Enron: a kreatív könyvelés nagyágyúja

Az Enront 1985-ben alapította Kenneth Lay, miután egyesült a Houston Natural Gas Corporation és az InterNorth, a vállalat hivatalos új neve a HNG InterNorth lett, amit csak 1986-ban kereszteltek Enronra. Jeffrey Skilling, a vállalat egykori tanácsadója rövidesen vezérigazgató lett, színre lépésével rövidesen komoly nyereség realizálódott a cégben.

A bőség időszaka

A vállalat fokozatosan bővítette tevékenységét, és a földgáz-kereskedelem mellett áramtermeléssel és -kereskedelemmel, valamint széles sávú adatátvitellel is foglalkozni kezdett. Az Enron kilencvenes évekbeli felíveléséhez nagyban hozzájárult a felső vezetés kimagasló üzleti érzéke, illetve agresszív politikája. Itt Andrew Fastow pénzügyi igazgató nevét és a már említett Skilling tehetségét érdemes megemlíteni.

A kétezres évek elején – az egyre szigorúbb verseny következtében – viszont számottevően csökkenni kezdtek a bevételei. Ezek ellensúlyozására a cégvezetés egyre több olyan kétes számviteli gyakorlatot kezdett alkalmazni, amelyek előrevetítették a bukást. Bevett gyakorlattá vált, hogy a veszteségeket a független leánycégek nyereségeként tüntessék fel az anyavállalatnál, így a befektetők cég iránti bizalma töretlen maradt. 

Így fordulhatott elő, hogy sokan az Enron majdani profitja révén kaptak már a szerződések lezárta után busás jutalékot. A vállalat adminisztrációját a kor egyik legnagyobb könyvelőirodája, az Arthur Andersen vezette, amely nemcsak könyvvizsgálóként, hanem tanácsadóként is jelen volt az Enron életében.

A bukás

2001 februárjában Skilling vette át a vezérigazgatói posztot, míg Lay maradt az elnök, de nem sokáig. Skilling augusztusban váratlanul lemondott. Ekkor már gyűltek a sötét fellegek az Enron felett, miután Sherron Watkins, a cég könyvvizsgálója az esetleges számviteli szabálytalanságokra hívta fel Lay figyelmét. Egyre több elemző kezdte kétségbe vonni a cég pénzügyi kimutatásait. Lay úgy próbálta elsimítani az ügyet, hogy a vállalat igényeit mindenben kielégítő saját ügyvédi irodájukat bízta meg (Wilson & Elkins) a vizsgálatokkal.

A következő csapás november 8-án érkezett, amikor bejelentették, hogy az Enron az utolsó öt évben 586 millió dollárral kevesebb veszteséget vallott be. Az Arthur Andersen könyvvizsgáló pedig elkezdte az iratmegsemmisítést. Az Enron aztán már hibát hibára halmozott. Megkeresték az akkori kereskedelmi minisztert, Donald Evanst, és arra akarták rávenni, hogy járjon közbe a Moody’s hitelminősítőnél, hogy ne minősítsék le a céget. Egyre több részlet került azonban nyilvánosságra a kétes számviteli gyakorlattal kapcsolatban, a pénzügyi igazgatót, Fastow-t, pedig kirúgták. Az Enron részvényei közben zuhanórepülésbe kezdtek.

Az Enron az utolsó szalmaszálba kapaszkodva megpróbálta a villamos energiában és a földgázkitermelésben érdekelt riválisát kivásárolni – ez volt a Dynegy –, azonban a cég az utolsó pillanatban elállt a fúziótól. December 2-án pedig bekövetkezett az, amire már sokan számítottak: az Enron hivatalosan csődvédelmet kért.

A cég vezetőinek egy részét, nevezetesen Skillinget és Layt 2006-ban csalásért, bennfentes kereskedelemért és még egy sor bűncselekményért ítélték el. Skilling eredetileg 24 évet kapott, később ezt csökkentették, Lay pedig meghalt, mielőtt börtönbe vonult volna. Fastow hat évet kapott, 2011-ben szabadult. A legnagyobb presztízsveszteséget az Enron mellett az Arthur Andersen könyvvizsgáló szenvedte el, amelyet az igazságszolgáltatás akadályoztatása miatt vontak felelősségre. Hamarosan több ezer alkalmazott hagyta el az irodát, és több ezer embert bocsátottak el.

Az egykor patinás iroda ellen számos részvényes polgári peres eljárást indított, bár a legtöbb befektető mind a mai napig nem kapta vissza a pénzét.

Tisztázandó kérdések

Okkal merül fel a kérdés, hogy az Enron miképp tudta megkerülni a törvényi szabályozást éveken át. Az első és talán legfontosabb az, hogy a felső vezetés köztudottan jó kapcsolatokat ápolt a republikánus párttal. Lay éveken át Texas állam energetikai bizottságának volt a tagja, épp akkor, amikor az idősebb Bush volt az állam kormányzója.

A bennfentes viszony azonban egy idő után egyre kínosabb lett a Fehér Ház számára. Dick Cheney alelnöknek hamarosan már a kamerák előtt kellett magyarázkodnia, hogy az Enron vezetői közül kivel és hányszor találkozott.

Valószínű, hogy az Enronnál alkalmazott gyakorlat számos más, világméretű vállalat működésében is fellelhető. Viszont a botrány nyomán a kétezres évek elején egy olyan időszak vette kezdetét, amely alapjaiban változtatta meg az egykor legtőkeerősebb vállalatok iránti bizalmat. A kérdés akkor az volt, vajon melyik vállalat lesz a következő, és mint tudjuk, 2008-ban újabb dominó dőlt ki, világméretű válságot indítva el ezzel.