Közép- és Kelet-Európa a földrajz fogságában

Oroszország nagy része alföldi táj, és területe nagyrészt a Kelet-európai-síkságon terül el. Természetes védelmet nem adnak neki a hegységek, ezt Napóleon és Hitler is – igaz, csak ideiglenesen, de – kihasználta. Emellett az orosz történelmi gondolkodásban nagyon mélyen benne van a tatárjárás, amely évszázadokig alávetett sorba taszította az orosz fejedelemségeket.

A tatárok lovas nomád harcmodorának rendkívül kedvezett a sztyeppei táj, ez is tette lehetővé, hogy alig két évtized alatt eljussanak Mongóliából egészen a Kárpát-medencéig. A sztyeppe egyébként már az ókorban is átjáróház volt, ahol nagyon gyorsan tudtak közlekedni a lovas népek, köztük a magyarok is, akik a legújabb elméletek szerint akár kevesebb mint száz év alatt is megtehették útjukat az Uráltól a Kárpát-medencéig.

Egyvalami viszont védelmet ad, és ez már a lovas nomád népek kultúrájában is rendkívül fontos volt. Ezek a kelet-európai nagy folyók: a Volga, a Don, a Dnyeper és a Dnyeszter – vannak, akik még a Dunát is ide sorolják. A feltételezések szerint Magna Hungaria a Volga, a Levédia, a Don és a Dnyeper, Etelköz pedig a Dnyeszter vidékén lehetett.

Ezek a folyók – védhetőségük okán – az orosz stratégiai gondolkodásban is rendkívül fontos szerepet kapnak. Sztálingrád (ma Volgográd) a Volga mentén helyezkedik el, ezt tekinthetjük az utolsó orosz védelmi vonalnak, amely a Kaukázus kapuja, és már bőven az orosz magterületen helyezkedik el.

Ha ránézünk a történelmi térképekre, Oroszország határai régen voltak annyira keleten, mint most. A jelenlegi határ nem földrajzi alapú,

A XIX. század óta Oroszország egyik legnagyobb politikai célja a meleg tengeri kikötők, a Boszporusz és a Dardanellák fölötti ellenőrzés megszerzése. Ez az Oszmán Birodalom fokozatos hanyatlásával, valamint azzal függ össze, hogy a nagy északi háború során 1721-ben Nagy Péter cár végleg legyőzte a kor katonai szuperhatalmának tartott Svédországot, így pedig nyugat felé tudta kiterjeszteni érdekszféráját a Baltikum és a mai Belarusz, valamint Ukrajna felé, ami egyben Moszkva védelmét is jelentette.

A Dardanellák és a Boszporusz megszerzéséhez két kulcsfontosságú terület van, amelyre szüksége van Oroszországnak: szárazföldön a Balkán, elsősorban a Kelet-Balkán, valamint vízi úton a Fekete-tenger fölötti ellenőrzés megszerzése. Bár a lakosság többsége 2014-ben is orosz volt a Krím félszigeten, Putyin részéről a terület bekebelezése messze nemcsak érzelmi, hanem stratégiai szempontból is hatalmas jelentőségű volt.

A Krím félsziget biztosításához azonban nem elég, ha Oroszország csupán a magterületét ellenőrzi a Donon túl, ehhez

Mint arról korábban az Index is beszámolt, a Krím annektálása után többször is előfordult, hogy a területen az ukrán hatóságok miatt ivóvízhiány lépett föl, a mostani inváziónak pedig az is lehet egyik oka, hogy a stratégiailag kulcsfontosságú Krímet nem érezte biztosítottnak Vlagyimir Putyin.

Az ukrán–orosz háborút elnézve, valamint tekintettel a népesség etnikai és nyelvi viszonyaira, Moszkva a Dnyeperen túli területet valószínűleg integrálni tudná Oroszországba, és ez valós célja is lehet. Fontos megjegyezni, hogy a nyelvi és a nemzetiségi viszonyok nem fedik teljesen egymást.

A Dnyeperen inneni területet viszont már nem tudná beolvasztani Oroszország. Valahol ott kezdődik Köztes Európa.

Az örök ütközőzóna

Mit is értünk a német Mitteleuropa kifejezésen? Ugyan lehet Közép-Európának fordítani, de a Köztes Európa mégis jobban illik rá. A fogalom az első világháború után került elő először a német történeszeknél, mivel a nagy birodalmak szétesésével rengeteg kis nép alakított független államot északról délre, a Baltikumtól a Balkánig, nyugatról keletre, az Elbától a Dnyeperig terjedő területen.

De először egy kicsit vissza kell térni a XIX. századba. A nacionalizmus korában mind a bomladozó Oszmán Birodalomban, mind a Habsburg Birodalomban öntudatra ébredtek a kis nemzetek, amelyeknek zöme szláv volt.

Az Oszmán Birodalom balkáni területeinek nagy részét nem tudta asszimilálni, még vallási szempontból is többen voltak az ortodox keresztények, mint a muzulmánok. Emellett – bár a Habsburg Birodalomól, majd az Osztrák–Magyar Monarchiából német, majd német–magyar duális dominanciájú államalakulat lett – a lakosságnak még 1910-ben is a szlávok adták a 44,5, míg a németek és a magyarok együtt is csak a 43 százalékát.

Bár eddig nagyrészt természetföldrajzi tényezőkről volt szó, nem szabad elfelejteni, hogy

ezek pedig megkerülhetetlen tényezők. Bár a Köztes Európa már a birodalmak korában is szláv dominanciájú volt, a vallás, valamint a történelmi helyzet mégsem tette őket olyan egységessé.

A Balkán szláv népei, valamint – az 1860-as évekig szintén a cirill ábécét használó – románok ortodox keresztények, ahogy az ukránok is. Érdekesség, hogy az ukránok, a ruszinok és a románok között a Monarchián belül sokan nem ortodoxok voltak, hanem a római pápát elismerő görögkatolikusok.

Ehhez képest a balkáni horvátok és a szlovének, valamint a nyugati szlávok mindegyike római katolikus, közülük pedig a lengyelek és a csehek – a magyarokkal együtt – Közép-Európa történelmi államalakulattal rendelkező népei, emiatt kevésbé hatott rájuk a pánszlávizmus eszméje. Ebben természetesen szerepet játszik az is, hogy az orosz birodalmi ambíciók egyik fő irányában elsősorban a lengyelek voltak. Ezt országuk háromszori felosztásánál meg is tapasztalhatták.

A pánszlávizmus a szláv testvériség eszméjét takarta a XIX–XX. század fordulóján, amelynek lényege, hogy a nagy orosz nép, amely magát Bizánc örökösének tartotta és tartja ma is, vallási és nemzeti alapon is a Köztes Európában élő szláv népek, elsősorban az ortodoxok védelmében lép föl.

Az ebben rejlő veszélyt már Széchenyi István is fölismerte, aki a reformkor egyik legnagyobb alakjaként szinte végig kitartott a Habsburg-dinasztia mellett. Ennek egyik fő oka – neveltetésén kívül – az volt, hogy Magyarországot még nem tartotta elég erősnek gazdaságilag és politikailag, hogy a szláv népek tengerében ne kerüljön a Habsburgok nélkül az orosz érdekszférába.

Az orosz ambíciókat egyébként legjobban talán az 1877–78-as orosz–török háborún lehet bemutatni. Előzményként meg kell említeni a Balkán népeinek függetlenségi törekvéseit, Oroszország azonban akkor még vallási alapon, mint az ortodox keresztények védelmezője lépett föl a muzulmán törökök ellen.

A háború a San Stefanó-i békével és Törökország teljes kapitulációjával ért véget. Elérhető közelségbe került a cár számára, hogy megszerezze az ellenőrzést a Dardanellák és a Boszporusz fölött. A Szent Szövetség másik két állama, a bismarcki Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia azonban ezt másképpen gondolta, és gróf Andrássy Gyula is Széchenyi víziójának szellemében politizált a berlini konferencián.

Berlinben arról döntöttek a nagyhatalmak, hogy Oroszország balkáni érdekszférája csupán minimálisan nőtt, a hagyományos szövetséges szerb államalakulat csupán a toplicei, niši, vranjei, piroti körzetek területén jöhetett létre. Az Oszmán Birodalom területi épségét nagyjából érintetlenül hagyták, Boszniát pedig okkupálta a Monarchia. Ez a sérelem az oroszokat pedig később végleg az antant karjaiba lökte.

Az 1877–78-as orosz–török háború egyik nagy tanulsága mégis az volt, hogy az orosz terjeszkedés vagy annak megállítása szempontjából a Balkán felé

Terjeszkedés nyugat felé

Ahogy a XIX. századi és az első világháborús orosz nagypolitikát a balkáni érdekszféra kiterjesztése, úgy a szovjet idők külpolitikáját már a nyugat felé terjeszkedés határozta meg. Ebben benne volt az ideológiai háttér megváltozása, hiszen az ortodox kereszténység védelmezőjének számító Oroszországból az 1917-es események után vált a világforradalmat kirobbantani akaró, a nyugati kapitalista rendszerek megdöntését céljának tekintő Szovjetunió. Ennek a terjeszkedésnek volt szimbolikus célja a porosz dominanciájú német kultúra központja, Berlin.

Moszkva és a hőn áhított Berlin között azonban ott voltak a lengyelek. Lengyelország és a cári Oroszország konfliktusa már a XVI. századig visszanyúlik, a két hatalom között a Baltikum, valamint a mai Belarusz és Ukrajna képzett ütközőzónát. A lengyel–litván perszonálunió belső anarchiájának köszönhetően azonban a poroszok, az oroszok és az osztrákok végül három lépésben fokozatosan felosztották Lengyelországot 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben.

A földrajzi tényezőkre itt is ki kell térnünk:

ahol szintén a folyók jelentik az egyetlen természetes védvonalat. Ezek a folyók a Visztula, amely a német és az orosz érdekszféra határát is jelenti, míg a porosz és egyben német magterület határát az Odera jelenti, amely ma is a lengyel–német határt adja egy jelentős részen.

A folyók kapcsán meg kell említeni azt is, hogy Galíciában az osztrák és az orosz érdekszféra határát is a már korábban említett Dnyeszter vidékén állapították meg. A Lengyelország ötödik felosztásának is nevezett – a negyedik 1815-ben, a napóleoni háborúk után történt – Molotov–Ribbentrop-paktum újabb bizonyítéka volt annak, hogy a német és az orosz nagypolitika is felvonulási területként tekint a térségre.

A paktum kapcsán legtöbbször az jut az átlagember eszébe, hogy Lengyelországot két irányból megtámadta a Szovjetunió és a náci Németország. Azonban a megállapodás ennél jóval többről, Köztes Európáról szólt. A balti államokat, Lengyelországnak a Visztulától keletre lévő területeit, valamint a Romániához tartozó Besszarábiát (ma Moldova) bekebelezte a Szovjetunió. Lengyelország Visztulától nyugatra lévő területeit, valamint a történelmileg is német érdekszféra Csehszlovákiát pedig a náci Németország szállta meg.

A lengyel példánál maradva: Ukrajna sok szempontból hasonló sorsra jutott, mint nyugati szomszédja. Az ukrán nemzet szintén több hatalom fennhatósága alatt élt a századok során, ez pedig megmutatkozik az ország mai anyanyelvi viszonyain is, amelyen természetesen a holodomor, valamint a szovjet vezetés által erőltetett oroszosítás is segített.

Ahogyan lengyel magterületnek az Odera és a Visztula közötti régiót tekinthetjük – utóbbi partján Varsó-központtal –, úgy az ukrán magterületnek a Dnyeszter és a Dnyeper közötti területet, utóbbi partján Kijev-központtal. Bibó István szerint

Az orosz terjeszkedés végső határa az Elba volt a második világháború utáni rendezésekben, azonban a történelem igazolta Winston Churchillt, aki a jaltai rendezés kapcsán utalt arra, hogy az orosz medve lenyeli Közép-Európa országait, de megemészteni már nem tudja. A poznańi tüntetések, az 1956-os magyar szabadságharc és az 1968-as prágai tavasz ékes bizonyítéka ennek, Gorbacsov pedig felmérte, hogy a Szovjetunió és közép-európai érdekszférájának felbomlása szükségszerű.

Azonban nem feltétlenül véglegesen. Ahogy Antall József is utalt rá,

az orosz gondolkodásban benne van Breszt-Litovszk,

ahogyan benne volt az ideiglenes visszavonulás Borogyinó után. Hogy miért van szükség az óriási kiterjedésű kelet-európai területekre az oroszoknak? Hogy legyen hova visszavonulniuk, ahonnan aztán újult erővel indíthatnak mindent elsöprő támadást.

Összességében az orosz és a nyugati érdekszférák közötti ütközőpontok között kiemelt szerep jut Romániának, amely a moldvai és a havasalföldi síkságon keresztül a Balkán kapuját adhatja, valamint Lengyelországnak, amely a Kárpátok hegyvonulataitól északra az átjárót jelenti Nyugat- és Kelet-Európa között.

Ez ugyanakkor nem csak természetföldrajzi szempontból indokolt, hiszen Lengyelország majdnem negyvenmilliós lakosságával a térség legnagyobb országa, Románia pedig valamivel kevesebb mint húszmilliós népességével a harmadik. Már az első világháború után is úgy igazították a határokat, hogy

Ekkor még volt lengyel–román határ Bukovina térségénél. A NATO gondolkodása is ezen alapszik, hiszen a nyugati szövetségesek számára ma is kiemelt fontosságú a térségben Lengyelország és Románia.

Ukrajna tragédiája azonban szintén a földrajzi adottságokkal magyarázható. Az orosz érdekszféra kiterjesztésének két fő iránya a Balkán és a keletnémet területek. Ezekhez képezik a kaput a már említett lengyel és román területek. Ukrajna, valamint Belarusz azonban mindkét irányban az orosz érdekek útjába esik, és emiatt Oroszország felvonulási területként kezeli. Belaruszt már maga alá gyűrte az orosz medve, amihez kellett a meggyengülő, emiatt együttműködő magatartást mutató Aljakszandr Lukasenka. Volodimir Zelenszkij és Ukrajna azonban nem ezt az utat választotta.

(Borítókép: Index)