A bevehetetlen Pandzsír-völgy, ahol még ellenállnak a táliboknak

A világsajtót betöltő információáradatot olvasva olybá tűnik, hogy az amerikaiak kivonulásával a sorsára hagyott Afganisztán menthetetlenül elveszett, a tálibok napok alatt végigszáguldottak az országon, múlt vasárnap Kabult, a fővárost is harc nélkül bevették, a megdöntött rezsim hívei menekül(né)nek, maga az elnök, Asráf Gáni is megfutamodott, és Tádzsikisztánban keresett menedéket. 

Mindennek vége, legalábbis ha Washingtonból szemléljük a történéseket.

Azonban, úgy tűnik, még sincs így. 

Itt szervezi a tálibellenes erőket Amrulla Szaleh alelnök, aki az ország alkotmányának egy bizonyos pontjára hivatkozva Afganisztán legitim elnökének tekinti magát azok után, hogy korábbi főnöke, Gáni elhagyta az országot, az emigráció biztonságából figyelve, ahogy Afganisztán ismét ebek harmincadjára jut. És Szaleh szövetségesre talált a húsz évvel ezelőtt az al-Kaida által meggyilkolt legendás hadúr, a Pandzsír Oroszlánja, Ahmed sah Maszud fiában, Ahmed Maszudban. 

A valószínűleg 1953-ban született idősebb Maszud Afganisztán 1979-es szovjet megszállása után tett szert hírnévre. A Pandzsír-völgyben hősiesen ellenállt a Vörös Hadseregnek, hét szovjet megszállási kísérletet is visszavert, majd az oroszok távozása után a tálibokkal és az al-Kaidával is ujjat húzott, és szervezte az ellenállás gócpontját, az Északi Szövetséget. Mígnem 2001. szeptember 9-én, két nappal a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás előtt magukat belga újságíróknak kiadó al-Kaida-terroristák öngyilkos merényletben felrobbantották a szabadsághőst. (És önmagukat is...)

A 120 kilométer hosszú, mintegy százezer tádzsik lakta Pandzsír-völgy jelenleg az egyetlen „szabad”, tehát a talibán által meg nem szállt terület Afganisztánban. Olyannyira, hogy Szaleh és csapatai már el is foglalták Csarikart, Parván tartomány központját. És innen alig tizenegy kilométerre van a híres-hírhedt Bagram, az amerikaiak legnagyobb légi bázisa, amit pár napja huszonnégy óra alatt, kutyafuttában kiürítettek. De olyan trehány módon, hogy egy csomó repülőgépet és harci helikoptert a helyszínen hagytak, mert nem volt idejük a tervszerű evakuációra. Most ez a sok millió dollárt érő haditechnika az ebek – vagyis a talibán – harmincadjára jutott, ott hever, és mivel senki sem ért hozzá, a tálibok most állítólag hirdetés útján keresnek olyan személyzetet, amelyik be tudná indítani ezeket a gépeket.

Nos, Szaleh legitim afgán elnöknek tartja magát, és ezt alkotmányos érvekkel is megpróbálja alátámasztani.

Persze a tálibok nem sokat adnak az alkotmányra, velük csak az erő nyelvén lehet szót érteni.

Ahmad Maszud, Szaleh szövetségese két nappal ezelőtt cikket jelentetett meg a Washington Postban. Ebben az Afganisztán Nemzeti Ellenállási Frontjának nevezett mozgalom vezérének titulálja magát. 

A 32 éves fiatalember felidézte azt az 1998-as pillanatot, amikor édesapja, a mudzsahed vezér a Pandzsír-völgy egyik barlangjában rejtőzködve, Bernard-Henri Lévy francia filozófus társaságában beszédet intézett harcosaihoz. (Ahmad akkor kilencéves volt.) A francia akkor ezt mondta: „Amikor a ti szabadságotokért harcoltok, a mi szabadságunkért is küzdötök.”

Aki a Pandzsír-völgyből küldte el írását a washingtoni újságnak, leírván, hogy apja lábnyomában haladnak, a mudzsahed harcosok akár életüket is hajlandók feláldozni. Rendelkeznek lőszerekkel, munícióval, amit még az apja idejéből őriztek meg, mert tudták, hogy egyszer még szükség lesz rá.

De mindez nem elegendő, írja Ahmed Maszud. Nem tudni, meddig lesznek képesek ellenállni a táliboknak. Szükség lenne a Nyugat támogatására. Mert ez a Nyugat érdeke is.

A talibán nem csupán Afganisztán problémája. A tálibok uralma alatt álló Afganisztán minden kétséget kizáróan a radikális iszlám terrorizmus kiindulópontja lesz. A demokráciák ellen szőtt összeesküvéseket itt tervelik ki. Bármi is történik, én és a mudzsahed harcosaim az utolsó töltényig védeni fogjuk a Pandzsír-völgyet, az afgán szabadság utolsó bástyáját. De szükségünk van fegyverekre és munícióra. Amerika és a nyugati demokráciák jelentik a mi utolsó reménységünket – írja Ahmed Maszud a Washington Postban.

Az egész olyan, mint egy segélykiáltás. És valószínűleg az is. 

(Borítókép:  Ahmad Maszud imádkozik az út szélén őrökkel és követőivel körülvéve 2019. szeptember 6-án a Pandzsír-völgyben, Afganisztánban. Fotó: Reza / Getty Images)