Az ukrajnai háború másik narratívája

„Ukrajna és szövetségesei, beleértve Londont is, ezer éve fenyegetik Oroszországot azzal, hogy a NATO-t a határainkra költöztetik, hogy eltörlik a kultúránkat. Sok-sok éven át terrorizáltak minket” – ezt mondta Jevgenyij Popov, az orosz Duma tagja, egy Oroszországban befolyásos tévés műsorvezető a BBC Ukrainecast című adásában április 19-én, majd hozzátette, hogy a NATO ukrajnai tervei „közvetlen fenyegetést jelentenek az orosz állampolgárok számára”.

Véleménye egyszerre volt meglepő és tanulságos. Popov szavaiból derült ki, hogy a Kreml narratívája merőben más annál, ahogyan Nyugaton látják a történteket. Az európaiak és a nyugatiak számára a megállapítások érthetetlennek tűnnek, és egyenesen a gondosan dokumentált bizonyítékok szemérmetlen semmibevételével érnek fel. Ezeket a nézeteket azonban nemcsak a Kreml és támogatói vallják, hanem az oroszok szélesebb köre, sőt a világ számos más részén is magukévá tették.

Oroszország február 24-én elindított ukrajnai inváziója után összehívták az ENSZ rendkívüli közgyűlését. Egy héttel később a 193 ENSZ-tagállamból 141 nemzet elítélte a támadást, egyben felszólította Oroszországot, hogy haladéktalanul vonja vissza erőit a megtámadott országból.

Több tekintélyes ország, köztük Kína, India és Dél-Afrika tartózkodott a véleménynyilvánítástól.

Számos oka van a bizonytalanságnak: az egyszerű gazdasági vagy katonai önérdek, a nyugati képmutatás vádja, sőt Európa gyarmatosító múltja is szerepet játszik. Minden országnak megvannak a maga sajátos okai arra, hogy miért nem akarja nyilvánosan elítélni Oroszországot, vagy elhatárolódni Putyin elnöktől.

A közös nevező a Nyugat-ellenesség

A világ legnépesebb országában, az 1,4 milliárd lakosú Kínában – Oroszországhoz hasonlóan – a többség az államilag ellenőrzött médiából értesül az ukrajnai hírekről. Hszi Csin-ping elnök nem sokkal a „különleges katonai művelet” kezdete előtt fogadta Vlagyimir Putyint. Az alkalmi kínai közlemény szerint „a két ország együttműködésének nincs határa”. Lehet, hogy az orosz elnök fülest adott vendéglátójának szándékairól? Peking ezt határozottan cáfolta, ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy egy ilyen fontos szomszéd ne kapott volna utalást a várható fejleményekről.

Peking már összeütközésbe került Washingtonnal a Dél-kínai-tengeren katonai terjeszkedése okán. Korábban összeütközésbe került a nyugati kormányokkal az ujgur lakossággal való bánásmódja, a hongkongi demokrácia eltiprása és azon gyakran ismételt fogadalma miatt, hogy „visszatereli Tajvant a nyájba”, akár erőszak árán is.

Kínának és Oroszországnak közös ellensége a NATO. A kínai és orosz vezetés világnézete mindkét ország lakosságához átszivárog, következésképpen a legtöbbjük nem osztja a Nyugat ítéletét Oroszország inváziójáról és állítólagos háborús bűneiről.

India a fegyverek nagy részét Moszkvától kapja. A Kínával a Himalájában nemrégiben történt összecsapása után Újdelhi nem téveszti szem elől, hogy egy napon szövetségesként és védelmezőként lehet szüksége Oroszországra.

Pakisztán nemrégiben megbuktatott miniszterelnöke, Imran Khan a Nyugat, különösen az USA éles kritikusa. Pakisztán is vásárol fegyvereket Oroszországtól, és szüksége van Moszkva támogatására a közép-ázsiai északi hátországába vezető kereskedelmi útvonalak biztosításához. Khan miniszterelnök február 24-én, ugyanazon a napon, amikor Oroszország lerohanta Ukrajnát, előre tervezett látogatást tett Putyinnál. India és Pakisztán egyaránt tartózkodott az ENSZ-ben az inváziót elítélő szavazáson.

Képmutatás és kettős mérce

A muszlim többségű országokban sokan vádolják a Nyugatot, mindenekelőtt a legerősebb országot, az Egyesült Államokat képmutatással és kettős mérce alkalmazásával.

Washingtont és Londont azzal is vádolták, hogy a jemeni polgárháború elhúzódásához is hozzájárultak, mivel felfegyverezték a szaúdi királyi légierőt, amely a jemeni kormány támogatására gyakran hajt végre légicsapásokat.

Számos afrikai állam esetében a történelmi okok is szerepet játszanak az ítélet kimondásában. A szovjet időkben Moszkva fegyverrel látta el a földrészt. A Szaharától a Zöld-foki-szigetekig igyekezett szembeszállni az amerikai és a nyugati befolyással. Egyes országokban a 19. és 20. századi nyugat-európai gyarmatosítás öröksége a Nyugat iránti tartós ellenérzés. Franciaország, amely 2013-ban csapatokat vezényelt Maliba, hogy meghiúsítsa az Al-Káida hatalomátvételét az egész országban, a legkevésbé sem népszerű egykori gyarmatán. A francia csapatok nagy része távozott, helyüket a Kreml által támogatott Wagner-csoport orosz zsoldosai vették át.

Nem meglepő módon Szíria – Észak-Koreával, Fehéroroszországgal és Eritreával együtt – támogatta Oroszország invázióját. Bassár el-Aszad szíriai elnök nagymértékben támaszkodik Oroszországra a túlélése érdekében, miután 2015-ben az országát az Iszlám Állam katonái fenyegették.

A régi nyugati szövetségesek, köztük Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek elítélték ugyan Oroszországot, de viszonylag visszafogottan bírálják Moszkvát. Az Egyesült Arab Emírségek tényleges uralkodója, Mohamed bin Zájed koronaherceg jó kapcsolatot ápol Vlagyimir Putyinnal. Korábbi moszkvai nagykövete még egy közös vadászkirándulásokon is részt vett az orosz elnökkel.

Mohamed bin Szalmán szaúdi koronahercegnek annyira megromlott a kapcsolata Joe Biden amerikai elnökkel, hogy állítólag egymás telefonhívásait sem hajlandók fogadni. Amikor a világ vezetői 2018 végén Buenos Airesben összegyűltek a G20-ak csúcstalálkozóján, alig néhány héttel az után, hogy a Nyugat a szaúdi trónörököst Dzsamál Hasogdzsi újságíró szörnyű gyilkosságának megrendelésével vádolta meg, a legtöbb nyugati vezető kiközösítette a szaúdi herceget, és elnézett a feje felett. Putyin ezzel szemben pacsizott vele. Ezt a szaúdi vezető nem fogja egyhamar elfelejteni.

Mindez nem jelenti, hogy a felsorolt országok mindegyike aktívan támogatta ezt az inváziót – Fehéroroszország kivételével. Csak öt állam szavazott mellette az ENSZ-ben március 2-án, és ezek egyike maga Oroszország volt.

Az orosz–ukrán háború eseményeit folyamatosan figyelemmel kísérjük, szombati, percről percre frissülő hírfolyamunkat itt találja.

(Borítókép: Megsemmisült orosz tank Trosztyanecben 2022. március 30-án. Fotó: hris McGrath / Getty Images)