Katiny újratöltve: 82 éves forgatókönyv alapján dolgoztak Bucsában az orosz hóhérok

Bucsa, ez a 35 ezres ukrán kisváros, Kijevtől 30 kilométerre északnyugatra, biztosan bevonul a történelemkönyvekbe – ha már nem vonult be –, olyan települések sorába, mint Guernica, Oradour-sur-Glane, Lidice, Mỹ Lai és Katiny.

Mint ismert, a Kijev körzetéből visszavonuló orosz csapatok április 1-jén ürítették ki a kijevi agglomerációhoz tartozó települést, ahová hamarosan bevonultak az ukrán hadsereg egységei. És amit találtak, arra nem voltak felkészülve, még az orosz invázió addigi keserű tapasztalatai ismeretében sem.

Az utcákon mindenütt temetetlen holtak, többtucatnyi összekötözött kezű, tarkón lőtt civil, megerőszakolt nők, gyermekek. 

Aztán megtalálták a háromszáz holttestet rejtő tömegsírt. Egyértelmű volt: ami Bucsában történt, az kimeríti a népirtás fogalmát. 

Irina, egy 47 éves nő így beszélt megrázó élményeiről a Sky News riporterének:

A lakásunk ablakában álltam a férjemmel, és láttuk, amint egy orosz katona igazoltatja a szomszédomat a ház előtt. Nincs nálam az igazolványom, itt lakom, a földszinten, máris kihozom, mondta a férfi, azzal sarkon fordult, hogy kihozza a papírjait. Ám alighogy megfordult, a katona szó nélkül, hátulról fejbe lőtte. Nem akartam hinni a szememnek. Nem is figyelmeztette, egy szót sem szólt, csak lelőtte. Nem mertünk kimenni, csak órákkal később, addig ott feküdt a szerencsétlen szétloccsantott koponyával. Aztán este felé lemerészkedtünk, a szomszédokkal ástunk egy gödröt a ház mögött, és oda temettük.

Az oroszok természetesen azonnal provokációt kiáltottak, és rákenték az ukránokra az egészet azzal, hogy megrendezett akcióról van szó a nemzetközi közvélemény félrevezetésére. Közben az ukrán hírszerzés már azt is kiderítette, hogy ki volt a Bucsát elfoglaló és nagy valószínűséggel a mészárlást végrehajtó egység parancsnoka: egy Azatbek Aszanbekovics Omurbekov nevű alezredes.

Csakhogy az oroszok verzióját megannyi tény és adat cáfolja. A Der Spiegel információja szerint a németek elcsíptek olyan orosz katonai rádióüzeneteket, amelyek leleplező erővel bírnak.

Az is kiderült, hogy nagy valószínűséggel a hírhedt Wagner Group, a csecsenekből álló zsoldoscsapat tagjai követhették el a tömeggyilkosságot.

Katiny, a történelmi párhuzam

A történelemben jártas olvasónak egyből az 1940-es katinyi vérengzés ugrik be párhuzamként. A hasonlóság kísérteties. Összekötözött kezű, hátulról fejbe lőtt foglyok, orosz elkövetők, terelés, ködösítés, mások megvádolása a népirtás elkövetésével, majd évtizedekkel később, kénytelen-kelletlen a beismerés.

Na, a bucsai vérengzés esetében itt még nem tartunk, és egy darabig nem is fogunk itt tartani, az borítékolható. 

Fél évvel járunk azok után, hogy a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió két oldalról harapófogóba szorította és lerohanta Lengyelországot, a nyugati rész a németeké, a keleti a szovjeteké lett az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka értelmében. 1940. március 5-én hozta meg a döntést az SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága, hogy össze kell szedni a fogolytáborokból a lengyel – nagyrészt tartalékos – tiszteket, a dokumentum megfogalmazása szerint „nacionalistákat és ellenforradalmárokat”, és ki kell végezni őket. A parancsot Sztálin, Vjacseszlav Molotov, Lazar Kaganovics, Kliment Vorosilov, Anasztasz Mikojan és Mihail Kalinyin írta alá.

A képen balról jobbra: Mikojan, Hruscsov, Sztálin, Malenkov és Berija

A sors igazságtalansága, hogy a tömegmészárlás megrendelői közül senkit sem vontak felelősségre, valamennyien természetes – ha nem is feltétlenül szép, Sztálin esetében – halált haltak. Ironikus, hogy Mikojan jelen volt a meggyilkolt amerikai elnök, John F. Kennedy temetésén 1963. november 25-én Washingtonban.

A tömegmészárlást Vaszilij Blohin, az NKVD tábornoka vezényelte le, sőt maga is tevékenyen részt vett a kivégzésekben. 

Egyes – talán túlzó – feljegyzések szerint nem kevesebb mint hétezer lengyel foglyot végzett ki saját kezűleg. A kivégzett lengyelek között 11 tábornok, egy tengernagy, 77 ezredes és 541 őrnagy volt, de Blohinék megölték a lengyel hadsereg tábori főrabbiját is.

(A német fegyver nem melegedett túl az állandó használat közben.) További „járulékos haszna” volt a Walthernek, hogy így a németekre lehetett kenni a tömeggyilkosságot. 

A tömeggyilkosságokat öt helyszínen, a Szmolenszk melletti Katinyban, Harkovban (ma Harkiv), Kalinyinban (ősi orosz neve Tver), Kijevben és Minszkben hajtották végre. A holttesteket – legalábbis Katinyban – Moszkvából hozatott markológéppel ásott mély gödörbe temették el, és a tömegsír fölé álcázás céljából fákat ültettek. Aztán 1941 júniusában a náci Németország a Barbarossa-terv keretében megtámadta a Szovjetuniót, és a tömegmészárlás helyszínei német fennhatóság alá kerültek. 

Magyar szál a történetben

Eközben persze – mivel 1940 áprilisától kezdve egyetlen levelet sem kaptak a rokonok a lengyel hadifoglyoktól – Lengyelországban pánik tört ki, hogy mi van a több tízezer, fogságba esett tiszttel. Wladyslaw Sikorski tábornok, lengyel főparancsnok 1941. december 3-án Sztálinnal a Kremlben folytatott megbeszélés során személyesen is érdeklődött az eltűnt hadifoglyok holléte felől. Kérdésére Sztálin azt válaszolta: „Megszöktek.”

A katinyi sírokat egy pályafenntartó vonat lengyel kényszermunkásai találták meg 1942-ben. A lengyel egyenruhát viselő holttestek megtalálása után azonnal értesítették a német hatóságokat, amelyek eleinte nem mutattak érdeklődést az ügy iránt, de 1942/1943 telén visszatértek rá. Az exhumálást a németek február 18-án kezdték meg, és április 13-ig mintegy 400 holttestet hantoltak ki. A berlini rádió ezen a napon közölte a hírt arról, hogy a katinyi erdőkben 12 000 meggyilkolt lengyel tiszt holttestét találták meg.

A német hatóságok nemzetközi bizottságot hoztak létre, amelynek egyik tagja Orsós Ferenc patológusprofesszor volt. Ez ügyben adott szakértői véleményéért – mármint, hogy a gyilkosságokat egyértelműen 1940-ben követték el, jóval azelőtt, hogy a Wehrmacht elfoglalta volna a szóban forgó területeket – háborús főbűnösnek nyilvánították, de mivel elmenekült Magyarországról, nem tudták kivégezni. 

A moszkvai rádió és a Pravda természetesen a németeket vádolta a „szörnyű bűn” elkövetésével. (Újabb kísérteties párhuzam a tarkólövések és az összekötözött kezű foglyok mellett a bucsai vérengzéssel.)

Miután az oroszok 1943 végén benyomultak a Szmolenszki területre, és kiszorították innen a német erőket, azonnal munkához fogott saját bizottságuk: Különleges bizottság a fasiszta német megszállók által a katinyi erdőkben végrehajtott, a lengyel hadifoglyok sérelmére elkövetett agyonlövések körülményeinek kivizsgálására és a nyomozás lefolytatására. Ez volt a testület neve. 

Az ötvenes évek végén Hruscsov utasítására Alekszandr Seljepin, a KGB elnöke megvizsgálta a tömeggyilkosság ügyét, bekérette magához az összes kapcsolódó dokumentumot, és javaslatot tett 21 857 meggyilkolt lengyel katonatiszt személyi adatlapjának és dossziéjának a megsemmisítésére.

Az igazság kiderítése a gorbacsovi peresztrojka idején kezdődött el, és a döntő áttörést a hivatalos szovjet hírügynökség, a TASZSZ 1990. április 14-i közleménye jelentette, amelyben a szovjetek hivatalosan bejelentették, hogy a katinyi gyilkosságokért a Szovjetuniót terheli a felelősség, különösképpen pedig Beriját és cinkostársait. 

A történet különös mellékszála, hogy Orsós professzort a mai napig nem rehabilitálták, aminek az lehet az egyik oka, hogy a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete elnökeként 1941-ben összeállította a zsidó orvosok jegyzékét, és követelte, hogy a rajta szereplő orvosokat minél hamarabb hívják be munkaszolgálatra. Jellemző módon azonban a professzort nem emiatt nyilvánították háborús bűnösnek, hanem amiatt, amiben nem volt bűnös: a katinyi vérengzés valódi elkövetői leleplezéséért. 

A katinyi vérengzésre végül is Andrzej Wajda 2007-ben forgatott, Katyń című megrázó filmje hívta fel a leginkább sokkoló módon a nemzetközi közvélemény figyelmét. 

Andrzej Wajda édesapját, Jakub Wajda századost is Katinyban – egészen pontosan Harkovban – mészárolták le az NKVD pribékjei. A gyermek Wajda akkor 14 éves volt, ő is és édesanyja is még évekig várták vissza a fogságból a családfőt – mindhiába.

Az orosz–ukrán háború eseményeit folyamatosan figyelemmel kísérjük, pénteki percről percre frissülő hírfolyamunkat itt találja.

(Borítókép: A helyi lakosok kerékpárral sétálnak el a megsemmisült páncélozott járművek mellett Bucsa városában 2022. április 5-én. Fotó:  Genya SAVILOV / AFP)