biztosított az itteni alvilág számára.

Azt tudjuk, hogy a két keresztapa, Pápay Tibor és Sátor Lajos is rendkívül kegyetlen ember volt. De miben különböztek egymástól? És egyáltalán: milyen "képességek" kellettek ahhoz, hogy valakiből Szlovákiában maffiafőnök lehessen?

Szlovákia területén jellemzően mindig azok az emberek uralták az alvilágot, akik az adott régióban a legrettegettebb gyilkosok voltak. Dunaszerdahelyen sem volt ez másként.

Pápay egyébként pont a tízes gyilkosság előtti hónapokban kezdte felismerni, hogy ideje végleg eltüntetni azokat a nyomokat, melyek a klánja által korábban elkövetett bűnügyekhez vezetnek, valamint mérsékelnie kell az általa fenntartott utcai terrorrt is. Ez mind azt a célt szolgálta volna, hogy a későbbiekben "tiszta" emberként uralhassa a környéket. Viszont ha figyelembe vesszük azt, hogy a '90-es évek szlovák "keresztapái" közül szinte senkinek nem sikerült tisztára mosnia magát, és a legtöbben holtan vagy a börtönben végezték, nem túl valószínű, hogy épp neki sikerült volna a túlélés. És hát 1999-ben megtörtént a tízes gyilkosság, aminek kilenc társával együtt ő is áldozatául esett.

Sátor Lajos személye pedig nemcsak szlovák vagy magyar, hanem európai szemmel nézve is egyedi eset.

Tíz éven keresztül mindenkit kiirtott maga körül, aki veszélyt jelenthetett rá a tízes gyilkosság vagy más bűnügyek kapcsán.

Ebből kifolyólag pedig - és abból, hogy 11 évig menekülni tudott az igazságszolgáltatás elől - nem létezett nála rettegettebb ember.

A felvidéki magyar maffia gyakran megölte a "fehér lovakat", ahogy ők nevezték azokat a szerencsétleneket, akiket különféle simlis cégekbe tettek ügyvezetőnek, strómannak. Hány strómant ölhettek meg összesen a működésük alatt?

A '90-es években az eltűnt személyek száma országos viszonylatban is kirívó volt a Csallóközben. Bár a számokat kissé torzítja, hogy a rendszerváltást követő években az áremelkedés, a munkanélküliség, a kilátástalanság hatására robbanásszerűen megnőtt az öngyilkosságok száma - bizonyos eltűnések ezekre vezethetők vissza -, egyes források szerint 1998-ig 113 személy eltűnését lehetett összefüggésbe hozni a dunaszerdahelyi maffia tevékenyéségével. Ennek a számnak egy jelentős hányadát képezték a strómanok, és amikor egy ilyen ember köddé vált, a környezetében mindenki tudta, hogy ez azért történt, mert "leadta a személyijét" valamilyen üzletekhez.

Egyébként a "fehér ló", mint megnevezés a számlacsalások időszakából ered. Amikor ezek elkövetői - eleinte főként romák - börtönbe kerültek, mert saját nevükön csaltak, rájöttek, jobban járnak, ha inkább keresnek valakit, aki nem közülük való - nem a "fekete", hanem a "fehér" lóra tesznek -, és az ő nevében követik el a csalásokat. Amikor pedig a strómannal már annyi "üzletet" csináltak, hogy a személy gyanússá válhatott a hatóságok számára, eltüntették őket. Szörnyű kimondani, de futószalagon ásták el az embereket a csallóközi határban, és amikor ez a gyakorlat részévé vált, már nem volt visszaút.

Milyen kapcsolata volt a felvidéki maffiának a magyarországi gengszterekkel a '90-es években? És milyen például a szlovákokkal vagy az oroszokkal? A könyvedből tudni, hogy hogy volt olyan felvidéki gengszter, aki nem beszélt  jól szlovákul és emiatt nem is tudott szoros, bizalmi kapcsolatot kiépíteni a pozsonyiakkal, ellentétben azzal, aki jól beszélte a nyelvet.

A szlovák nyelvtudás hiánya a mai napig jelen van azokon területeken, ahol tömbben élnek a magyarok. Ha valakinek nincsenek szlovák barátai, rokonai, az iskolában nehezen fog megtanulni szlovákul, és ezt csak hatványozza, hogy az ósdi oktatási szabályozás miatt a szlovákot még mindig nem idegen nyelvi, hanem ún. "államnyelvi" módszertannal tanítják a magyar iskolákban. Van, aki úgy éli le életét, hogy nem tanul meg szlovákul, viszont a ember idővel hátrányát látja annak, hogy nem tudja megértetni magát.

Pápayék egyik előnye volt Sátorékkal szemben, hogy jól beszéltek szlovákul, és így jobban be tudtak épülni az országos hierarchiába. De Pápay nem csak itt volt lényeges szereplő, nem egy magyarországi gyilkosság megrendelése a dunaszerdahelyieken futott keresztül - például azok egy része, ahol Jozef Roháč volt az elkövető. Ha halált kellett osztani, azt Szerdahelyről tették.

Az orosz jelenlét Szlovákiában nem volt annyira hangsúlyos, mint Mogiljevics által Magyarországon, ahol viszont az olajozás nem ölthetett volna olyan mértékeket, ha nincs az akkor még állami olajvállalat Szlovákiában, ahonnan a "fekete arany" különböző formákban Sátorékon keresztül jutott el Magyarországra. A '99-es tízes gyilkosság egyik legfőbb motivációja is az volt, hogy Dunaszerdahelyre visszatérve Sátorék bandája újra kontroll alatt tudhassa az olajozást, melynek egy részéből itthon, másik részéből pedig Magyarországon nyerészkedtek volna.

Saját bandájának egyik tagját azért ölette meg Sátor Lajos, mert heroinfüggő lett és ezzel úgy érezte a főnök, hogy veszélyessé vált a maffiára nézve. Mennyire határozták meg a felvidéki magyar gengszterek életét a kábítószerek? 

Maga a droghasználat nem volt kirívóan más ezekben a körökben, mint bárhol máshol a világon - voltak, akik kábítószereztek, és voltak, akik nem. Sátor Lajos például nem drogozott, de környezetében több személy is komoly gondokkal küzdött ilyen téren, és többeket ő maga küldött elvonóra. Voltak olyan emberei, akik idővel leküzdötték alkohol-, kokain- vagy speedüggőségüket, de például az általad említett egyik fiatalkori barátja likvidálását ő maga rendelte el, mert a tízes gyilkosság után félő volt, hogy a férfi heroinfüggősége miatt veszélybe sodorhatja az egész bűnszervezetet. Azokra pedig, akik Sátor kivégzőosztagának tagjai voltak - ők végeztek az áldozatokkal és ásták el őket a csallóközi szántóföldeken, erdőkben - nem volt jellemző a droghasználat.

A gengszterek családtagjai tudtak arról, hogy mit csinálnak a hozzátartozóik? 

Nem egy közülük rendes családi életet élt, és közvelen környezetük sem sejtette, hogy mivel foglalkoznak. "Aztán elmentünk haza" - nemes egyszerűséggel többen is közülük csak így számoltak be a bíróságon arról, mit csináltak azután, hogy betemették az illegális sírokat. Az mindenki számára világos volt, hogy a háttérben valamiféle bűnszervezet működik, bizonyos összejöveteleken, születésnapi ünnepségeken a bűnözők családtagjai is részt vettek. Ugyanakkor kétlem, hogy a hozzátartozóknak sejtésük lett volna arról, hogy konkrétan mi a maffia fő bevételi forrása.

Ami pedig a gyilkosságokat illeti, azok mindig szűk körben maradtak, Sátor az embereinek például képletesen azt mondta, hogy aki beszélni mer, azt a saját vánkosával fojtja meg.

És akinek eljárt a szája, vagy épp a hatóságok előtt akart kitálalni, az valóban mindig "eltűnt".

A könyv egyik főhőse egy rendőr, Jaroslav Spišiak, aki mondhatni atipikus volt abban a korrupt és félelemre épülő rendszerben, ami Szlovákiát jellemezte. Ő nem félt a bűnözőktől, nem korrumpálódott, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy ő volt az egyik forrásod, aki segített visszautazni az időben, feleleveníteni a sztorikat, szóval ő elég jól ismerte a felvidéki maffiát, a Pápay és a Sátor-féle csapatot is. Nagyon sok ember, aki szembeszállt a maffiával, meghalt, de őt nem ölték meg. Miért maradhatott életben? 

Nagyon örültem, hogy Jaroslav Spišiak, aki egy egyszerű járőrből lett dunaszerdahelyi rendőrfőnök, majd később országos rendőrfőkapitány, vállalta, hogy beszél pályafutása első tíz évéről. Úgy gondolom, ezt a közeget lehetetlen bemutatni anélkül, hogy ne essen szó a bűnözés mellett a bűnüldözésről is - az olvasó csak így kaphat komplex, összefüggő képet az adott korról, és csak így tudja levonni a megfelelő tanúlságot a múlt megismerése után.

Spišiakot dokumentáltan legalább ötször akarták meggyilkolni - nemcsak a dunaszerdahelyiek -, de szerencséjére mindig jól értesült volt. Aztán a maffia inkább a csendesebb módszert válaszotta ellene, a helyzetet úgy oldották meg, hogy megvették maguknak az ő egyik legfontosabb emberét, a '99-es dunaszerdahelyi tízes gyilkosság ügyét vizsgáló nyomozócsoport vezetőjét, aki a maffia szövetségesévé vált - így pedig már nem volt szükség Spišiak meggyilkolására. Neki végül mindig a kormányváltás miatt kellett elmennie a rendőrségtől - a Smer hatalomra kerülésével először 2006-ban, majd 2012-ben kényszerült távozni a hatóságtól.

A könyv másik fele egyrészt az idén lezáruló csallóközi maffiaperen elhangzott dolgokból jött létre, negyven tárgyalási nap anyagát dolgoztam fel - az eljárás egyébként Szlovákia történetének legnagyobb maffiapere volt - nyolc vádlottal és egy 24 ezer oldalas nyomozati irattal.

Másrészt interjúk és régi bírósági ítéletek, jegyzőkönyvek tanulmányozására is szükség volt az összefüggések ismertetéséhez, amiket kiegészítettem a korabeli sajtómegjelenésekből származó információkkal is.

A szlovák titkosszolgálatról tudvalevő, hogy használta a szlovák gengsztereket. Ugyanakkor az is tudható, hogy néhány felvidéki keresztapa, például Sátor Lajos környezete hamis titkosszolgálati igazolványokat használt. Mit gondolsz, miben merült ki a titkosszolgálatok segítsége? A Pápay-klán vagy a Sátor-féle klán állt szorosabban a titkosszolgálathoz? 

A '90-es években a titkosszolgálat még közvetlen kapcsolatot ápolt a maffiával, és egyértelműen Pápay volt az, aki előkelő pozíciót harcolt ki magának ezekben a struktúrákban. Persze ezt annak is köszönhette, hogy nem akart túl nagyra törni, az óriás privatizációk helyett neki elég volt, ha csak az utcát uralja, és közben dől a pénz. Viszont természetes tekintélyéből kifolyólag komolyan vették őt úgy a szervezett bűnözői, mint a titkosszolgálati körökben, jó stratéga volt. Sátor Lajos ezen a téren más kaliberű szereplő volt: csak a kétezres években vált főnökké, de egész "vezetői" pályafutása során nemzetközi elfogatóparancs volt kiadva ellene - több mint egy évtizedig -, ami teljesen példátlan Szlovákiában, de egész Közép-Európában is.  Így az állami szervek azt nem engedhették meg maguknak, hogy az ő szolgálatait igénybe vegyék. Remélhetőleg... Ugyanakkor Sátort többen segítették, rendőri és titkosszolgálati körökben is voltak, akik az ő érdekeit szolgálták, és épp emiatt nem sikerült őt soha elfogni. Pedig szinte végig itthon tartózkodott.

A titkosszolgálatnak miért állt érdekében együttműködnie az alvilággal?

Tipikus példa erre a már említett 1995-ös emberrablás, majd az azt követő gyilkosság is. A magyarázat erre talán csak annyi, hogy a rendszer vezetői odáig aljasultak, hogy politikai érdekek miatt - például az elképesztő hasznot jelentő privatizáció időszakában - akár gyilkosságok megrendelésére is hajlandók voltak. Profitáltak az alvilágból, és cserébe az alvilág profitált belőlük. Mára ez talán már a múlté, de épp az idén készült egy remek dokumentumfilm a szlovák titkosszolgálat jelenéről Zuzana Piussi rendezésében, Elrabolt állam címmel.

Ez pont arra mutat rá, hogy még mindig mennyire beteg módon működik itt a titkosszolgálat,

melynek egyik fő tevékenysége a kompromittáció, az olyan adatgyűjtés, amelynek termékeivel a sarokba lehet szorítani a politika vagy a közélet bármely szereplőjét. 

Meg lehet-e becsülni, hogy a Pápay-klán vagy a Sátor-féle banda tagjai összesen hány embert ölhettek meg? 

Miután a Sátor-féle vonal még életben lévő tagjait 2016-ban elfogták, és szépen lassan világossá vált számukra, hogy csak a teljes beismeréssel tudnak enyhíteni esetleges büntetésükön, számos gyilkosságot sikerült felderíteni. Kilenc gyilkossággal kapcsolatban már jogerős bírósági ítélet született, és a rendőrség jelenleg további harminc ügyet vizsgál, és nagyon valószínű, hogy ezekben vádemelésre is sor kerül. Ez a szám azonban még egyáltalán nem végleges, mert kizárólag Sátor vagy a környezete által indítványozott vérontásról van szó, és nincsenek benne azok a bérgyilkosságok, amit Sátorék más bűnszervezet vagy üzletemberek megrendelésére hajtottak végre. És minden jel szerint nagyon sok ilyet csináltak.

A felvidéki maffia egyes, máig életben maradt tagjai (például a Sátor Lajost végül meggyilkoló, nem mellesleg egy élő oroszlánnal együtt élő Horváth Lehel) azzal védekeztek, hogy nem volt más választásuk: vagy engedelmeskednek Sátoréknak, vagy meghalnak. Mennyire hihető ez a védekezés?

Minden vádlottnak joga van úgy védekezni, ahogy csak akar, az viszont tény, hogy az idő múlásával, Sátor környezetében egyre jobban rettegtek egymástól az emberek, és ezért pont ő, mármint Sátor volt a felelős. Számára mindenre az emberölés volt a megoldás, és nemcsak a strómanokat vagy a tanúkat gyilkolta vagy gyilkoltatta meg, hanem saját beosztottjaival, barátaival is végzett, ha azok veszélyt jelenthettek rá. Miután egyik legfőbb emberét, Reisz Andort 2006-ban megölte - a többiek szeme láttára - világossá vált mindegyikük számára, mi vár rájuk, ha esetleg valami olyasmit tesznek, ami Sátornak nem tetszik. Aztán ő maga is ráfizetett minderre.

A bűnszervezet egyik vezető tagja 2010-ben már felvette a kapcsolatot a rendőrökkel, hogy feldobja Sátort, de végül annyira rettegett attól, hogy a nagyfőnök erről idő előtt tudomást szerez, hogy Horváthtal inkább kivégezték Sátort.

2016-ban aztán az egész ügy úgy robbant ki, hogy Horváth Lehel már annyira félt egykori bűntársától, hogy inkább felkereste a rendőrséget. A félelem vezérelt mindenkit, és bár többen is voltak, akik külföldre menekültek, és azóta sem tértek haza, Sátor mellől valóban nehéz élve távozni. Viszont ez egy olyan közeg, amiből nem kiszállni kell, hanem eleve nem kell beszállni, a felelősség inkább itt lehet elásva. Szó szerint...

Említed a könyvben Haris Sándort, alvilági nevén Tureket. Ő nem szlovákiai magyar, de a magyarországi gengszterek közül ő ápolta a legszorosabb kapcsolatot a szlovákiai magyarokkal és ahogy a könyvedből is megtudhatjuk, elég komoly ügyekben maga is benne volt odakint. Idehaza pedig sokáig a legjobb barátja és bűntársa volt annak a Csontkezű néven ismert Döcher Györgynek, akit bolgár testőrével együtt 1999-ben egy budapesti kocsmában lőtt szitává a gyanú szerint az a szlovákiai magyar "Paprika" néven ismert fickó, aki - milyen különös - Sátorék, azaz Turek cimborái közé tartozott. Csontkezű meggyilkolása után nem sokkal történt a dunaszerdahelyi tízes gyilkosság, amit szintén Sátorék követtek el. Igaz az, hogy Turek gyanúsítottja a dunaszerdahelyi tízes gyilkossági ügynek? Egyáltalán: mit lehet tudni a tízes gyilkosság miatt indult nyomozás jelenlegi állásáról? 

A nyomozást annak idején - a tízes gyilkosság volumenéhez képest - rendkívül gyorsan sikerült lezárni. Azok a gyanúsítottak, akiket a rendőrség el tudott fogni, már 2000 nyarán vizsgálati fogságba kerültek, azonban a bírósági szakaszba érve az eljárás lelassult, és a 2003-as vádemelés után öt év sem volt elegendő arra, hogy ítélet szülessen. Közben letelt az az öt év is, amíg a vádlottakat előzetesben lehetett tartani, ők szabadlábra kerültek, és idővel Sátor Lajos meggyilkolta őket, de egyikük például autóbalesetben veszítette életét. Az ezredforduló után tíz évvel már a vádlottak és a gyanúsítottak, de a tanúk döntő többsége is halott volt.

Sátor Lajos ellen több mint tíz évig volt érvényben nemzetközi elfogatóparancs, majd 2010-es halála után a nyomozást újra megnyitották, és a büntetőeljárás ma is vizsgálati szakaszban van. A rendőrség a tízes gyilkosság huszadik évfordulóján, azaz idén márciusban közzétette a gyanúsítottak listáját, akik közül már csak hárman vannak életben, és egyikük valóban Turek, legalábbis a nyilvánosságra hozott nevek kezdőbetűiből nem lehet másra következtetni. Az pedig, hogy lesz-e ellenük vádemelés, és ha lesz, akkor mikor, egyelőre a jövő titka.

(Borítókép: Barak Dávid. Fotó: Aradi László / Index)