Az ukrán menekültek a gyors hazatérésben bíztak, tévedtek

Az éppen egy hónapja kezdődött orosz invázió miatt kimerült és rémült menekültek érkeztek a szomszédos országokba, köztük Magyarországra. A legtöbben Lengyelországot szemelték ki úti célként. Mindent magukkal vittek, amit kapkodva be tudtak csomagolni. Sokan sírtak. És sokan még mindig sírnak.

„Kezdetben azt hittük, hogy mindennek gyorsan vége szakad” – idézett az AP hírügynökség egy 50 éves harkivi nőt. „Először is senki sem hitte el, hogy Oroszország megtámad minket, utána meg azt hittük, hogy minden gyorsan véget ér.”

Most már látszik, hogy „semmi jóra” nem számíthatunk – mondta Olha Homienko.

Szülővárosa, az orosz határ közelében fekvő Harkiv egyike az oroszok által bekerített és erősen ostromlott ukrán városoknak.

Natalja Lucenko szerint, aki a lebombázott északi Csernyihiv városából származik, az orosz invázió csak valamiféle „félreértés” lehet.

Maga sem érti, hogy az orosz elnök miért bünteti ennyire az ukránokat.

„Miért bombázza a békés otthonokat? Miért van annyi áldozat, vér és megölt gyerekek, testrészek mindenütt?” Lucenko teljesen elérzékenyült. Azt mondta: a borzalmak álmatlan éjszakákat okoznak, a szülők sírnak, mert „elvesztették a gyermekeiket”.

Lucenko sok más honfitársával együtt a lengyelországi Medyka határtelepülésen talált menedékre.

Az utolsó pillanatig hittek abban, hogy a háború elkerülhető

A polgármester, Marek Iwasieczko világosan emlékszik február 24-re, a háború első napjára.

„Hirtelen hatalmas tömeg lepte el Medykát. Volt, aki már négy napja utazott. Holtfáradtak voltak, és fáztak a dermesztő hidegben” ­– mesélte a kisváros első embere.

Jóllehet a helyiek már előre felkészültek a menekültek fogadására, Medykát leterhelte az emberáradat. Menedékre, élelemre, gyógyszerekre volt szükségük, mindenekelőtt azonban melegre és nyugalomra vágytak.

Iwasieczko is megerősítette: mindenki az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy a háború elkerülhető.

„Mindent előkészítettünk, bár nem voltunk biztosak abban, hogy szükség is lesz rá. Nem tudhattuk, hogy a háború elkezdődik, hogy ez lesz Putyin döntése” – mondta. Egy hónap elteltével is csak „álmodunk a megnyugvásról” – állapította meg fásultan a polgármester, aki szerint mindenki fáradt, mégis „a végsőkig fognak segíteni”.

A 66 éves Nelja Kot szintén Csernyihivből érkezett vonattal, de ő Przemyślben szállt le.

Február 24-én légitámadás és robbanások hangjára ébredt.

„Azt hittem, hogy talán hadgyakorlat, de aztán rájöttem, hogy ha csak gyakorlat lenne, akkor nem hallanánk robbanásokat” – emlékezett vissza.

Abban a pillanatban a lányom felhívott, és azt mondta: »Anya, Oroszország megtámadott minket.«

Egy hónap elteltével a csernyihivi emberek folyóvizet isznak a túlélés reményében – mondta Kot, akinek unokaöccsét megölték, miközben kenyérre várt.

„Ma Csernyihivben nincs víz, nincs gáz, nincs áram – mondta a könnyeivel küszködve a nő. – Az emberek teljes elszigeteltségben élnek, a Deszna folyóból merítenek ivóvizet.”

Ilyesmi lehetséges a 21. században?

A menekülteket befogadó országok terheinek enyhítése érdekében az Európai Unió intézkedéseket harangozott be annak érdekében, hogy a tagállamok megszervezhessék a több millió menekült oktatását, egészségügyi ellátását, lakhatását és foglalkoztatását.

Háromszázmillió euró uniós támogatásra számíthat heteken belül Magyarország – ezt jelentették be Brüsszelben.

Az intézkedések célja továbbá, hogy megkönnyítsék a menekültek mozgását az őket befogadni képes uniós országok és más országok, például Kanada és az Egyesült Királyság között, ahol már most is nagy ukrán közösségek élnek.

Az ukrán menekültek túlnyomó része nő és gyerek – a 18 és 60 év közötti ukrán férfiak ugyanis nem hagyhatják el az országot, és harcra foghatók.

Az otthonukat elhagyók elsősorban a szomszédos országokban próbálnak lábra állni: munkát keresnek, és megszervezik a tanítást.

A Harkivból származó Maria Tiha még mindig nem tudja, hogy mi lesz a következő lépése.

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyesmi lehetséges a 21. században

– mondta a 29 éves ukrán nő.

Medykába még mindig érkeznek menekültek, bár jóval kevesebben, de legalább enyhébb időjárásban. A gyerekek kedvenc játékukat szorongatják, az anyák csecsemőjüket ölelik magukhoz. Olyanok is akadnak, akik kutyájukkal érkeznek, mert nem hajlandóak hátrahagyni hű társukat.

Lucenko azt hitte, hogy a háborúnak néhány napon belül vége szakad.

„Senki sem gondolta, hogy ilyen sokáig, egy hónapig fog tartani – kesergett, de aztán dacosan felemelte az állát: – Hiszek abban, hogy Ukrajna győzni fog. Még mindig hiszek.”

(Borítókép: Menekültek Záhonynál 2022. március 3-án. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)