Sírtunk és imádkoztunk – ukrán menekült nők története

Hrisztyna Pavluchenko számított arra a határtalan örömre, amit az anyává válás jelent – de bűntudattal nem számolt – mutatta be a CNN két ukrán nő háború alatti személyes drámáját.

Nem akartam elmenni. Muszáj volt

– mondta Pavlucsenko könnyei között, miközben egy lengyel kórházban néhány órával korábban született kisbabája mellette aludt a kiságyban, Varsóban.

Február 24-én, amikor az orosz invázió megkezdődött, az akkor nyolc hónapos terhes Pavlucsenkót reggel 6 órakor ébresztették fel szülővárosában, a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankivszkban felharsanó légiriadó szirénái. Az első orosz rakéták már úton voltak. Pavlucsenko elmesélte, hogy a következő 72 órában milyen mániákusan igyekezett elmenekülni. Férje, aki egészségi állapota miatt alkalmatlan volt arra, hogy az ukrán hadseregben szolgáljon, már Lengyelországban volt. A nő kétségbeesetten próbált a szüleivel, nagyszüleivel és tágabb családjával maradni, de mindannyian ragaszkodtak hozzá, hogy Lengyelországba meneküljön.

Így hát vonakodva elkezdte megtervezni veszélyes szökését Ukrajnából.

Rakéták repültek. Hogy legközelebb hova csapódnak be, senki sem tudta

– emlékezett vissza.

Pavlucsenko ennek tudatában rohant csomagolni. Minden, születendő gyermeke számára szükséges dolognak el kellett férnie egyetlen táskában, amelyet gyalogosan át tudott gurítani a határon, amint a busz odaért.

Féltem, hogy idő előtt szülök

– emlékezett vissza a Lengyelországba érkezésre.

A lengyel vámosok is ugyanilyen félelemmel fogadták, amikor meglátták őt. Gyorsan mentőt hívtak, egy közeli kórházba szállították, majd a varsói Inflancka szakkórházba, ahol Magda Dutsch pszichiáter ukrán nőket kezel.

„Ez elképzelhetetlen” – mondja a pszichiáter. „Gyakran evakuálnak és beszélnek a lövésekről és a bombázásokról, a több óráról és néha napokról, melyeket egy bunkerben elrejtőzve töltenek. Elbeszélik a menekülésüket, azt, hogy milyen nehéz volt eljutni a határig és kijutni a háborús övezetből. Aki nem látta a háborút, nem hiszem, hogy el tudná képzelni ezt a fájdalmat és ezt a stresszt.”

A kórház egy másik részében az 58 éves Tatyana Mikhajluk beszélt történetéről, ő szintén Magda Dutsch egyik páciense volt. Mikhajluk a kórházi ágyáról mesélte el az ukrán főváros, Kijev melletti városból való menekülésének megrázó történetét.

Mikhajluk az unokájával a karjában menekült el otthonából, miközben egy rakéta repült a fejük fölött. A robbantások már az összes ablakot kitörték a házából. Miközben férjével és unokáikkal együtt kihajtottak a Kijevtől egyórányira, északra fekvő Buchából, az út bal oldalán valami felrobbant.

Egész idő alatt sírtunk és imádkoztunk

– mondta Mikhajluk.

Épp időben értek ki, mert két nappal később az orosz rakéták teljesen lerombolták a külvárosukba vezető hidakat.

Mihajluk túlélte a támadást, de amint átlépte a lengyel határt, vérezni kezdett. Az Inflancka Speciális Kórház orvosai méhnyakrákot diagnosztizáltak nála, és sürgősségi műtétet hajtottak végre.

Ez olyan számomra, mint egy második háború – mondta Mikhajluk. – Az orvosok mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy megmentsenek. Nagyon hálás vagyok nekik és egész Lengyelországnak. Soha nem fogom elfelejteni a kedvességüket és azt, amit az ukránokért tesznek.