Mi már láttuk Paks 2-t – a Finn-öböl partján

Borus Demeter nyomában a Finn-öbölben

Látogatásunk apropója egy horgászverseny volt. A mi horgászversenyünk helyszíne viszont nem Sigmaringen és nem Verne Gyula hőse, a dunai hajós Borus Demeter nyeri azt meg. Erre a paksi Kern Ferenc és unokatestvére, a szintén paksi gyökerekkel rendelkező Kern László pályázik, akiket a Paks 2 Atomerőművet is építő Roszatom hívott meg nemzetközi horgászversenyére, de erről kicsit később.

Ma eljutni Oroszországba és a verseny helyszínére, a Szentpétervártól 90 kilométerre, a Finn-öböl partján fekvő hetvenezres kisvárosba, Szosznovij Borba már önmagában felér egy kalandtúrával. Kezdve azzal, hogy az ukrajnai háború miatt Budapestről Szentpétervárra ma a legrövidebb út repülővel isztambuli átszállással vezet, úgy, hogy előbb Isztambul felé oda, majd vissza is átrepülünk Magyarország felett. Ez olyan, mintha Budapestről Nyíregyházára menet előbb elmennénk Szombathelyre és csak onnan Nyíregyházára…

A viszontagságos odaút Budapesten egy teljességgel feleslegesen megismételt reptéri Covid-teszttel kezdődött. Folytatódott a szovjet időket idéző alapos szentpétervári útlevél-ellenőrzéssel, amelynek során az útlevelemben lévő ukrán pecsétet az útlevélkezelő kisasszony igencsak rosszalló pillantásokkal fürkészte, miközben a horgászverseny dél-afrikai résztvevőjének is meggyűlt a baja az angliai útlevele miatt Szentpéterváron... Az ukrajnai háború árnyékában mindez egy külön írás tárgya lehetne, de most térjünk rá utazásunk céljára.

Magyar természetfotós képei a falakon

Maga az objektum, amelynek kedvéért ideutaztunk Szosznovij Borba, a Leningrádi Atomerőmű és annak is az új blokkjai. Ilyen nyomott vizes VVER-1200-as egységek épülnek majd Pakson is. A Leningrádi Atomerőműbe bejutni nehezebb, mint betenni a lábunkat Fort Knoxba, oda, ahol az Egyesült Államok aranykészletét őrzik. Három egymást követő szögesdrót-kerítés, többkörös útlevél-ellenőrzés a bejáratnál, majd Vlagyimir Pereguda, a Leningrádi Atomerőmű igazgatója tart tájékoztatót csapatunknak az erőműről. Kis kitérő: az igazgatósági épület termeinek falain egy paksi természetfotós, Vincze Bálint felvételei láthatóak. Horgászunk, Kern Ferenc elmondása alapján Vincze Bálint, aki grafikusként és tipográfusként dolgozik a Paksi Atomerőműben, olyannyira megszállottja a természetfotózásnak, hogy akár a jeges Dunába nyakig belemerülve is képes a megfelelő pillanatra várni... Nem csoda hát, hogy ezek után meghívták fotózni a Finn-öböl partjára is…

Elöljáróban felhívták a figyelmünket arra, hogyha meghalljuk a vijjogó vészjelzést, akkor ne gondoljunk gyakorlatra, mert olyan nincs. Ha riasztás van az atomerőműben, akkor az éles – más kérdés, hogy ennek az esélye a nullához közelít, minthogy ez ma a világon elérhető egyik legbiztonságosabb atomerőmű-típus.

Abban is hasonlít a magyar és ez az orosz erőmű, hogy üzemidejük végéhez közeledő blokkokat váltanak le. Csakúgy, mint Paks, amely a Magyaroroszágon termelt áram felét adja, jelenleg a Leningrádi Atomerőmű biztosítja Szentpétervár és a szentpétervári régió áramszükségletének 55 százalékát. A Leningrádi Atomerőmű eredetileg RBMK-1000-es blokkokkal működött 1973 óta, amelyek helyett épültek ezek a VER-1200 típusú egységek. Nemrég döntöttek arról, hogy még kettőt húznak fel belőlük itt, és ezután a maradék két régi RBMK-blokkot is leállítják.

A leningrádi volt egyébként Oroszország első RBMK-1000 csatorna típusú grafitmoderátoros forralóvizes reaktorokkal szerelt atomerőműve, amelynek a felépítéséről 1966 szeptemberében határoztak. A későbbiekben tíz ilyen blokkot építettek szerte a Szovjetunióban – Kurszkban, Szmolenszkben, illetve Csernobilban, de hasonló volt a leállított litvániai Ignalinai Atomerőmű is. Eredetileg 30 éves élettartamra tervezték ezeket, de például a leningrádi erőmű négy blokkjának üzemidejét kitolták 15-15 évvel a nagyszabású modernizációs program keretében. A modernizálás azt jelentette, hogy a rendszerek és a felszerelések 90 százalékát kicserélték és ezért ezek a blokkok is megfelelnek a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség előírásainak.

Szinte hangyának érzi itt magát az ember

Aztán megtudtuk, hogy a Roszatom több mint 250 000 embernek ad munkát, jelenleg tizenegy atomerőmű 37 blokkja termel áramot Oroszországban, az összesített teljesítményük 30 gigawatt, tavaly 222,4 milliárd kilowattórát adott ez a 11 erőmű, ami a teljes orosz energiafogyasztás 20 százaléka. Az erőmű igazgatója elmondta, hogy még egy úszó atomerőmű is van a rendszerben, a csukcsföldi Pevek partjainál, Akagyemik Lomonoszov a neve, három éve ad áramot, és mint ilyen, igazi kuriózum.

És hogy mennyire biztonságos a Leningrád II. Atomerőmű – és lesz majdan Paks 2 is –, arra az a bizonyíték, hogy még egy nagyon erősen hipotetikus, súlyos baleset esetén sem kerülhet sugárzó anyag a környezetbe, mert megakadályozná ezt a reaktor alatti úgynevezett zónaolvadék-csapda.

„A négycsatornás biztonsági rendszer garantálja, hogy eleve ne történhessen baleset” – magyarázta az igazgató. Nagyon ügyelnek a környezet állapotára, akárcsak Pakson és környékén, a Leningrádi Atomerőmű 30 kilométeres sugarú körzetében is mérik a háttérsugárzást, amit bárki megnézhet az interneten – szintje itt alacsonyabb, mint Szentpéterváron, ahol az épületek és utak gránitburkolata miatt magasabb a természetes háttérsugárzás...

Elvittek minket a kettes blokk vezérlőtermébe is, ahol éjjel-nappal négy szakember felügyeli az atomerőmű működését. Az erőmű legimpozánsabb része a turbinagépház volt, odabent tényleg törpének, szinte hangyának érezte magát az ember a gigantikus, percenként 3000 fordulatot produkáló turbina és a hozzá csatlakoztatott generátor mellett. A részleget vezető fiatal mérnök, aki rögtön az egyetem elvégzése után, 11 éve került ide a Leningrád Atomerőműbe, úgy beszélt munkájáról, mint egy megvalósult álomról. 

Ha a turbinát gigantikusnak írtuk le, akkor mit mondjunk a 2-es blokk 167 méter magas, talapzatánál 125, fent pedig 89 méter átmérőjű beton hűtőtornyairól? Ahogy a szakemberek mondják, nincs két egyforma atomerőmű, még akkor sem, ha azonos a technológia. Jelen esetben a leglényegesebb, szemmel látható eltérés, hogy Pakson közvetlenül a Duna vizét használják a hűtésre, Szosznovij Borban pedig – bár a Finn-öböl partján épült az objektum – nem tengervízzel, hanem hűtőtornyokkal oldják meg ezt a vonatkozó orosz szabályozás miatt.

Szembetűnő az a felhő, ami távozik a hűtőtorony tetején keresztül. A laikus esetleg azt gondolná, hogy ez füst, pedig dehogy: ez bizony tiszta vízpára, amely semennyi szennyezést nem tartalmaz. A mennyiség azonban óriási: óránként 2000 tonna vízgőz távozik, amelyet a Finn-öbölből pótolnak a hűtőrendszer működéséhez. Igaz, a pára egy része eső formájában visszahull az öbölbe, amelynek vizét az előző napi vihar mélyen benyomta a halakkal együtt, ezért a sokat tapasztalt horgászok bizonytalanul fürkészik a vizet a másnapi verseny előtt.

Édesvízi halak a tengeröbölben

A Néva torkolatában úgynevezett brakkvíz található, bár kétlem, hogy ezt a szót túl sokan ismernék hazánkban a tengeri folyótorkolatokban (is) horgászó honfitársainkon kívül – ráadásul olyan halakat lehet itt fogni, amelyek a Dunában is előfordulnak. Hogy ez miként lehetséges a Balti-tengerhez tartozó sekély öbölben? Hát úgy, hogy a Néva és a Narva, az öbölbe torkolló nagyobb folyók rengeteg édesvizet öntenek a tengerbe, amelynek így tényleg roppant alacsony a sótartalma – megkóstoltuk! –, és így simán megélnek benne az édesvízi halak, például a csuka és a sügér, a hazánkat a versenyben képviselő két horgász majdani zsákmányának zöme.

Csütörtökön jó alaposan beöltöztünk, mert tengerre szálltunk. Ez volt ugyanis a nemzetközi horgászverseny napja, hazánkat két unokatestvér, Kern Ferenc és László képviselte, nem is rosszul. Összesen tizenkilenc sügért fogtak ki a Finn-öböl legfeljebb 14 fokos vizéből, miközben mi, újságírók egy motorcsónakból figyeltük a verseny alakulását. Vízialkalmatosságunkat két, egyenként 750 lóerős Volvo motor repítette 70 km/órás sebességgel, olykor félő volt, hogy a hullámzás annyira megdobja a csónakot, hogy felborulunk. Kormányosunk azonban nem ma kezdte a szakmát, így átfázva, de száraz bőrrel úsztuk meg a kalandot. Az első és a második helyet az egyiptomiak első és második csapata szerezte meg, nekik egy-két csukát – oroszul scsuka a neve, a sügérnek meg okuny – is sikerült megakasztaniuk, a mieink hajszállal lemaradva negyedikek lettek az indiaiak mögött. A Pro Anglers League szabályai szerint rendezett kétnapos versenyen a horgászok 203 halat fogtak, amelyeket visszaengedtek az öböl vizébe.

Vagyim Tyitov, a Roszatom külföldi képviseletét ellátó Rusatom International Network elnöke a helyszínen nem rejtette véka alá, a Roszatom a rendezvénnyel meg akarja mutatni, hogy a csaknem fél évszázada üzemelő atomerőmű közelében egészséges a hal. Egyébként tíz éve rendez a Roszatom ilyen versenyeket, 2019 után a mostani volt a második alkalom, amikor külföldieket is meghívtak.

A verseny apropóján bejártuk a környéket is. 1973 előtt Szosznovij Bor helyén csak néhány aprócska falu volt, a vidéket részben oroszok, részben finnek lakták. Valójában a Leningrádi Atomerőmű építése 1970-ben kezdődött meg, az építkezésen részt vevő munkásoknak és azok családjának – majd később az atomerőmű dolgozóinak – otthont adó várost 1973-ban alapították, jövőre ünnepli ötvenedik születésnapját.

Az országos átlag felett

Mintegy hetvenezren lakják, és ebből a hetvenezerből huszonhatezren az erőműben, illetve a városban található más, a Roszatomhoz tartozó vállalatnál dolgoznak. Ez praktikusan azt jelenti, hogy valamennyi helybéli családnak az atomenergia biztosítja a megélhetését. És nem is alacsony színvonalon. Volt alkalmunk találkozni Mihail Vasziljevics Voronkovval, a város polgármesterével, aki mintegy axiómaként szögezte le, hogy Szosznovij Borban az életszínvonalnak el kell érnie, sőt, lehetőség szerint meg kell haladnia a „fővárosok" – így mondta, fővárosok, hiszen itt, Oroszország északnyugati szegletében úgy gondolkodnak a lokálpatriotizmus félreismerhetetlen jeleként, hogy az országnak két fővárosa van, Moszkva és Szentpétervár – nívóját.

Mármost, amennyire mi láttuk, bizony Szosznovij Bor, amelynek neve magyarul fenyőerdő – „az északi gyöngyszem”, ahogy a polgármester nevezi – gazdag, élhető város. És zöld, de még mennyire! Mondjuk, errefelé nem nagy kunszt, nem véletlenül kapta a Szosznovij Bor nevet a keresztségben, hiszen az egész orosz északnyugatot fenyőerdők borítják nyírrel vegyesen. Kétszer annyi a csapadék errefelé, mint minálunk, a tőzeglápon mindenféle finomságok teremnek vadon, például az út mentén lépten-nyomon árulják az áfonyát és a gombát.

De ez csak a dolog természeti része. Akárcsak Pakson, itt is jobban élnek az emberek az országos átlagnál.

Továbbá az erőmű valamennyi dolgozójának biztosított a lakhatása.

Az országos átlagot lényegesen felülmúlják az atomerőműben a fizetések, no és a vállalat által befizetett adókból, illetve a Roszenergoatom támogatásából bőségesen jut az infrastrukturális fejlesztésekre a városban. Itt egy kosárlabdapálya, amott játszóterek, hamarosan felépül a jégcsarnok. Nem messze a Finn-öböltől csodás park, idilli tavacskával, benne kacsákkal, egyéb vízimadarakkal. Van egy pár éve épített meseváros, Andersengrád a neve, a nagy dán mesemondó figurái – a rendíthetetlen ólomkatona, a kis hableány – bronzszobrai népesítik be a német lovagrend königsbergi (ma: Kalinyingrád) fellegvárára hajazó játékkastélyt. (Mondjuk, a königsbergi eredeti már nem létezik, a hruscsovi időkben felrobbantották.)

Persze azért senki se keverje össze Szosznovij Bort Monacóval, Dubajjal vagy Szingapúrral. Szállodánk recepciós kisasszonya negyvenezer rubelt keres (280 000 forint), ebből nem lehet ugrálni.

A szállodánkkal átellenben épült szupermarketbe benéztem, és nagyjából hasonló árszínvonallal találkoztam, mint odahaza. Mondjuk, a tojás lényegesen olcsóbb, mint nálunk – darabja 36 forint –, a citrom ára sem veszélyes – 700 forint kilója –, a paradicsomból egy kiló átszámolva 800 forint, viszont a kommersz sajtból egy kiló 3500 forint, a minőségiből már 7000! No és a vodka? A csúcsminőségből, az Anyeginből egy liter 1400 rubel, vagyis körülbelül tízezer forint, a kerítésszaggatóból 90 rubel, azaz mindössze 630 forint literje.

Hát így élnek az emberek Szosznovij Borban, akivel beszélgettem az erőműben, valamennyien elégedettek és boldogok voltak, és nem úgy tűnt, hogy csak a külföldi újságíró kedvéért mondják ezt. Azt még mindenképpen el kell mondani, hogy a nyugati bankkártyákkal, a Visával, Mastercarddal és rokonaikkal nem lehet fizetni, mióta kitört a háború. Az oroszok bevezették a saját kártyájukat, amelynek vörös a színe, és Mir a neve. (A szó egyébként kettős értelmű, békét és világot is jelent...)

A szentpétervári városnézés, nekem, az atomenergetikában laikusnak számító újságírónak az ötnapos program fénypontja volt. Peterhof – Kronstadt – Szentpétervár. Ez volt a menetrend, kezdve a városalapító Nagy Péter cár lélegzetelállító nyári rezidenciájával, a Peterhoffal. (oroszosan Petergof)

Az aranyozott kupolájú palota Nagy Péter válasza Versailles-ra. Amikor megbízta az olasz Domenico Trezzinit a barokk stílusú műremek megtervezésére, az volt a kérése, hogy legyen pompásabb az építmény, mint XIV. Lajos versailles-i palotája. Ugyan Peterhof valamivel kisebb, de pompában és a díszítésre felhasznált aranyfüstmennyiségben semmivel nem marad el a francia királyok rezidenciájától. A Peterhofot a barokk felkapott építésze, Francesco Bartolomeo Rastrelli fejezte be.

Két év múlva jön a cunami?

Egy egész délutánon át barangoltunk a csodás termekben, a varázslatos kertben, a szökőkutak között, miközben döbbenten néztük a korabeli fotókat arról a borzalmas pusztításról, amit a megszálló német csapatok vittek véghez Peterhof műemlékeiben 1941 és 1944 között. (A restaurálás folyamata a mai napig nem fejeződött be.)

Peterhof után Kronstadt következett, amely egy szigeten fekszik a Finn-öbölben, amelyet 1996-ig nem lehetett látogatni, lévén az orosz balti flotta főhadiszállása. Ma már gát, illetve alagút köti össze a szárazfölddel, 2011-re sikerült felépíteni a gátat, amely Szentpétervárt védi a Balti-tenger felől százévente érkező szökőártól. 1824-ben és 1924-ben nyomta rá a hatalmas víztömeget a viharos nyugati szél a városra, elementáris pusztítást okozva, s ha lehet hinni a legendának, két év múlva aktuális a következő elemi csapás. De a gát már áll, és ha jön is a cunami, a hullámok majd megtörnek a védműveken.

Kronstadt büszkesége a Szent Miklós székesegyház, amely 1915-ben épült, és a mai napig az orosz haditengerészet szakrális fellegvára. Aranyozott kupolája kilométerekről látható, akusztikája páratlan, és az odabent látható kiállítás szívbemarkoló. Ugyanis két tárlóban végigkövethetjük a Kurszk atomtengeralattjáró 22 évvel ezelőtti pusztulásának tragikus históriáját.

Sajnos magára Szentpétervárra kevés időnk jutott, az Ermitázsra – amely a Téli palotában található, a földkerekség egyik leggazdagabb gyűjteményével – pedig semennyi. Így is feledhetetlen élmény volt a Nyevszkij Proszpekt, az Admiralitás, természetesen a Téli Palota, és a kevésbé felemelő, 462 méter magas torony, a Gazprom székháza, miután az Észak Velencéjének nevezett város panorámáját ma már nem az egykor legmagasabb épület, az Izsák székesegyház, hanem a leggazdagabb orosz megavállalat hivalkodó székháza határozza meg.

(Borítókép: Gáll András / Index)