Öt dolog, amit Putyinnak meg kellett volna tanulnia az orosz történelemből

Augusztus 24-én lesz fél éve, hogy megkezdődött az ukrajnai háború, amelynek a végét még mindig nem lehet látni.

Tud-e a történelem valamilyen támpontot adni ebben a helyzetben? Vlagyimir Putyin szívesen beszél a második világháborúról, de a legközelebbi párhuzam valószínűleg a krími háború, amely két és fél évig, 1853-tól 1856-ig tartott, mielőtt a kimerült hadviselő felek békeszerződést kötöttek. 

Az alulteljesítő orosz hadseregnek nem sikerült elérnie egyetlen célját sem. De a törökökkel szövetségre lépő britek és franciák is csalódottak voltak, miközben egy olyan győzelem felé haladtak, amely időnként pirruszinak tűnt. Meglepő módon a háborúnak a legnagyobb hatása az Egyesült Államokra volt, ahol az orosz vereséghez kapcsolódó váratlan események láncolata hozzájárult a rabszolgaság megszüntetéséhez.

Levonhatunk-e tanulságokat a krími háborúból napjainkban? – teszi fel a kérdést Ted Widmer történész, a New York-i Városi Egyetem (CUNY) Macaulay Honors College szakkollégiumának professzora, Bill Clinton egykori főtanácsadója a The Guardianon megjelent elemzésében. 

A háborúk másképp végződnek, mint ahogyan kezdődnek

Carl von Clausewitz írta: „A háborúban általában a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt várjuk.” 1853-ban kevesen számítottak háborúra. Amikor bekövetkezett, a legtöbb előrejelzés pontatlannak bizonyult, beleértve azt a hitet, hogy az orosz hadsereg legyőzhetetlen, különösen, ha az anyaország közelében harcol.

A krími háború a legapróbb okokból kezdődött, amikor orosz és francia szerzetesek összevesztek azon, hogy kinek van joga a betlehemi Születés templomának kulcsához. Mint kiderült, ez a kulcs kinyitotta Pandóra szelencéjét, és arra késztette I. Miklós orosz cárt, hogy megszállja az Oszmán Birodalmat Konstantinápoly, a mai Isztambul megszerzésének reményében.

Az oszmánokhoz csatlakozott Franciaország és Nagy-Britannia, akik hajókat és csapatokat küldtek a Fekete-tengerre. Nagyszabású háború következett, amelyben olyan messzi helyeken is voltak tengeri csaták, mint a Balti-tenger és a Csendes-óceán.

A rosszul kiképzett katonák rosszul harcolnak

A krími háború előtt Oroszország hatalmas hadseregétől félt egész Európa. De gyengesége hamarosan nyilvánvalóvá vált. A demoralizált csapatokkal, sok fiatal sorkatonával vagy földnélküli jobbágyokkal felálló Oroszország elvesztette a legtöbb csatát, és a konfliktus végén katonai hírneve romokban hevert. Fegyverei messze elmaradtak a britek és a franciák fegyvereitől, akiknek gőzüzemű fregattjaik és nagy távolságokra pontosan tüzelő puskáik voltak.

Ezen előnyök ellenére a győzelemnek nagy ára volt, és a szövetségen belül is feszültségek alakultak ki. Súlyos taktikai hibák miatt a franciák és a britek külön-külön mintegy 250 000 embert vesztettek, akiknek többsége betegségben halt meg.  

Nehéz megvívni egy népszerűtlen háborút

A fényképezőgép és a távíró feltalálása lehetővé tette, hogy a sajtó részletesen tudósítson a krími háborúról.

A fényképezés és a gyors tudósítások elterjedése hasonlít ahhoz, ahogyan a mobiltelefonok elterjedése is tompította Putyin erőfeszítéseit, hogy invázióját sikeresnek nevezze, és a figyelmet a lehetséges háborús bűnökre irányították. Egy brit fotós, Roger Fenton, aki egy mobil sötétkamrává alakított borszállító kocsiból dolgozott, lenyűgöző tisztaságú képekkel tudta megörökíteni a háború vizuális történetét. Az újságírók a frontról készítettek tudósításokat, így a londoni és párizsi olvasók a karosszékükből is átélhették a háborút. Ez segített a támogatás növelésében, amikor a háború jól ment, de emelte a nyomást is, amikor nem ment jól.

Még az amerikai olvasók is figyelemmel kísérték a háborút, köszönhetően egy Londonban élő német riporter, Karl Marx figyelemre méltó tudósításainak, aki 113 cikket írt a New York Tribune számára. Marx keményen bírálta Oroszország katonai kalandját, rámutatva annak stratégiai homályosságára, alkalmatlanságára és az emberi életek teljes pazarlására. A cárt „birodalmi baklövészként” ítélte el, és olyan vitrioltömeget zúdított rá, amitől Putyin még talán ma is összerezzenne:

Csak egy csoda szabadíthatja ki őt azokból a nehézségekből, amelyeket büszkesége, sekélyessége és ostobasága most rá és Oroszországra zúdított.

Egy nem egyértelmű békekötés újabb problémákhoz vezet

A párizsi békeszerződés 1856-ban véget vetett az ellenségeskedésnek, de számos más problémát nem oldott meg, köztük a délkelet-európai határok porózusságát − a „keleti kérdés” egészen az 1914-es első világháborúig problémákat okozott. A napóleoni korszakot követő, viszonylag hosszú béke után a krími háború újfajta bizonytalanságot okozott a nagyhatalmi politikában. Európában kisebb, de véres háborúk sorozata következett a 20. század hatalmas vérengzései előtt. 

A háborúknak messze ható következményeik vannak

I. Miklós 1855-ben halt meg. Fia, II. Sándor elfogadta a vereséget, de aztán figyelemre méltó dolgot tett. A katasztrófa okait vizsgálva felismerte, hogy Oroszország teljesítménye a merev osztályszerkezethez és a jobbágyokra való nagy fokú támaszkodáshoz kapcsolódik. Ennek megfelelően az 1861. március 3-án kiadott emancipációs proklamációval eltörölte a jobbágyságot.

Ez egy nappal azelőtt történt, hogy Abraham Lincolnt beiktatták az Egyesült Államok elnökének. Lincoln megértette a precedens erejét, és 1863 első napján saját emancipációs kiáltványt adott ki.

Más szóval egy olyan háború, amelynek kezdetben semmi köze nem volt a szabadsághoz, egy évtizeddel később egy másik kontinensen hozzájárult a történelem egyik legnagyobb felszabadító akciója lehetővé tételéhez.

Egy másik következmény Alaszkának az Egyesült Államok által történt megvásárlása volt. A krími háború után a fiatal cár tudta, hogy nem képes megvédeni ezt a távoli határt, és úgy döntött, hogy eladja egy olyan nemzetnek, amelynek reálisabb esélye volt arra, hogy egy nap benépesítse.

A William Seward külügyminiszter által lebonyolított adásvételi szerződést a közvélemény egy darabig csak Seward ostobaságának nevezte, egészen addig, amíg nem sokkal később aranyat találtak a területen, és kezdetét nem vette az alaszkai aranyláz.

Tehát ma is olyan világban élünk, amelyet sok tekintetben egy kis, sokak által elfeledett délkelet-európai háború alakított ki.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2013-ban. Fotó: Sasha Mordovets / Getty Images)