Magyar emigránsok Ausztria legmagasabb hegyének lábánál

Különös, mégis ismerős akcentussal köszönt hangos Grüss Gott!-tal a huszonéves pincérfiú a Hotel Lukashansl bejáratánál. Pillanatnyi tétovázás után utánafordulok. „Nem magyar vagy véletlenül?” Boldog mosoly ömlik el a srác arcán. „Ezek szerint ti is azok vagytok!”

Velünk történt meg kedden ez a találkozás a Salzburg tartománybeli Bruck an der Grossklocknerstrasse nevű falucskában, a Salzach folyó partján, ahol megszálltunk a magyar labdarúgó-válogatott saalfeldeni edzőtábora felé menet. Velünk, de nagy valószínűséggel még több tucat, talán több száz ausztriai falu vagy város panziójában, szállodájában, éttermében vagy benzinkútjánál is megeshetett volna, hiszen messze nem Robi, a zalakarosi illetőségű fiatalember az egyetlen magyar vendégmunkás az ausztriai szolgáltató szektorban. Pedig nem Burgenladban járunk, pár kilométerre a határtól – ahol mindig is hemzsegtek a naponta ingázó soproni, szombathelyi, szentgotthárdi, körmendi felszolgálók –, hanem Ausztria szívében, hatszáz kilométerre Budapesttől.

Az ma már közhelyszámba megy, hogy a Bécset, Linzet, Salzburgot elkerülő autópálya minden töltőállomásának shopjában magyar a hivatalos nyelv, de az mégiscsak szíven üt, amikor egy eldugott, isten háta mögötti alpesi falucskában is anyanyelveden veszi fel a rendelést a pincér.

Robi még csak két éve dolgozik a Grossglockner, Ausztria legmagasabb, csaknem négyezer méteres hegycsúcsának a tövében, német nyelvtudása bőven hagy kívánnivalót, Nóra viszont – akivel másnap, szerda reggel találkozunk az étteremben – folyékonyan, amennyire meg tudom ítélni, hibátlanul beszéli Goethe nyelvét.

„1989-ben jöttem ki Ausztriába Tatabányáról, az életem nagyobb részét itt éltem le, ránézésre nem lehet megkülönböztetni egy tőrőlmetszett osztráktól, mégis, a mai napig Ausländerként tekintenek rám, valamilyen szinten másodrendű polgár vagyok” – magyarázza némi keserűséggel a hangjában.

Az ötven körüli Nóra egyedülálló anya, felszolgálói fizetéséből tartja el önmagát és neveli tizennégy éves fiát. Amikor megjegyzem, hogy a havi háromezer eurós (több mint egymillió forintos) jövedelméből mindez nem jelenthet problémát, keserű kacajra fakad.

Háromezer euró?! Te el vagy tévedve! (Kezdettől fogva automatikusan tegezi az embert, úgy látszik, errefelé ez így szokás...) Itt egy felszolgáló fizetése 1200 és 1600 euró között mozog, a szezontól függően. Nyáron, a főszezonban többet keresünk, de többet is dolgozunk. Itt, a vendéglátásban hatnapos a munkahét, nincs szabad szombat. Viszont tény és való, a koronavírus miatti lezárás hónapjaiban is kaptuk a fizetésünk jelentős százalékát, az úgynevezett Kurzarbeitgeldet, mert a kormány támogatásként folyósította azon munkavállalók bérének 60-80 százalékát, akiket e segítség nélkül a koronavírus-válság miatt el kellene bocsátania a munkáltatónak.

Aztán belemegyünk a részletekbe. Nóra az 58 négyzetméteres lakásáért havonta 680 eurós (jelenlegi árfolyamon 238 000 forint) lakbért fizet, ehhez jön még a villany, a tévé és az internet összesen kilencven eurós díja, ami így már összesen 770 euró.

De még nincs vége a kiadásoknak, ha van autód, akkor a kocsi- és a lakásbiztosítás, ami együttesen felmegy száz euróra – folytatja Nóra, jelezve, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű környezet ide, stresszmentesnek tűnő életstílus oda, azért Mozart hazájában sincs kolbászból a kerítés. – Ugyanakkor kapok családi pótlékot a fiam után, továbbá ezenfelül egyedülállóként havi kilencveneurós támogatást is folyósít az osztrák állam, nem is beszélve a tizenharmadik és tizennegyedik havi fizetésemről. Összegezve: Ausztria messze nem Kánaán nekünk, magyaroknak, ugyanakkor az is kétségtelen, hogy valamiért itt élek, és nem Tatabányán. Szó sincs arról, hogy sajnáltatni akarnám magamat, mindössze azt szeretném, hogy reális képet alkossanak az otthoniak az itteni viszonyokról.

Amikor itt tartunk, nagydarab magyar vendég húz el mellettünk az étterem felé – az egyik síző kompánia tagja, itt még a hóhatár fölött júniusban is bőven lehet csúszni, ahogy fogalmaznak –, és miközben kikerül bennünket, beüti a csípőjét a kredenc sarkába. Mihelyt hallótávolságon kívülre ér, Nóra halkan megjegyzi:

„ Úgy kell neki! Tegnap nagyon gusztustalan volt velem, roppant lekezelőn szólt hozzám, mintha a csicskája lennék.”

Mintegy végszóra csinos, harminc körüli lány megy el mellettünk fehér maszkban, róla kiderül, hogy szlovák. Pozsonyban lakik – már amikor nem itt, Ausztriában –, és szobalány a beosztása: söpröget, takarít, ágyneműt cserél.

Látod azt a testes nőt ott a kapunál? Igen, őt, söprűvel a kezében. Na, ő meg török. Valahogy így néz ki a vendégmunkások hierarchiája itt az osztrákoknál. A magyarok általában felszolgálók, recepciósok, a szlovákok, jugók (így mondja a szerbeket, horvátokat, bosnyákokat) szobalányok, a törökök, szírek takarítanak, a feketék pedig azt a munkát kapják, ami ezek után még marad nekik.

Nóra különben nem akárki, a rendszerváltás előtt nyomdászként dolgozott a Kossuth Nyomdában, ha úgy tetszik, a munkásosztály arisztokratájaként. Aztán mégis Ausztria, a jobb élet felé vette az irányt, oly sok honfitársával együtt.

Hogy mégis mi vonzza őt és sorstársait ebbe az alpesi országba a kétségtelenül magasabb életszínvonalon túl? Erre is választ kapunk.

Hadd kezdjem a negatívumokkal. Először is az osztrák szakszervezetek foggal-körömmel védik a munkahelyeket, magyar tanár például csak elvétve juthat munkához ebben az országban – magyarázza. – A jól fizető állásokba úgyszólván lehetetlen bejutnia külföldinek, de például egy tanár sem keres többet 1400 eurónál, akár hiszed, akár nem. A mesteremberek – autószerelők, asztalosok – fizetése eléri a 2000 eurót, az orvosok persze a nyolcezer eurót is megkeresik, de Ausztriában a magyar orvos olyan ritka, mint a fehér holló. Szóval, hogy mégis miért dolgozik itt Ausztriában szerintem százezernél is több magyar? Nos, itt minden kiszámítható, mindent a névértékén lehet kezelni, a fekete az fekete, a fehér meg fehér. És nincs az a stressz, mint odahaza, a gyönyörű természeti környezet pedig már csak bónusz. Persze sokakban erősen él a honvágy, de én ilyen szempontból szerencsés vagyok, meglehet, a génjeimben van a titok. Sokféle náció vére keveredik az ereimben, de közöttük nincs a magyar.

Hát így él itt Nóra a Grossglockner tövében. Ami a kiszámíthatóságot, a jogkövető magatartást illeti, azt magunk is tapasztaljuk az autópályán, osztrák rendszámú gépkocsi nem lépi át a sebességhatárt, a záróvonal szent, áthághatatlan tilalmat jelent, ha a 30-as táblánál 30-cal cammogunk, senki sem villog ránk mögülünk, hogy álljunk már félre az útból.

Hát ilyen Ausztria.

A természeti szépségeket illetően szinte páratlan, az életstílus amolyan igazi gemütlich, az Ausländerekkel szemben óvatos, tartózkodó – bizonyos esetekben még a rasszista jelző sem túlzás –, és hát az életszínvonal vitán felül magasabb, mint nálunk.

Ha nem is annyival, mint azt sokan gondolnák.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)