A Bodom-tó Helsinkitől húsz kilométerre nyugatra fekszik, Espoo városa mellett: a partját nyírfák és fenyők szegélyezik, gyönyörű hely, de a nevéről – hatvan év elteltével úgy látszik, végérvényesen – egy felkavaró gyilkossági ügy jut az eszébe mindenkinek, aki hallott valaha Finnország leghíresebb bűnügyi rejtélyéről. Június 5-én van kereken hatvan éve annak, hogy egy vasárnap kora reggelen rábukkant egy úszni induló férfi a véres, összedőlt, összekaszabolt sátorra, benne három kempingező kamasz holttestével.

A társaság negyedik tagja a ponyván feküdt, kívül. Megsebesült, de életben volt. A mészárlás egyetlen túlélője azonban nem tudott segíteni a tettes kézrekerítésében. Fejsérülése miatt nem emlékezett semmire abból, hogyan haltak meg a társai: a barátja és mindkettejük barátnői. A hármas gyilkosság, amely több horrorfilmet (köztük egy magyart) ihletett és az egyik legismertebb finn metálzenekar, a Children of Bodom nevét adta,

A négy espoo-i fiatal, a 18 éves Seppo Boisman, a szintén 18 éves Nils Gustafsson, a 15 éves Tuulikki Mäki, aki Boismannal járt és az ugyancsak 15 éves Maila Irmeli Björklund, Gustafsson barátnője hétvégi kiruccanásra indult 1960. június 4-én a Bodom-tóhoz. A fiúk motorjaival mentek, vettek pár italt, a terv az volt, hogy fürdenek, napoznak, horgásznak, négyesben bulizgatnak: igazán tökéletes programnak ígérkezett. A sátrukat a tó déli oldalán állították fel, egy félszigeten, nem messze egy népszerű strandtól. A szombat jól telt, ahogy tervezték. Éjfél felé vonultak vissza aludni a sátrukba.

A fiúk pár óra múlva felkeltek, hogy hajnali horgászásra menjenek, de nem volt szerencséjük a halakkal, hamar visszatértek a sátorhoz, és újra lefeküdtek aludni a lányok mellé. A támadás valamikor a kora reggeli órákban érte őket. A sátruk köteleit elvágták, a ponyva rájuk omlott, csapdába ejtve őket. A gyilkos kövekkel és késsel esett nekik, kívülről, vaktában a sátorponyván keresztül ütötte, kaszabolta őket. Minden annyira gyorsan történt, hogy az áldozatok  zajt sem csaptak,  igazából fel sem foghatták, mi történik velük.

Köddé vált tárgyak

Kivéve Nils Gustafsson. Ő volt az, aki sérülten a sátorponyván kívül feküdt, amikor rájuk találtak, és a sebesüléseiből úgy tűnt, megpróbált védekezni. A rendőrökkel együtt a helyszínen nagyon gyorsan megjelentek segíteni vágyó helyiek, bámészkodók, ahogy az itt közzétett archív videón is látszik. A jövés-menés nem használt a nyomok rögzítésének. Több ezer önkéntessel hajsza indult a tettes után, átfésülték a környéket, és közben keresni kezdték a gyilkos fegyvert is, ami nem volt sehol. Kutattak utána a szárazföldön és a tóban is, de a mai napig nem került elő.

Hiányzott még néhány egyéb dolog is: pénztárcák, néhány ruhadarab, Gustafsson cipője. Ezek közül egyes holmikról, a másik fiú, Seppo Boisman bőrdzsekijéről például – a gyilkos fegyverhez hasonlóan – azóta sem tudni, hova lettek. Gustafsson cipője ugyanakkor meglett, körülbelül 600 méternyi távolságra a sátortól.

Szőke férfi, óriási szemekkel

A mészárlást magát senki kívülálló nem látta, de volt néhány szemtanú, akik a távolból felfigyeltek némi mozgásra azon a reggelen. A három kilométer hosszú, egy kilométer széles tó túlpartján például madárlesen volt két fiú, akik a messzeségből egy szőke férfit figyeltek meg arrafelé. 

Gustafsson többszörös törésekkel és agyrázkódással heteket töltött kórházban, mire felépült. A gyilkosról viszont nem tudott mondani semmit. A fejsérülései miatt részleges emlékezetkiesése van, állította, és hogy semmire nem emlékszik onnantól kezdve, hogy aludni tértek a sátorban. A rendőrség szokatlan módszereket is bevetett: bár mára már erősen megkérdőjeleződött, hogy hipnózissal megbízható, valódi emlékképeket lehetne előhívni, akkoriban több bizalmat szavaztak ennek a technikának, és Gustafssonból

Az eredmény egy személyleírás lett, ami alapján fantomkép is készült a tettesről: szőke, hátrafésült, hosszabb haj, kerekded arc, nagy szemek. Hasonló leírást adott a tónál látott rejtélyes férfiról az egyik távoli szemtanú is, aki szintén hipnózis alatt tudta felidézni az illető külsejét. 

Assmann: náci, KGB-s, gyilkos?

A Bodom-tavi mészárlás lehetséges elkövetőjeként gyanúba került férfiak egyike feltűnően hasonlított a rajzhoz. Őt Hans Assmann-nak hívták, a tó közelében, Espoo-ban élt akkoriban. A német származású férfi rögtön a hármas gyilkosság másnapján, bizarr körülmények között hívta fel magára a figyelmet. Assmann 1960. június 6-án a helsinki kórház sebészetén kötött ki. A körmei alatt fekete föld, a ruháján vörös foltok voltak. A viselkedése még furcsább volt, mint a kinézete: eszméletlennek tettette magát, de amikor tűvel próbára tették, rögtön reagált. Zavartan és agresszívan viselkedett.

Az ott dolgozóknak rögtön a Bodom-tavi eset jutott eszébe. Egyikük, egy Jorma Palo nevű neurológus professzor, aki a kórházban Assmannt kezelte, évtizedek után is meg volt győződve róla, hogy a mészárossal volt dolga. Olyannyira, hogy több könyvet is írt a rejtélyről, Assmann bűnössége mellett érvelve. Jorma Palo könyvei szerint a német eleve regénybe illő figura volt: valaha egyike volt az auschwitzi koncentrációs tábor őreinek, több száz zsidót gyilkolt meg, majd szovjet hadifogságba került, és KGB-ügynöknek állt.

Bár Assmann ügynök mivolta bizonyítást soha nem nyert, a professzor és egyik szerzőtársa, egy Matti Paloaro nevű rendőrkapitány szerint ez magyarázza, hogyan úszhatta meg nemcsak a Bodom-tavi mészárlást, hanem más gyilkosságokat is, amelyeket a számlájára írtak. Assmann foltos ruháit nem foglalta le és vizsgáltatta meg a rendőrség, az orvosokat, akik ellátták, nem hallgatták ki. A gyanút erősíti, hogy Assmann levágatta a haját rögtön azután, hogy a hírekben közzétették a feltételezett gyilkos személyleírását. 

Az Assmann bűnösségéről szóló elmélet egyik nagy hiányossága, hogy nem igazán sikerült valódi indítékot felmutatni, legfeljebb annyit, hogy az évek óta droghasználó férfi az amfetamintól szabad utat engedhetett a gyilkos késztetéseinek, őrjöngeni kezdett.

Igaz, ezt az alibit évtizedekig nem osztották meg az átlagemberekkel, azon az alapon, hogy érzékeny, személyes információkat adnának ki vele. Végül 2005-ben hozták nyilvánosságra a dokumentumokat, amelyekből kiderült: Assmann elvileg a szeretőjével töltötte a kérdéses éjszakát és reggelt, egy olyan házban, ahol a nőn és rajta kívül mások is tartózkodtak. A nő azt vallotta, hogy Assmann végig mellette feküdt. A pár szobájának ajtaja nyitva volt, és a férfi nem mehetett volna úgy el onnan, hogy másnak fel ne tűnjön a mozgás. A tanúk egybehangzóan állították, hogy Assmann nem ment el a házból.

A rendőrség, amely Jorma Palo könyveit fikciónak, a képzelet termékének minősítette, a foltos ruhát és a kórházban tanúsított furcsa viselkedést azzal magyarázta, hogy Assmann vörös festékkel festett és berúgott közben. Assmann a kilencvenes évek végén meghalt.

A gyűlölködő büfés

Régóta halott már Valdemar Gyllström, a mészárlás másik legfontosabb gyanúsítottja is, aki igazán csak a halálával lépett elő azzá.

A férfi büfésbódét üzemeltetett a tó közelében. A helyiek körében közismert volt az erőszakos természete, és hogy a táborozókat, fiatalokat kifejezetten utálja, nem egyszer lépett fel agresszívan velük szemben. Vallu – ezen a néven emlegették a környékbéliek – valahogy a sajátjának tekintette a tóhoz vezető utat, a maga felelősségének tartotta, hogy rendet tartson ott, írta róla  Ulf Johansson, aki espoo-i politikusként néhány éve könyvet jelentetett meg a Bodom-tavi rejtélyről, Vallut nevezve meg tettesként.

Johansson Espoo-ban nevelkedett, 18 éves volt a gyilkosságok idején, és állítása szerint még össze is futott az áldozatokkal azon a szombati napon, amikor megérkeztek a tóhoz. A politikus szerint úton a part felé a városi jövevények megálltak Vallunál, rágót és italokat vettek nála. Zajosak voltak, az egyik fiú motorja ráadásul hibás, és emiatt a normálisnál hangosabb volt. Magukra vonták a férfi haragját.

Akna és virágok

Johansson szerint a helyiek mind meg voltak győződve arról az elejétől fogva, hogy Gyllström a tettes, de féltek tőle, és nem mertek szólni a rendőrségnek. Gyanúsnak tartották azt is, hogy a boltos a gyilkosságok után feltöltötte az udvarában lévő aknát. Sokan úgy gondolták, oda rejthette a tárgyi bizonyítékokat, a gyilkos fegyvert. A rendőrök tartottak házkutatást nála, de nem találtak semmi érdemlegeset, viszont a frissen feltöltött aknával nem is foglalkoztak.

A férfinak Assmannhoz hasonlóan alibije volt: a felesége tanúsította, hogy mellette volt a kérdéses időpontban.

A nő nem akarta azt sem, hogy a férje mellé temessék. Arról is fennmaradt beszámoló, hogy  Gyllström az öngyilkossága előtt nem sokkal azt mondta egy szomszédjának: „én öltem meg őket”. Bár nem mondta, kiket, a szomszéd szerint a Bodom-tavi áldozatokra vonatkozott a beismerés.

Ulf Johansson a könyvében felsorakoztat még néhány érvet, például hogy helyben tudták Valluról, szokása elvagdosni az utált kempingezők sátorköteleit, és mindig kést tart magánál. Jól ismerte a terepet is. Johanssonnak még az is feltűnt, hogy a gyilkosság helyszínén egy ideig minden évben virágok jelentek meg, hasonlók azokhoz, amilyenek Vallu házánál nyíltak. Az öngyilkosság után elmaradtak a virágok.

A csavar majd' fél évszázad után

Assmannon és Gyllströmön kívül felmerült még jópár név a nyomozás során, még olyan is volt, aki beismerte a gyilkosságokat, de a többieket vagy ki tudták zárni, vagy még kevesebb bizonyíték lett volna ellenük. Beismerő vallomást tett Pentti Soininen például, aki egy sor tulajdon elleni és erőszakos bűncselemény elkövetője volt, alkohol és drogok hatása alatt teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett, a rendőrség szerint nem volt szavahihető. A férfi egyébként 15 éves volt a gyilkosságok idején és 24 éves, amikor Gyllströmhöz hasonlóan öngyilkos lett. Akkor is éppen börtönben ült, felakasztotta magát, amikor éppen egyik intézményből egy másikba szállították.

Az egykori fiúból a hatvanas éveiben járó, nős, kétgyerekes, nyugalmazott buszsofőr lett addigra. 2004 tavaszán jelentették be a nyomozás újranyitását, és nem sokkal később őrizetbe vették Gustafssont. A vádemelésből hatalmas médiafigyelemmel kísért per lett Espoo bíróságán. Nem csoda: a tárgyalássorozatot olyan látványos elemek tűzdelték, mint helyszínbejárás a Bodom-tónál vagy az összekaszabolt, vérfoltos sátor felállítása a tárgyalóteremben. Az ügyészség életfogytiglanra ment.

A vádhatóság egy teljesen új teóriát állított fel a gyilkosságokról, olyat, amiben egyáltalán nem volt szerepe kívülálló támadónak.  A vádirat szerint  a következő történt: június 4-én, szombaton este a fiúk túl sokat ittak, összevesztek, Gustafsson agresszívvá vált, és az különösen felbőszítette, hogy hiába számított rá, a barátnője nem akart lefeküdni vele. Dühöngött, megvadult, mire a másik három kizárta a sátorból, erre ő, állította a vád, először Seppo Boismanra támadt, ekkor, vele verekedve szerezte a sérülései egy részét, a többit pedig – megtévesztésül – saját magának okozta. Az áldozatok közül Gustafsson barátnője, Maila Irmeli Björklund szenvedte el a legtöbb, legsúlyosabb sérülést: ez a vád szerint egybecseng az ő indítékról vallott elképzelésükkel. 

A cipő rejtélye

A vádhatóság új, részben brit segítséggel készült igazságügyi szakértői véleményekkel igyekezett alátámasztani az állításait. Az egyik kulcsbizonyítékuk Gustafsson cipője volt, amin megtalálták az áldozatok vérét, és arra következtettek belőle, hogy a gyilkos ezt a cipőt viselte. A védelem válasza erre az volt, hogy ha a cipőt a gyilkos is viselte, az nem Gustafsson volt, és különben is, a cipő hogy került volna 600 méterre a helyszíntől, hogy tette volna meg ezt az utat a sérült fiú oda-vissza, visszafelé ráadásul mezítláb? Ráadásul, emlékeztettek rá, egyes holmiknak, például Boisman bőrdzsekijének teljesen nyoma veszett: ezeket ki vitte volna el magával, ha nem a valódi gyilkos?

A vád igazságügyi szakértői véleményei mellé a védelem oda tudta állítani az ő megbízásukból készült, ellentmondó szakvéleményeket. Vita volt Gustafsson sérüléseinek súlyosságáról. A vád szerint eltúlozta azokat, és valójában persze szó sem volt emlékezetkiesésről sem. A védelem szakértői kitartottak amellett, hogy Gustafsson nagyon rossz állapotban volt. Hogy miért élte túl, amit a többiek nem? Az egyik lehetséges magyarázat szerint nagyobb és erősebb volt a társainál.

A védelem szerint a helyszínelés hibái miatt eleve kérdéses a megmaradt DNS-nyomok használhatósága. Ráadásul találtak a helyszínen idegen, a táborozók egyikéhez sem tartozó sperma- és vérnyomot egy párnahuzaton a sátor mellett: ezek lehettek a gyilkoséi. Elképzelhető ugyanakkor, hogy ennek a párnahuzatnak semmi köze a gyilkosságokhoz, hanem más táborozók hagyták ott valamikor régen.

Ami történt, megtörtént?

Nagy port vert fel egy rendőrtanú vallomása, aki azt állította, hogy a letartóztatása után volt Gustafssonnak egy furcsa mondata, amit ez a tanú beismerésnek vélt. Amikor a férfit az első kihallgatása után visszakísérték a cellájába, kijött a sodrából, egy pillanatra elvesztette az önuralmát, és ahogy ledobta magát az ágyra, ezt mondta: „Ami történt, megtörtént”, vallotta Marku Tuominen nyomozó. Gustafsson ugyanakkor azt állította: nem emlékszik a jelenetre, vagy hogy valaha ilyet mondott volna.

Gustafssonnak nem volt sok tehetsége ahhoz, hogy a maga oldalára állítsa a közvéleményt: mogorván, ellenségesen viselkedett a sajtótájékoztatón, amit a tárgyalás idején összehívott a védelem. Az újságírók feszegették a logikai ellentmondást a két fő állítása között: ha egyszer nem emlékszik egyáltalán semmire abból az éjszakából és hajnalból attól a ponttól kezdve, hogy szombat éjszaka aludni mentek, hogy lehet olyan biztos benne, hogy ártatlan. Gustafsson ezt nem kezelte túl jól. Ártatlan vagyok és kész, vetette oda.

2005 októberében született meg az ítélet: az espoo-i bíróság minden vádpont alól felmentette Gustafssont, aki az eljárás nagyobb részében szabadlábon védekezett, összesen 59 napot töltött letartóztatásban. A felmentése után kártérítésért perelte az államot, és nyert is. Gustafsson védelme sztárügyvédet csinált a védőjéből, Riitta Leppiniemből, akinek az ügyvédi irodája először rossz április elsejei tréfának hitte a megbízást.

Leppiniemnek az öt héten át tartó tárgyalássorozat alatt  annyira sikerült szétvernie a vád alapjait, hogy az ügyészség meg sem próbálkozott a fellebbezéssel, mert belátta, hogy a meglévő bizonyítékok alapján nincs az a bíróság, amely kétséget kizáróan meg tudná állapítani Gustafsson bűnösségét. Ugyanerre az álláspontra jutott az áldozatok hozzátartozóit képviselő ügyvéd is.

(Borítókép: A Helsinkitől húsz kilométerre fekvő Bodom-tó. Fotó: Shutterstock)