Felvijjog a sziréna, hanyatt-homlok rohanunk az óvóhelyre

Percek alatt átjutunk a határellenőrzésen, egészen más kép fogad, mint három hete Beregsurányban, amikor még csak pár nap telt el az orosz invázió kezdete óta, és tömött sorokban igyekeztek gyalogosan az ukrán és kárpátaljai nők, gyerekek, a nigériai, indiai, pakisztáni, tunéziai és még ki tudja, miféle egzotikus országból származó, Ukrajnában tanuló diákok a biztonságot jelentő Magyarország felé. Házukat, ingatlanjukat, életük munkáját hátrahagyva, néhány bőrönddel, kézicsomaggal, modern kori Kurázsi mamák módjára.

Persze a helyzet fikarcnyival sem rózsásabb manapság, mint február végén volt, csak közben érvényesült az élet kegyetlen törvénye; az ember lassan immunissá válik a mérhetetlen szenvedés, a tragikus emberi sorsok láttán, és az is tény, hogy lecsengett az első, a második, a harmadik és a sokadik menekülthullám.

A záhonyi híd, ahol 1991. június 19-én Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot, most szinte üres. Akadálytalanul gördül be gépkocsink a szomszédos ország területére, amit három évtizede már Ukrajnának, nem Szovjetuniónak hívnak, jóllehet a birodalmi eszme moszkvai feltámasztói ezekben a napokban, hetekben mindent elkövetnek, hogy visszaforgassák az idő, a történelem kerekét. 

A Kárpátokat azonban, hála istennek, egyelőre még nem lépte át a háború, ha minden jól megy, nem is fogja, bár a terepszínű ruhát, golyóálló mellényt viselő, vállukon AK–47-es gépkarabéllyal készenlétben álló, állig felfegyverzett ukrán katonák látványa cseppet sem megnyugtató. 

Ha eltekintünk a homokzsákok, a katonák, a páncélozott harcjárművek látványától – de hát hogyan tekinthetnénk el?! –, minden ugyanolyan, mint 2017. május 30-án volt, amikor a magyar öregfiúk-válogatottat szállító busz nyomában, annak farvízén igyekeztem az ungvári Avangard stadionja felé, az első Ukrajna–Magyarország hivatalos nemzetek közötti labdarúgó-mérkőzés ezüstjubileumára. Illetve, hazudok, minden azért nem ugyanolyan. Annak idején végeláthatatlan kocsisor állt a határon, öt-hat órás szenvedést követően lehetett csak átjutni, amit csak akkor tudott megúszni az ember, ha néhány ropogós bankó diszkréten gazdát cserélt.

Most szinte üres a határátkelő, az úttest állaga viszont változatlan; pedig – ahogy a gépkocsinkat vezető és rendszeresen erre közlekedő Révész Attila, az NB I tabellájának harmadik helyén álló Kisvárda sportigazgatója megjegyzi – nem is olyan régen foltozták be a kátyúkat. Csakhogy a mégoly enyhe tél, a felfagyások napok alatt leamortizálták a burkolatot, maximális odafigyelésre van szükség, ha az egyszeri utas el akarja kerülni a tengelytörést. Középiskolás irodalmi tanulmányaimból felsejlik, hogy Petőfi 1847-es „Úti levelei”-ben is lesújtó véleménnyel számolt be Ungvárról. 

Száztizenötezer, békeidőben.

De most száznyolcvanezren zsúfolódtak össze az Ung-parti városban, ahogy Ivan Duran kormányzóhelyettes, az Ungvár központjában álló Hotel Old Continent – vagy ahogy ukránul írják: Gotel – tulajdonosa és nem mellesleg a kárpátaljai labdarúgó-szövetség elnöke elárulja. 

A háború kitörése után naponta körülbelül ötezren érkeztek Ukrajna távoli, harcok sújtotta vidékeiről, Harkiv, Csernyigiv, Kijev, Krivyi Rih térségéből. Sokukat az Old Continentben szállásoltam el, berendeztünk egy népkonyhát, ahol reggel nyolctól este nyolcig száz önkéntes szakács, konyhás dolgozik, ötezer menekültet étkeztetünk a segélyszervezetek által biztosított, részben magyarországi anyagi forrásból – mondja az elöljáró, miközben belépünk az épületbe a két hatalmas termetű, félelmetes külsejű fegyveres által őrzött bejáraton. 

Odabent hatalmas a sürgés-forgás, szinte kizárólag nők és gyermekek. A kormányzóhelyettes által is említett, részben magyarországi forrásba beletartozik a személyesen Révész és a Kisvárda FC által Ungvárra juttatott élelmiszer, a sportigazgató ezen felül megannyi ukrajnai utánpótláskorú labdarúgó kisvárdai tartózkodását és élelmezését is megoldotta a saját, határon inneni akadémiáján, a Munkács és Beregszász között félúton fekvő Dercenben. 

Ungvár amúgy meglehetősen elhanyagolt látványt nyújt, nemcsak most, hanem úgy általában. Mindez nem a háború következménye, ugyanilyen lepukkant volt a város öt éve is, amikor legutóbb itt jártam. Az útburkolat állapota kritikán aluli, az épületek, a lakótelepi tömbházak faláról hull a vakolat, ellenben a kávézók mindenütt tömve vannak, a várost kettészelő Ung két partján, a Botanichna Naberezhnán kiváltképp.

Tapintható az igyekezet a közös múlt felszámolására, a latinbetűs írásmód erőltetése annak a szándéknak a megtestesülése, hogy Ukrajna hangsúlyozottan Európához tartozik, szemben a keleti szomszéddal, a Nagy Szláv Testvérrel.  

Az embernek az a benyomása, itt senki sem dolgozik, ennek a percepciónak van is némi alapja, hiszen mindenki igyekszik elhagyni Ukrajnát, és ennek nem a valóban rettenetes szenvedéseket okozó háború az egyetlen oka, hanem legalább annyira a nemzetgazdaság pocsék állapota.

Ellátogatunk az 1992-es első ukrán–magyar futballmeccs, illetve a 2017-es ezüstjubileumi találkozó színhelyére, az Avangard stadionba, amely a – jelenleg értelemszerűen szünetelő – ukrán NB I-ben, a Premjer-lihában kieső helyen tanyázó helyi Minaj otthona.

Innen koordináljuk Ivan Duran úrral a menekültek ellátását, étkeztetését, elszállásolását – mondja Lauriciusz Sándor, a menekülteket megsegítő ungvári alapítvány kezdeményezője és menedzsere. – Megtelt a városunk, sőt, többen is vagyunk, mint ahányan kényelmesen elférnénk, de ez most szükséghelyzet. Hála istennek, két napja nincs már légiriadó, de például szerdán háromszor is megszólaltak a szirénák, mindenki rohant az óvóhelyre. Rakéták, bombák azonban szerencsére nem érkeztek, a háború a maga szörnyű valóságában még nem érkezett meg Kárpátaljára, reméljük, nem is fog.

A városban rengeteg az autó, nemcsak „őskori” Ladák és Zsigulik – mert ilyenek is vannak szép számmal –, hanem számos BMW, Mercedes terepjáró, de a többség kijevi, luhanszki, herszoni, donecki, csernyihivi, lvivi rendszámú. 

Ahogy kifelé autózunk a városból, benzinkutak mellett haladunk el, 35–40 hrivnya a gázolaj és a benzin literje, minőségtől függően. (Egy hrivnya 12 forint.) Vége a legendásan olcsó ukrajnai üzemanyag korszakának, már nem éri meg átjárni tankolni a határon, főleg, hogy állítólag gyengébb az itteni benzin minősége a magyarországinál.

Munkács felé vesszük az irányt, az utak továbbra is kritikán aluli állapotúak, mindenhol foltozzák, hogy viszonylag járhatóvá tegyék a télen felfagyott aszfaltot. Jobb kéz felől feltűnik a híres munkácsi vár, a 250 méter magas hegyre épült erősséget még Batu kán tatárjai sem tudták bevenni, de a magyar történelembe igazából 1686 és 1688 között vonult be, amikor Zrínyi Ilona két éven át sikeresen védte az erődítményt a császári csapatok ellen.

Itt, ebben a konferenciateremben helyeztük el a menekült gyerekeket, látja ott hátul azt a buszt, azzal érkeztek Krivyi Rihből a Kryvbas fiatal labdarúgói, őket szállásoltuk el és étkeztetjük az akadémiánkon – magyarázza Szilvási Zoltán szakmai igazgató. – Amikor megépült az akadémiánk, a hatóságok nem nézték jó szemmel, hogy magyar nyelvű felirat hirdette a homlokzaton a Munkács Futball Akadémia nevét, de amikor befogadtuk a Kryvbas fiataljait és edzőit, azonnal megenyhültek. Hiszen Krivyi Rih Volodimir Zelenszkij elnök szülővárosa, szimbolikus jelentősége van az ottani labdarúgók megsegítésének.

Szilvási úr körbevezet bennünket a gyönyörű létesítményben, amely még mindig fejlesztés alatt áll, a fedett csarnok talaját most készítik el. A verőfényes napsütésben idilli a kép, senki sem gondolná, hogy innen néhány kilométerre, a Kárpátok hágóin túl véres háború zajlik. De amikor szóba elegyedünk az ország különböző vidékeiről érkezett srácokkal, azonnal szembesülünk napjaink ukrajnai valóságával. Többen a családjukkal érkeztek Kárpátaljára, de sok fiúnak ott maradtak a szülei, hozzátartozói, testvérei Krivyi Rihben, Csernyihivben, Herszonban, Kijevben. 

Telefonon tartjuk velük a kapcsolatot, hála istennek, még épségben vannak, de összehasonlíthatatlanul sanyarúbb a helyzetük, mint nekünk itt, Dercenben – mondja az egyik srác, amikor megkérjük, hogy szakítsák félbe egy percre a mérkőzést. 

Lassan bemegyünk a főépületbe. A lakó- és oktatási részlegen alakították ki a lakószobákat, a konferenciatermeket és az étkezési blokkokat. A földszinten edzőtermek, étkezde, orvosi és rehabilitációs központ, szauna, öltözők, tantermek, mosoda és raktárhelyiségek találhatók.

A főépület közvetlen közelében hat szabványos – köztük két műfüves – futballpálya, melyeket már rendszeresen használnak a növendékek. Az akadémiai csapatok eredményesen szerepeltek az őszi szezonban. Az MFA négy korosztálya (U14, U15, U16 és U17) az Ukrajnai Gyermek és Ifjúsági Elit Futball Liga bajnokságában a hat résztvevő közül a második helyet szerezte meg. Ez feljogosítja az MFA-t, hogy a tavaszi szezonban a döntőbe jutásért küzdjön olyan csapatok társaságában, mint a Kárpáti Lviv, UFK-Kárpáti, a Dinamo Kijev, a Sahtar Doneck és a Dnipro. Az MFA felnőttcsapata Ukrajna amatőr bajnokságában játszik, ahol a szezon első része után a tabella negyedik helyét foglalja el, de most természetesen szünetel a pontvadászat.

Odabent éppen a legmodernebb technikával felszerelt orvosi és rehabilitációs részleget mutatja be Lénárt doktor úr – tősgyökeres ungvári –, az akadémia egészségügyi főnöke, amikor összerezzenünk, mert felvijjog a sziréna, mindenki hanyatt-homlok menekülni kezd a légópincévé átalakított alagsor felé.

Komolyan vesszük a légiriadót, mert komolyan kell venni, de eddig itt, Kárpátalján még egyetlen bomba vagy rakéta sem csapódott be – mondja Szilvási igazgató úr. – Volt olyan nap, hogy hajnali négykor szólalt meg a sziréna Ungváron is, ha valahol a Kárpátok túlsó oldalán fellőnek egy rakétát, rohanunk az óvóhelyre, mert nem tudni, hol csapódik be. Persze van egyfajta lélektani szerepe is ennek az állandó készenléti helyzetnek, amire itt, Kárpátalján most még nem igazán lenne szükség. De a háború – az háború. 

Hát igen, a háború az tényleg háború. Még akkor is, ha szerencsére egyelőre nem sodródott át a Kárpátokon. A menekültek tíz- és százezrei és a sűrű légiriadók azonban minduntalan emlékeztetik a helybelieket – magyarokat és ukránokat egyaránt – a keserves valóságra. 

(Borítókép: Az orosz–ukrán háború elől elmenekült emberek egy ungvári gimnázium tornatermében kialakított menekültszálláson 2022. március 11-én. Fotó: Nemes János / MTI)