Van mit ünnepelnie a Kínai Kommunista Pártnak

Ritkán bírnak ki a pártok száz évet, a szavatossági idejük általában korábban lejár, minthogy centenáriumot ünnepeljenek. Ha pedig megmaradnak, akkor sem mondható el róluk, hogy évtizedeken át hatalmon maradnak. Éppen ezért volt mit ünnepelnie csütörtökön az 1921-ben, mindössze 20 ember által alapított, mára 95 milliós állampárttá alakult Kínai Kommunista Pártnak (KKP) – állapítja meg Kusai Sándor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, Magyarország korábbi pekingi nagykövete. 

A nyugati sajtó rendre olyan részleteket emelt ki Hszi Csin-ping kínai elnök beszédéből, amelyek a nyugati közönség által nem teljesen értelmezhetők, vagy éppen fenyegetően hangzanak. Ahhoz, hogy megértsük a szinte már maói teljhatalommal bíró elnök üzenetét, Kína történelmét is ismerni kell. 

Először is a születésnapokon a szépre emlékeznek, az eredményeket sorolják, így azok a bírálatok, hogy nem említették a párt történetének sötét foltjait, evidens. Az embernek a születésnapján sem a hibáit vetik a szemére. Egy száz éves pártnak, amely egy teljes országot vont mára ellenőrzése alá, magától értetődően vannak hibái, sőt, bűnei. A bűnlajstrom semmilyen állami megemlékezésen nem hangzik el, ez műfajidegen – mutat rá Kusai Sándor. 

Kínában is elismerik, hogy a Kínai Népköztársaság alapítója, Mao Ce-tung is hibázott. Kompromisszumos megoldásként úgy mondják: 70 százalékban jó, 30 százalékban rossz, amit tett. Mégis, számikra úgy jön ki a matek, hogy többségében jót tett. 

A KKP története során súlyos, milliós emberéleteket követelő bűnöket követett el, ez tagadhatatlan. Legitimiációját annak köszönheti, hogy idővel eredményeket is tudott felmutatni a kínaiak számára, ami az állami cenzúra segítségével, elfeledtette ezeket a hibákat - mutat rá az elemző. Olyan eredményekről van szó, mint:

• a gazdasági növekedés,
• a nemzetközi tekintély,
• a relatív jólét folyamatos kiterjesztése az egész társadalomra,
• és a mélyszegénység felszámolása irányába tett lépések. 

Ez a párt már nem az a párt, de közben mégis

Száz év alatt rengeteg minden változott, és a világgazdaságba történt becsatlakozással nem is tudná egy merev politikai tömörülés kezében tartani a hatalmat. A volt diplomata hangsúlyozza: nyilván a mai KKP nem feltétlenül azt a vonulatot viszi tovább, mint amit a szovjet tanácsadókkal megspékelt alapítói gárda gondolt. 

A mai Kínai Kommunista Párt tudatosan néppártosodik, lévén, hogy állampártról beszélünk, így a társadalom széles spektrumát képviseli. Az iparmágnásoktól kezdve az egyszerű hivatalnokokig. 

Mindazonáltal továbbviszi a baloldali, „plebejus" hagyományokat, amit a szegénység felszámolása és egyéb, társadalmi célú programok jól szemléltetnek. Ez már nem egy hagyományos kommunista párt, amely osztálykülönbségek és harcok mentén mozog. 

Amikor Hszi Csin-ping arról beszélt, hogy Kínát a fejlett országok szintjére emelik, akkor nem arról van szó, hogy (bár eleinte úgy tűnhetett) csak a társadalom egy része jár jól, hanem fokozatosan, az egész társadalomra kiterjesztik az életminőség javulását. Ez is egy balos vonal – mutat rá Kusai Sándor.

Hszi Csin-ping politikáját gyakran azzal vádolják, hogy a nacionalizmusra épít. Nos, ennek is megvan a maga hagyománya. 

A hagyományok országa 

Már a Szovjetunió is azzal vádolta Mao Ce-tungot, hogy letért a kijelölt útról, és a „nacionalizmus ingoványos talajára tévedt". Már a „nagy kormányos" idején is sinizálták – azaz kínaivá tették – a marxizmust. Amikor Kínában a szocializmust emlegetik, akkor valójában arról beszélnek, hogy szocializmus, de kínai jellegzetességekkel. 

Mao nem is véletlenül nyerte meg a polgárháborút és kiáltotta ki 1949-ben a Kínai Népköztársaságot:

Kína az első ópiumháborútól kezdve gyakorlatilag félgyarmati állapotban tengődött 150 évig, a kínaiak is úgy emlegetik ezt az időszakot, mint a megaláztatás korszakát. A kommunistáknak azonban „nemzetegyesítő és nemzetfelemelő" célokat kitűzve  sikerült összefogni a nép nagy részét, azzal az ígérettel, hogy lerázzák magukról a külföldi béklyókat. 

Ahogy arra az egyetemi docens is felhívja a figyelmet, a Csang Kaj-sek vezette, nevében is nacionalista Kuomintang, is építeni kívánta az országot, csak az volt a baj, hogy a külföldi nagytőke segítségével, amely másfél évszázadon át megalázta Kínát. A Koumintang időszakában történt az, hogy a sanghaji külföldi negyed egyik parkja előtt ott virított a tábla: 

Kusai Sándor hangsúlyozza: Mao kommunistái voltak azok a második világháború után, akiket nem a szovjetek repítettek a hatalomba, hanem maguk harcoltak meg érte, ezzel pedig megfeleltek a történelmi hagyományoknak és elnyerték legitimációjukat, ahogy mondják: 

az égi megbízatást. 

Ez a kínai történelem dinasztikus szemléletéből ered: az ország élén egymást váltották a dinasztiák, és úgy tartották, hogy amikor egy uralkodói vonal elvesztette az Ég bizalmát, és földbe vezette a birodalmat, mást bíztak meg az irányítással. Mao és a kommunisták hatalomra kerülése illeszkedett ebbe a mintába. 

Példaként a Ming-dinasztiát lehet felhozni. Az egy parasztfelkelésből indulva vált a középkor egyik legmeghatározóbb uralkodóházává, az első császár is földműves háttérből jött. A népfelkelés elűzte az előző, a hódító mongolok alapította, mondhatni külföldi, Jüan-dinasztiát, és teljes legitimációt nyert 300 évre. 

 Erre írhatták nyugati lapokban azt, hogy

Most pedig Hszi Csin-ping személyében az „ötödik császár" regnál, ráadásul regnálni is fog még, hiszen eltöröltette a hivatali mandátum korlátozását. 

Visszavenni méltó helyét a világban

Az ország neve kínaiul Csongkuo (Zhongguo), azaz középső birodalmat jelent, amivel sokáig (talán még most is) úgy is gondoltak magukra a kínaiak, mint a világ közepére. Vagyis vannak ők középen, a többiek pedig rajtuk kívül, körülöttük. Az ország évszázadokon át Ázsia regionális vezető hatalma volt, és Hszi „császár" elérkezettnek látja az időt, hogy Kína ezt a pozíciót most újra elfoglalja. Kusai Sándor szerint amikor az elnök kijelentette ünnepi beszédében, hogy Kínát soha többé nem alázzák meg, az egy nemzeti ígéret volt. Kína világpolitikai és világgazdasági befolyásának növekedését nehéz nem észrevenni, külpolitikája is erre irányul. A volt nagykövet szerint azonban

Európai felfogással a globális befolyásszerzés általában az erő pozíciójából történik. Az egyetemi docens az Egyesült Államokat hozta fel ellenpéldának. Míg Washington demokráciaexportjával párhuzamosan amerikai katonai bázisok jelennek meg a világban, addig a szabadságexport gyümölcseit elsősorban az amerikaiak aratják le. 

Kína azonban hagyományosan gazdasági, kulturális és gondolkodási alapon terjeszti ki dominanciáját, saját politikai rendszerét pedig nem erőlteti rá másokra. 

A katonai erő pedig ennek biztosítéka, de hagyományosan, amikor Kína szerint a területi egysége épségben van, a háború csak végső megoldásként szolgál. 

És itt jön képbe Tajvan. 

Az ügy végére előbb vagy utóbb, de inkább előbb fognak pontot tenni

Mivel Kína gazdasági erejével „hódít", a hajózási útvonalak biztosítása nélkülözhetetlen. Kusai Sándor szerint ehhez pedig egy erős haditengerészet kulcsfontosságú, hiszen Kína nem engedheti meg magának, hogy az amerikai flotta elzárja előle a hajózási útvonalakat. Mint például a Tajvani-szorost. 

Fontos megjegyezni, hogy Hszi Csin-ping sohasem mondta azt, hogy Kína lesz a legerősebb ország a világon. A kínai elnök rendre hangsúlyozza, hogy a harmonikus, multilaterális világképet szorgalmazza, Kína pedig a világ egyik legerősebb országa lesz, aláhúzva, hogy nem célja világhatalomra törni. 

Tajvan amellett, hogy egyfajta amerikai előőrs Kína határa mellett, a volt nagykövet szerint az ázsiai óriás számára a megaláztatás egyik emlékeztető tényezője.

A kínai elnök ünnepi beszédében is jelezte, hogy a „birodalom" területi egységének helyreállítását nem adja fel, bár rendszeresen a békés újraegyesítést hangsúlyozza. 

Hogy eddig miért nem rohanták le Tajvant, az vélhetően az Egyesült Államoknak köszönhető. Mindazonáltal a Kínai Népköztársaságban törvény írja elő, mikor vethetik be a hadsereget, tajvani szempontból kicsit ironikusan a Kínai Népi Felszabadító Hadsereget:

1. ha a sziget kihirdeti függetlenségét;
2. ha destabilizálódik az államapparátus;
3. ha külföldi katonai erők támaszpontot létesítenek. 

Ezt az amerikaiak is jól tudják. 

Kusai Sándor hasonlatként felvetette a költői kérdést:

Szerinte aki azt mondja Kínában, hogy feladja Tajvant, vagy más, az ország történelminek tekintett területeit, az nem sokáig marad a vezetői székben.  

Bőven lehet még ebből száz év égi megbízatás

Csak a szocializmus mentheti meg Kínát

– jelentette ki Hszi Csin-ping. 

Ezt is gyakran félreértik Nyugaton, ugyanis az a szocializmus, amit a „császár" emleget, az amit Kína gyakorol az élet szinte minden területén, az lényegében az állampárti ideológia. Ebben sincs semmi új, szinte minden dinasztiának meg volt a maga állami „vallása". Volt amikor a konfucianizmus dominált, volt amikor a buddhizmus. 

Az egykori diplomata szerint egy dolog biztos: a kapitalizmus, bármennyire is bejött az országnak, az állampárt csak eszközként tekint rá, amivel fel lehet gyorsítani a fejlődést.

Mint Teng Hsziao-ping, a nyitás és reform megálmodója fogalmazott: mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, a lényeg, hogy megfogja az egeret. Az egykori kínai vezetőnek azonban esze ágában sem volt nyugati típusú kapitalista országgá változtatni az országot.

Arra pedig, hogy Kína a kínai típusú szocializmus útján maradjon, így a nyugati befolyás, és ebből fakadóan a potenciális külföldi „megalázástól" megmeneküljön, a párt az egyetlen garancia. A hivatalos mantra legalábbis ezt állítja.

(Borítókép:  A Kínai Kommunista Párt zászlaja körül a mentők jelmezét viselő szereplők a KKP megalapítása 100. évfordulójának alkalmából rendezett ünnepi előadáson Pekingben 2021. június 28-án. Fotó: Ng Han-kuan / MTI / AP)