Előd
6 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Török–orosz háború is lehet Hegyi-Karabahból

2020.10.06. 21:24 Módosítva: 2020.10.06. 21:24
Ha a korábbi tapasztalatokból indul ki az ember, akkor a szeptember végén kitört hegyi-karabahi konfliktust félvállról is lehetne venni. A Kaukázus puskaporos hordója azonban nem várt robajjal gyulladt be, a korábbi fegyvercsörtetésekkel ellentétben nagyszabású mozgósítást rendeltek el a szemben álló felek, hadiállapotot hirdettek. Nem sajnálják a haditechnikai eszközök bevetését még a civil lakossággal szemben sem. Egy fegyveres konfliktus pedig akkor éri el a háború forráspontját, amikor civil célpontokat kezdenek el támadni.

A Hegyi-Karabah de facto helyzete fölött őrködő Oroszországnak hatalmában áll az ellenséges oldalakat tűzszünetre bírni, azonban nem biztos, hogy számolt térségbeli riválisa, Törökország beavatkozásával. A dél-kaukázusi térség pedig így könnyen lehet, hogy proxyháborúvá (színtérterületté) fajul a regionális hatalmak geopolitikai törekvéseinek áldozati oltárán.

Történelmi gyűlölködés

Érdemes egy nagyon gyors történelmi áttekintéssel kezdeni. Az Örményország és Azerbajdzsán közötti Hegyi-Karabah még a sztálini Szovjetunióban jött létre Azerbajdzsán területén. Egyes történészek szerint Sztálin azért adott utasítást a már akkor főként örmények lakta terület létrehozására Azerbajdzsánban, hogy ezzel a gesztussal nyugtassa meg Törökországot, és csábítsa a kommunizmus felé. A többség szerint ez csupán a szovjet diktátor „oszd meg és uralkodj” stratégiájának része volt, hogy rábírja az örményeket az együttműködésre a Szovjetunióval. Bármi is volt a szándéka, egy örmények lakta enklávé alakult azeri területen, amely a Szovjetunió gyengülésével kikiáltotta függetlenségét és szándékát az Örményországgal való egyesülésre. A lépést azonban Azerbajdzsán elutasította: ennek következtében egy hatéves vérfürdő vette kezdetét. A háború mintegy 30 ezer halálos áldozattal és több százezer menekülttel járt. A harcoló felek sok esetben népirtással felérő atrocitásokat követtek el egymás lakossága ellen. 

A háborúnak az örményeket támogató Oroszország közbenjárásával létrejött tűzszünet vetett végett, de a fegyvernyugvást örmény diadalként is lehet értékelni. Megmaradt Hegyi-Karabah mint szakadár enklávé Azerbajdzsán nemzetközileg elismert határain belül, emellett az örmény katonák elfelejtettek kivonulni a környező területekről, így Baku hét másik régiójától is elköszönhetett. Azerbajdzsán területének tizenöt százalékát vesztette el. Azeri szemmel az örmények megszállás alatt tartják az országuk egy részét.  

Kicsit lövöldözünk, aztán mindenki hazamegy. Ja, nem...

Több megfigyelő arra az álláspontra helyezkedett a konfliktus első napjaiban, hogy egy újabb, néhány napos fegyvercsörtetés lesz majd. Mindkét országnak betett a koronavírus-járvány, lassult a gazdaság, és az emberek elégedetlensége is tetőfokára hágott. Alig hogy felocsúdott a világ, már meg is érkezett a járvány második hulláma.

A hegyi-karabahi állóvíz felkavarása remek lehetőségnek bizonyul a nacionalista érzelmek felkorbácsolására, miközben elterelik a figyelmet a valós problémákról. A fegyveres erők összecsapnak valami lakatlan térség felett, mindenki megmutatja, hogy ők aztán nem engednek a másiknak, majd Jereván és Baku learatja a PR-babérleveleket. Ilham Aliyev azeri elnök esetében még szinte szükséges is volt a háborús hangulatkeltés, mert amellett, hogy az olajár zuhanásával a gazdaság is gyengült, valamint az emberek egyre nagyobb elégedetlenségüknek adtak hangot tekintélyelvű kormányzása miatt, a júliusi összecsapások után tüntetők rohamozták meg a bakui parlamentet, háborút követelve Jerevánnal. 

Csakhogy a konfliktus első napjaiban már haditechnikai eszközöket vetettek be (és lőttek ki), nem lövészárkokból tüzeltek a semmibe.

Napokon belül pedig civilek lakta települések kerültek a célkeresztbe.

Az örmények tüzérségi támadást indítottak Azerbajdzsán második legnagyobb városa, Gandzsa ellen, míg az azeriek Hegyi-Karabah fővárosát, Sztepankertet bombázták, egyebek közt drónokkal. A szemben álló felek felsorakoztatták gyilkolásra szánt eszközeiket, és egyelőre korlátozottan, de már a civil lakosságot „bevonva” mérnek csapásokat egymásra

Ott voltak az előjelek, csak senki nem vette észre őket

Legutóbb 2016-ban tört ki egy néhány napos háború az örmények és az azeriek között, de a harcok a vitatott hovatartozású területek vonalára korlátozódtak. Hadiállapotot sem rendeltek el, és Sztepankertet sem bombázták. Idén júliusban ismét felforrósodott a helyzet, ami elemzők szerint a mostani harcoknak az előszele volt. Akkor már ugyanis az örmény–azeri határvonalon folytak az összecsapások, s bár ismét tűzszünettel végződött a konfliktus, a helyzet inkább pihenőpályára került, ahelyett, hogy sürgették volna megoldást.

Az úgynevezett „karabahi inga” nem lengett vissza a diplomácia és tárgyalás irányába, mint korábban, hanem ott ragadt a háború oldalán. Mulasztás történt: a nemzetközi közösség nem ültette a szemben álló feleket a tárgyalóasztalhoz, így a júliusi összecsapások a jelenlegi harcok főpróbájává váltak. Baku és Jereván a koronavírusra hivatkozva kerülte a tárgyalásokat, jóllehet, a két ország vezetői más külföldi méltóságokkal tudtak találkozni.

Meglehet, a nemzetközi közösség csaknem harmincévnyi eredménytelen tárgyalás után nem is vette komolyan a kaukázusi szomszédok nyári acsarkodását, hiszen ott van Oroszország, amelynek mindkét országra befolyása van, és tesz arról, hogy ne fajuljon el a helyzet, mivel neki érdeke a de facto állapot. Csakhogy nem számoltak Törökországgal és geopolitikai törekvéseivel. 

Ankara helyet követel magának a térségben

A nyári összecsapások után Törökország és Azerbajdzsán közös hadgyakorlatokba kezdett. A tavalyi évben Ankara számos haditechnikai eszközt adott el a testvéri nemzetnek tekintett Azerbajdzsánnak. Az ENSZ közgyűlésének idei ülésén 

RECEP TAYYIP Erdoğan TÖRÖK ELNÖK ÖRMÉNYORSZÁGOT A FENNTARTHATÓ DÉL-KAUKÁZUSI BÉKE LEGNAGYOBB AKADÁLYÁNAK MINŐSÍTETTE. 

A júliusi harcokat követően lemondott az addigi azeri külügyminiszter, Elmar Mammadyarov, aki optimista diplomatának számított elemzők szerint. Ő bízott abban, hogy az örmény bársonyos forradalom nyomán hatalomba kerülő Nikol Pasinján kormányfő nyitott lesz arra, hogy diplomáciai úton rendezzék Hegyi-Karabah sorsát. Csalódnia kellett, mivel Pasinján keményvonalasabbnak bizonyult, mint gondolta volna. Az örmény miniszterelnök ugyanis azt követelte, hogy a tárgyalásokon a hegyi-karabahi szakadárok is képviseltethessék magukat. 

Nem beszélve arról, hogy kijelentette:

Karabah Örményország része.

Az örmények vélhetően érzékelhették a török szándékokat, hiszen megfigyelők szerint mindkét oldalon sorra jelentkeztek egy konfliktus előjelei. Egyebek mellett mindkét oldal megerősítette katonai jelenlétét, így egyikőjüket sem érte váratlanul a helyzet eszkalálódása. Fontos megjegyezni, a mai napig vitatott, ki lőtt először, de elemzők szerint csak idő kérdése volt, hogy valaki meghúzza a ravaszt. 

Ankara a harcok kitörésével szinte azonnal politikai támogatásáról biztosította Azerbajdzsánt, és követelté, hogy Örményország hagyja el a „megszállt területeket”. Erdoğan ki is jelentette, hogy Törökország 

kitart barátja és testvére, Azerbajdzsán mellett.

Ankara ezt olyannyira komolyan gondolta, hogy értesülések szerint katonai tanácsadókat küldött az azeri csapatokhoz, mi több, szíriai harcosokat vezényelt a testvéri nép fegyveres erői oldalára. Az, hogy Törökország mennyire ártotta magát bele a dél-kaukázusi konfliktusba, egyelőre nem tudni – bár intő jel, hogy Jereván szerint egy török F–16-os lőtte le az egyik harci repülőjüket. 

Mint púp a hátára

Oroszország hagyományosan a keresztény örményeket támogatja a muszlim azeriekkel szemben, mindazonáltal az utóbbi pár évtizedben egyre szorosabbra fűzte viszonyát Bakuval. A mostani helyzet érdekében is áll: Hegyi-Karabah dúskál az ásványkincsekben, egyebek mellett a nemesfémekben, míg Azerbajdzsán a földgázban és a kőolajban. A de facto állapotot pedig könnyű fenntartani úgy, hogy

MINDKÉT ORSZÁGNAK SZÖVETSÉGESE OROSZORSZÁG, és EGYBEN a FEGYVERBESZÁLLÍTÓJA IS.

Szovjet típusú fegyverekkel van felszerelve mindkét hadsereg. Ez jövedelmező módja a békefenntartásnak, legalábbis a konfliktus kordában tartásának. 

Törökország az utóbbi években viszont egyre vérmesebben áll ki saját geopolitikai érdekeinek érvényesítése mellett. Először Szíriában vállalt nagyobb szerepet, majd Líbiába vezényelt katonákat, nem is olyan régen pedig Görögországgal izmozott a Földközi-tenger keleti részén található földgázmezők potenciális kiaknázása miatt. A líbiai és földközi-tengeri húzással Ankara szálka lett Párizs szemében, pedig igazán Moszkva tyúkszemére lépett rá. Ankara ugyanis Szíriában és Líbiában másokat támogat, mint Oroszország, és immár a Dél-Kaukázusban is próbál az oroszok kárára gyökeret ereszteni. 

Törökországnak azonban ugyanakkora érdeke, hogy saját térségét befolyása alá vonja, pláne, ha az északi testvéri nép, az azeriek gáz- és olajmezőkön ülnek. Az már szinte grátisz, hogy a nemzetközileg azeri területnek számító hegyi-karabahi térség értékes ásványkincsekben bővelkedik. 

A dél-kaukázusi török törekvésekre van alap: Ankara könnyen szövetségesre lelhet Grúziában, amelynek az orosz támogatással elszakadt Dél-Oszétia és Abházia miatt van elszámolnivalója Moszkvával. Megint más kérdés, hogy a keresztény grúzok hogyan viszonyulnának egy török előretöréshez.

MINDAZONÁLTAL PONT EZÉRT VAN MEG A DÉL-KAUKÁZUSNAK AZ A POTENCIÁJA, HOGY EGY KUSZA SZÖVETSÉGI HÁLÓZATBÓL ÁLLÓ PROXYHÁBORÚ SZÍNTERÉVÉ VÁLJON A MINTEGY 150 EZER LELKET SZÁMLÁLÓ HEGYI-KARABAHVAL A KÖZEPÉN. 

A gyűlölet ör(m)vénye

Az örmény–azeri ellentétnek mindéképpen új löketet adott Törökország szerepvállalása.

Egy fegyveres konfliktus akkor éri el a háború forráspontját, amikor a civil áldozatok száma rohamosan elkezd növekedni. Ankara és Baku is azt követeli, hogy az örmények hagyják el a „megszállt területeket”. Amikor bombázzák a lakosságot, általában a menekülésre akarják rávenni őket. Rosszabb esetben a megsemmisítésük a cél. 

Az örményeknek azonban van egy nagyon rossz emlékük a törökök miatt:

az örmény népirtás, amelyet Törökország – Azerbajdzsánnal egyetemben – a mai napig tagad.

A török bakancsok láttán az örmények számára egzisztenciális háborúvá válhat a még deeszkalálható konfliktus. Az örmények viszont nem engednek majd az ellenük egy évszázada népirtást elkövető törököknek. Megfigyelők szerint az utolsó vérükig ellen fognak állni a török támogatás előtt is nagyobb azeri erőknek. 

Moszkva pedig mindeközben vakargathatja a fejét. A törökök odaszemtelenkedtek még egy területre, amely nekik stratégiailag fontos, ezúttal azonban közelebb az orosz országhatárhoz. Ha Moszkva nem tud záros határidőn belül tűzszünetet elérni az örmények és az azeriek között, könnyen előfordulhat, hogy egy újabb frontra kell fegyveres erőit átcsoportosítani. Ami pedig nemcsak azt jelenti, hogy Örményországban növelni kell a katonai jelenlétét, hanem azt is, hogy a többi országban, ahol egymással farkasszemet néz Moszkva és Ankara, számolni kell a törökökkel. 

A totális háború elkerülésére van még esély. A folyamatok azonban egyelőre más irányba haladnak. 

(Borítókép: Karabahi hadsereg egyik katonája tüzérségi ágyúból lő ki az azeriek felé a Hegyi-Karabah régiában 2020. október 4-én. Fotó: Handout / AFP)