Az új világrendről egyezkedett Joe Biden és Vlagyimir Putyin

Henry Kissingerrel együtt mondhatjuk, hogy „Párbeszéd hiányában arra számítani, hogy minden oldalról bölcs döntések születnek, az a jövőbe vetett hit olyan formája, amelyet nem fogadok el.” (In the absence of dialogue, to expect that wise decisions will be made on all sides is an act of faith in the future that I don't accept.) A Putyin–Biden-párbeszéd ebből a nézőpontból önmagában is értékes, az egyeztetés eredményeitől függetlenül. Mégis érdemes röviden áttekinteni a párbeszéd hátterét és első eredményeit. Egyben azzal is számolnunk kell, hogy a zárt körű tárgyalásról és annak hatásairól csak a következő hetekben és hónapokban lehet majd pontosabb képet kialakítani.

Az egyre éleződő ukrán helyzet körüli tárgyalási pozíciók mögött egyértelműen kirajzolódnak általánosabb külpolitikai érdekek, vagyis az amerikai–orosz párbeszéd többről szól, mint ahogy az a közbeszédben megjelenik.

Kinek mi volt a tárgyalási pozíciója?

Az Ukrajna körüli eszkaláció – amerikai értelmezésben – az ukrán határ közelében indokolatlanul elhelyezett orosz haderő és az abból fakadó veszélyek és kockázatok miatt következett be. Amerikai vörös vonal ebben az esetben az, hogy Moszkva esetleges katonai beavatkozása Ukrajna területén elfogadhatatlan.

Ugyanez az eszkaláció – orosz értelmezésben – az ukrán döntéshozók és nyugati partnereik eddigi döntéseiből fakadnak, amelyek az oroszok által kijelölt vörös vonalakat veszélyeztetik, és az orosz haderő mozgása legfeljebb ezekre adott válaszként értelmezhető. Az orosz külpolitika szerint ilyenek például az ukrán döntéshozók igyekezete, hogy a minszki megállapodásokat átírják és/vagy ne hajtsák végre maradéktalanul, akár új ukrán törvénytervezetek révén, amelyek szembemennek a minszki szerződésekkel.

Az ukrán közbeszédben megjelenő és az ukrán haderő mozgásából kiolvasható veszély, hogy katonai megoldással tervezik feloldani a kelet-ukrajnai konfliktust; új fegyverrendszerek (Bayraktar drónok, Javelin rakéták) bevetése a kelet-ukrajnai régiókban; a nyugati államok fegyverszállításai Ukrajnába; a NATO tevékenysége az orosz határok közelében és Ukrajnában. Orosz vörös vonalból ebben az esetben kettő is van, az első szerint a kelet-ukrajnai helyzet nem diplomáciai, hanem katonai rendezése elfogadhatatlan, a második szerint Ukrajna NATO-tagsága és területének euroatlanti katonai hasznosítása is elfogadhatatlan.

Általánosabb külpolitikai érdekek felől közelítve

Az Egyesült Államok szempontjából a külpolitikai prioritások és érdekek egyre inkább Kínához kapcsolódnak, illetve ennek fényében az ázsiai és csendes-óceáni térséghez. Ez egyben azt is jelenti, hogy

Az amerikai vita az új külpolitikáról még nem zárult le. Egyesek még érvelnek amellett, hogy Kínát és Oroszországot egyszerre kell ellensúlyozni, ez a kettős feltartóztatás politikája, ennek a narratívája a demokráciák vs. autokráciák nemzetközi szembenállása. Mások szerint a kettős feltartóztatáshoz az Egyesült Államoknak nincs elegendő kapacitása, és érdemes visszatérni a stratégiai háromszög diplomáciájához (triangular diplomacy), vagyis az Egyesült Államoknak Kína hatékony ellensúlyozásához valamilyen kompromisszumra kell jutnia Oroszországgal. Mindkét tábor, sőt egyéb köztes megoldásokat javasló szakértők és politikusok ennek fényében vitáznak az amerikai Oroszország-politikáról is.

Oroszország szempontjából a külpolitikai prioritások és érdekek Európában továbbra is az európai biztonsági architektúra újradefiniálásához kötődnek. „Az európai kontinens soha nem lesz stabil, soha nem lesz biztonságos, ha nem könnyítjük meg és nem tisztázzuk kapcsolatunkat Oroszországgal” – mondta Macron francia elnök egy 2019-es beszédében. Oroszország azt javasolja, hogy a kontinens biztonsága és stabilitása érdekében a NATO adjon garanciákat, hogy nem terjeszkedik keleti irányba és nem telepít támadó fegyverrendszereket Oroszországhoz közeli államokba, mint például Ukrajna. Másképp fogalmazva Ukrajnának és a hasonló országoknak – elsősorban katonailag – semleges státuszban kellene létezniük.

Mindenesetre egyre több jel utal arra, hogy az Egyesült Államok enyhítené az európai feszültséget, köztük elsősorban az Ukrajnához kapcsolódó eszkalációs potenciált, hogy ezáltal összpontosítsa erőfeszítéseit a Kínával való versengésre és az USA belpolitikai és gazdasági helyzetének javítására. Azonban a végleges stratégia még nem alakult ki, a Moszkvával való érdemi párbeszédet erősen nehezíti az amerikai belpolitikai helyzet (mindkét párt akadályozza a párbeszédet az aktuális adminisztráció számára, Trump alatt a demokraták, Biden alatt a republikánusok).

Azután ott van az elmúlt években felépített nyilvános retorika Oroszország kapcsán (amelyből nehéz kihátrálni), és az amerikai szövetségesek, kiemelten azon országok, amelyek külpolitikájuk sarokköveként az Oroszország elleni fellépést tették meg.

Ennek fényében érdemes értelmezni például Litvánia konfliktusát Kínával és Kijev döntéseit a kelet-ukrajnai konfliktus kezelése kapcsán. Az amerikai sajtó szerint a Biden-adminisztráció a NATO-n belül mégis több forgatókönyv átgondolását javasolja, beleértve a deeszkalációt Oroszországgal szemben Európában. Orosz részről pedig – az elmúlt két évtizedben tanúsított következetes és asszertív külpolitika nyomán – nem várható, hogy az említett vörös vonalakról lemondana, legfeljebb valamilyen kompromisszumot fogadhat el.

Mit olvashatunk ki a tegnapi tárgyalásról szóló hírekből?

Jelenleg még nem sokat. Három olyan fejleményt azonban érdemes kiemelni, amelyek potenciálisan kedvezők Oroszország számára, és utalhatnak valamilyen kompromisszumra a két fél között.

Elsőként érdemes kiemelni, hogy az amerikai döntéshozók egyre többször hangsúlyozzák a minszki megállapodások fontosságát, és felajánlják a segítséget  a feleknek a végrehajtásban. Ezt hangsúlyozták a múlt heti Blinken–Lavrov-találkozó után és a tegnapi Putyin–Biden-egyeztetést követően is.

Másodikként érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az elnökök utasították a szakmai csapataikat az itt vázolt stratégiai vitakérdések részletesebb megtárgyalására, vagyis a párbeszéd folytatására.

Harmadikként érdemes hangsúlyozni, hogy a tegnapi Putyin–Biden-egyeztetés nyomán az amerikai védelmi költségvetés törvénytervezetéből kikerültek az Oroszország és az orosz érdekek elleni szankciós elemek. Ezzel párhuzamosan súlyosbodott azonban a szankciókkal való fenyegetés retorikája az amerikai szereplők részéről.

Európa számára kétségkívül komoly gond a nyugati–orosz konfliktus további eszkalációja, így az európai–orosz párbeszéd hiánya gyengíti az érdekérvényesítés potenciálját, annak ellenére hogy Washington egyeztet európai partnereivel is. Ráadásul tévedésben vannak azok a szereplők, akik szerint a kilátásba helyezett súlyos szankciós lépések segítik majd a helyzet megoldását.

A történelemből pontosan tudjuk, hogy a Japán elleni súlyos szankciók vezettek a Pearl Harbor elleni japán támadáshoz. Oroszország meghatározó döntéshozói pedig határozott nyilatkozatokat tettek az elmúlt időszakban a lehetséges új szankciók kapcsán, például legutóbb Nyikolaj Patrusev, az orosz nemzetbiztonsági tanács titkára. Ő egy interjúban arról beszélt, hogy Oroszország nemzetbiztonsági stratégiájának új változata lehetővé teszi nemcsak szimmetrikus szankciók, hanem az erőszak alkalmazását is más országok „ellenséges akcióinak” kezelése/kivédése során.

Mindennek fényében és a tegnapi tárgyalás nyomán csak remélhetjük, hogy a két elnök szakértői megtalálják a lehetőséget az érdekek kompromisszumos összehangolására.

A szerző Ilyash György kutató, Külügyi és Külgazdasági Intézet

(Borítókép: A washingtoni Fehér Ház által közreadott képen Joe Biden amerikai elnök videokonferencia keretében folytat megbeszélést Vlagyimir Putyin orosz elnökkel a washingtoni Fehér Házban 2021. december 7-én. Fotó: Adam Schultz / MTI / AP)