Hogyan lőtte lábon magát a Nyugat a szankciós politikával?

Szerdán volt fél éve, hogy elkezdődött Ukrajna orosz inváziója. Ám hiába indultak meg a baljós díszítésű harci járművek – a hatalmas Z betű, amely megannyi moszkvai felhőkarcoló oldaláról is népszerűsíti a „különleges katonai műveletet" –, Putyin villámháborús tervei gyorsan dugába dőltek, és miközben a Nyugat szankciók sorozatával próbálta térdre kényszeríteni az orosz gazdaságot és bankrendszert, a háború súlypontja áttevődött a keleti és a déli végekre, a Donyec-medencére és a Fekete-tenger partvidékére. Mára állóháború alakult ki, Ukrajna területének 20 százaléka orosz kézen van, de az offenzíva kifulladt, miközben borzalmas emberveszteségekről szólnak a híradások mindkét oldalon. 

A felőrlő háború – amely kifejezést, angolul war of attrition, több mint fél évszázada, még az arab–izraeli konfliktus 1967 és 1970 közötti szakaszára alkalmazták először, amikor mindkét fél megpróbálta kifárasztani, kivéreztetni a másikat – javában dúl, miközben egy másik, legalább annyira elkeseredett viaskodás is zajlik, csak nem a csatamezőn, hanem gazdasági fronton. Olyan nagyságrendben, amihez foghatót az 1940-es évek óta nem láttunk a világban. És amelynek a célja egyértelmű: Oroszország 1800 milliárd dollár nagyságú gazdaságának megroppantása. E gazdasági háború fegyverei nem ágyúk és tankok, hanem a szankciók roppant széles tárháza. A szankciók hatékonysága sokkal inkább kulcs a háború kimeneteléhez, mint a harctéri sikerek.

Annak ellenére, hogy Oroszország nem tud hozzáférni 580 milliárd dollár értékű devizatartaléka feléhez, és bankjai zömét elvágták a nemzetközi fizetési rendszertől (SWIFT). Amerika többé nem vásárol orosz kőolajat, az orosz cégek pedig nem tudnak hozzájutni a high-tech termékekhez, tehát a mobiltelefontól a repülőgépig minden 21. századi szerkezethez nélkülözhetetlen mikrocsipekhez. Az oligarchák és az orosz kormány, az Állami Duma és a média csúcspolitikusai és -menedzserei, nem tudnak Nyugatra utazni, nyugati bankokban őrzött vagyonuk pedig befagyasztva számukra elérhetetlen. (Mi több, a napokban felmerült ezen számlákon tartott összegek elkobzása is.) 

A felsorolt intézkedések rendeltetése kettős: egyfelől az Egyesült Államok és az uniós országok döntéshozói eleget kívánnak tenni a nyugati közvélemény óhajának, másfelől van itt egy stratégiai cél is. A rövid távú elképzelés, legalábbis kezdetben, likviditási és fizetésimérleg-egyensúlyi válság előidézése volt Oroszországban, amely lehetetlenné tenné, vagy legalábbis nagyon megnehezítené az ukrajnai háború finanszírozását, és ezáltal meghátrálásra kényszerítené a Kremlt. 

Hosszú távon ambiciózusabb a terv: az orosz gazdaság termelési kapacitásának lerombolása a szofisztikált nyugati technológiához való hozzáférés elzárásával. Ha ez megvalósulna, megszűnne Oroszország képessége bármiféle agresszióra. 

Ez utóbbi elképzelés mögött kitapintható az Egyesült Államok új geopolitikai doktrínája. A történelmi léptékben pillanatokig tartó – amerikai szemszögből – kegyelmi állapotnak, a Szovjetunió bedőlésével létrejött egypólusú világrendnek mára visszavonhatatlanul vége van, és a Nyugat háborús étvágya az iraki és afganisztáni részleges fiaskók után elenyészni látszik. Az a meggyőződés alakult ki a Fehér Házban, hogy fegyverek helyett gazdasági eszközökkel is célt lehet érni, a pénzügyi és technológiai kulcspozíciók birtoklásán keresztül, ahogy az például Irán és Venezuela elszigetelésével jórészt sikerült is. Vagy vegyük a kínai telekommunikációs mamut, a Huawei meggyengítését. 

Az Oroszország megtörését célzó embargóval azonban új szintre emelkedett ez a politika, mivel a földkerekség 11. legnagyobb gazdaságát vette célba, a világ legnagyobb energiahordozó- és gabonaexportőrét. 

Mikor működnek a szankciók?

Hosszú távon, három-öt éves időhorizonton az elszigetelés a nyugati piacoktól iszonyú károkat fog okozni Oroszországban. 2025-re a polgári repülőgépek minimum egyötöde képtelen lesz a felszállásra az alkatrészhiány következtében. A telekommunikációs hálózat is összeomolhat ugyanezen okból. A fogyasztók – elsősorban a közép- és nagypolgári réteg, nem is beszélve a nehezen elhanyagolható nyomásgyakorló potenciállal rendelkező úgynevezett oligarchákról – el lesznek zárva a nyugati luxuscikkektől és az életük részévé vált nyaralásoktól a francia Riviérán. Oroszország legtehetségesebb polgárai pedig már most nagy számban hagyják el hazájukat a kilátástalan jövő rémképétől fenyegetve. Reális a veszélye annak, hogy Putyin birodalma Kína benzinkútjává silányul. 

Hosszú távon. 

Ugyanis egyelőre nem sikerült padlóra küldeni az orosz gazdaságot. Oroszország GDP-je ugyan az előrejelzések szerint 6 százalékkal zsugorodni fog 2022-ben, ám a még márciusban megjósolt 15 százalékos csökkenés csupán vágyálom – amerikai vágyálom – marad. Legalábbis az IMF prognózisa szerint.

Továbbá: a kezdeti sokk megemésztése után az orosz pénzügyi rendszer stabilizálódott, a rubel erősebb, mint valaha, és új importpiacok is nyíltak, elsősorban Kínában. Miközben az energiaválság Európában gazdasági recesszióval fenyeget. Az elmúlt héten a földgázárak további 20 százalékkal emelkedtek, miután átmenetileg elapadt az Oroszországból érkező utánpótlás.

Tudniillik a szankciós politika több sebből vérzik. Az egyik seb a hosszú kifutás.

Mindenesetre a Nyugatnál sokkal jobban. Mivel úgy csoportosítják az erőforrásaikat, ahogy a politikai vezetésnek tetszik. Lásd Észak-Koreát és Kubát, amely parancsuralmi rendszerek még sok évtizedes elzártság után is élnek – ha nem is virulnak.

És bár az tény, hogy Oroszország gazdasági ereje eltörpül a Nyugaté mellett, a világméretű kártyapartiból egyszerűen nem hagyható ki Putyin aduásza, Európa végzetes kitettsége az orosz földgáznak. Ahogy arra Aszódi Attila egyetemi tanár is rámutatott az Indexnek adott minapi interjúban.

De talán ennél is nagyobb probléma, hogy az embargó messze nem hézagmentes, több mint száz ország nem csatlakozott hozzá, amely száz ország a világ GDP-jének 40 százalékát adja. Dubajban manapság is hemzsegnek az orosz turisták, milliárdokat költenek a Perzsa-öböl partvidékén.

A világgazdaság remekül alkalmazkodik a sokkhatásokhoz, főleg úgy, hogy megannyi ország nem is szándékozik csatlakozni a nyugati embargóhoz. 

És ha Oroszországgal szemben nem működik a szankciós politika, akkor hogyan működhetne az orosz gazdaságnál jóval nagyobb kínai viszonylatában? Hiába fagyasztaná be a Nyugat Kína háromezer milliárd dolláros devizatartalékát, hiába vágná el az ázsiai óriást a világ bankrendszerétől, az ország nem omlana össze, sőt, azonnal jönne a borzalmas válaszcsapás: elapadna az elektronikai cikkek és a gyógyszerek most még töretlenül áradó folyama. Hetek alatt kiürülnének az amerikai áruházak polcai…

Így hát levonható a következtetés: a gazdasági embargó, legalábbis rövid távon, nem elegendő egy nagyhatalom megtöréséhez. A katonai erő, sajnos, egyelőre még nem helyettesíthető, ha a Nyugat eredményt akar elérni Putyinnal szemben. Egy olyan mix kialakítása szükséges, amelyben a modern fegyverzet ugyanúgy szerepet játszik, mint a mikrocsipek elzárása az orosz piactól. 

Persze vannak jó híreink is a nyugati demokráciák számára. Hat hónappal az orosz invázió beindulása után a nehézfegyverzet ömlik Ukrajnába, a NATO megerősítette keleti határait, Európa új földgázforrások után nézett, és felgyorsította az áttérést a megújuló és az úgynevezett tiszta energiára, amelybe természetesen az atomenergia is beletartozik. 

Azaz a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres évek hisztériája, az „Atomkraft? Nein, danke!” szövegű pólók divatja után az atomenergia szalonképes, sőt, szükséges opcióvá vált.

Az ukrajnai háború új korszakot nyitott a XXI. századi konfliktuskezelésben, amelyben a katonai, a technológiai és a pénzügyi elemek szorosan összefüggnek, mi több, elválaszthatatlanul összefonódnak, szerves egységet alkotnak. Az agresszor megfékezése nem reménytelen, nem feltétlenül hiú ábránd. 

 (Borítókép: Egy utca Odesszában 2022. március 14-én. Fotó: Scott Peterson/Getty Images)