Van magyar, aki mosogat, más havat lapátol, de az Alpokban alap a 14. havi fizetés

Kétségkívül ez a 62 éves siófoki férfi volt a legkülönösebb vendégmunkás, akivel Obertauernben összefutottunk. A verőfényes, december végi alpesi időben bandukoltunk, és közben persze magyarul beszélgettünk egymás között. Egyszer csak megszólított bennünket egy idősebb férfi, miután meghallotta, hogy magyarok vagyunk.

A havat lapátolta kézi erővel, de ahogy elmondta, van egy miniatűr hómarója is.

Már évek óta kijárok ide, remekül érzem magam. Cseppet sem érzem alantas munkának a hólapátolást, amíg bírom erővel, szívesen csinálom. Jól keresek, mindenesetre annak a többszörösét, amit otthon meg tudnék keresni. Megbecsülnek itt Obertauernben, amíg fel tudom emelni a karomat, addig mindig kijárok dolgozni

– magyarázta újdonsült ismerősünk.

Közben odaértünk az autónkhoz, amelyről kiderült, hogy olyan helyen parkoltuk le, ahol tilos volt. Siófoki ismerősünk szerencsére felhívta erre a figyelmünket, még mielőtt megkaptuk volna a büntetőcédulát – erre ugyanis nagyon odafigyelnek a helybéli közterületesek.

Mindenesetre továbbálltunk, megköszönve honfitársunknak a segítséget.

De senki se higgye, hogy Obertauernben csak a hóeltakarítók magyarok. Az egyik helyi síiskola oktatója is magyar volt – képzeljék csak el a szituáció abszurditását, Ausztriában egy magyar oktatja síelésre az osztrákokat, ez olyan, mintha Kanadában egy kongói tanítaná a jégkorongozást az őslakosoknak.

Szállodánkban pedig szinte az összes éttermi dolgozó – pincér, szakács – magyar volt. És valamilyen megmagyarázhatatlan okból valamennyien jóval kedvesebbek, udvariasabbak, mint az otthoni vendéglátósok…

Zsolt megmutatta, hogyan készül a Hugó

Az egyik hotelben elbeszélgettünk a drinkbár szintén magyar, Zala megyei Rédicsről származó főnökével, Borsos Zsolttal.

„Tizennegyedik szezonomat csinálom itt kint Ausztriában – kezdte történetét a fiatalember. – Huszonegy évesen úgy döntöttem, hogy megpróbálom megteremteni magamnak a biztos anyagi hátteret, és erre a legmegfelelőbb terepnek Ausztriát gondoltam. Nincs is messze Rédicstől, a szülőfalumtól, amely, ugye, a határátkelő Szlovénia felé.”

Zsolt vendéglátóipari technikumot végzett, tehát szakmájában maradt, ami nem feltétlenül jellemző az Ausztriában dolgozó magyarokra, hiszen sokan szakképzetlenül vágnak neki a nagyvilágnak. Csakhogy kezdetben nem tudott felszolgálóként vagy szakácsként elhelyezkedni, mert egy szót sem tudott németül. Ezért kezdetben mosogatott, és házmesterként kereste meg a betevőt.

„Megjártam a hadak útját – veszi át a szót. – Megjegyzem, azok az idők sem voltak rettenetesek, sőt azt mondom, mindenkinek végig kellene járnia a szamárlétrát. Egy téli szezont dolgoztam át segédmunkásként. Az volt a szerencsém, hogy akkoriban még nem dolgozott kint Ausztriában olyan sok magyar, mint manapság, és azért mondom, hogy ez volt a szerencsém, mert nem tudtam senkivel sem magyarul beszélgetni, rá voltam kényszerítve a német nyelv elsajátítására. Másfél évtizede legfeljebb ötven magyar vállalt munkát itt Obertauernben, most meg már legalább hétszázan vagyunk. Óriási ez a szám, főleg, ha összehasonlítjuk az őslakosok létszámával, akik jó, ha kétszázan vannak. Mi, magyarok jellemzően a szállodákban, éttermekben és a sportboltokban dolgozunk.”

Zsolték – ő és a párja – kezdetben a nyár nagy részét is itt, Obertauernben töltötték, csak egy-másfél hónapra utaztak haza szabadságra, családot látogatni, de mintegy négy-öt éve megváltozott a helyzet.

„Tíz év elteltével úgy döntöttünk, hogy az összespórolt pénzünkből beindítunk egy családi vállalkozást, kamatoztatva az idekint megszerzett tapasztalatokat. Szálláshely-szolgáltatásban gondolkozunk. Én itt alkalmazott vagyok, a tulajdonos Herr Kindl és a fia, aki ma már vezeti a Hotel Kristallt. Ötven évvel ezelőtt építették fel ezt a vállalkozást, most ünnepelték a fél évszázados jubileumot. Nagyjából akkor vette át Herr Kindl fia az édesapjától a szálloda vezetését, engem már ő vett fel.”

Zsolt egy másik hotelben dolgozott mosogatóként, majd a szezont követő nyáron kapott egy ajánlatot a tulajdonostól, mivel éppen akkor távozott el az akkori drinkbárfőnök. Szóval, Zsolt jókor volt jó helyen.

„Mindez még az átépítés előtt történt, eredetileg klasszikus alpesi stílusú volt az enteriőr, ma már inkább európai, nem annyira jellegzetesen osztrák. Sokat tanultam itt Obertauernben a vendéglátás, a szállodamenedzselés tudományáról, ez a know-how, amit elsajátítottam, talán még többet is ér, mint az a pénz, amit megkerestem. Mielőtt kijöttem Ausztriába, nem is nagyon dolgoztam, tizennyolc évesen leérettségiztem, további egy év volt a technikum, és két évre rá már itt voltam Obertauernben.”

Zsolt nem egyedül próbált szerencsét a határ nyugati oldalán, az akkori barátnőjével jött ki, aki időközben – ahogy újdonsült ismerősünk fogalmaz – lemorzsolódott.

„A mostani párommal, Gabival nyolc éve vagyunk együtt, ő is vendéglátós, ma már egy amerikai stílusú étterem üzletvezetője itt Obertauernben. Az imént, amikor a síiskolában jártunk, az a szőke hölgy, aki kávét hozott önöknek, na ő a párom.”

Még úgy is, hogy van egy lakásuk Obertauernben, nem Mitarbeiterhausban, vagyis nem munkásszálláson élnek.

„Magyarország akkor is Magyarország, ha esetleg alacsonyabb az életszínvonal, az mégiscsak az otthonunk – tárja szét a karját. – Egy vendégmunkás, bármilyen jól is megy a sora, végső soron hazavágyik, bárkit kérdeznek meg itt vagy bárhol máshol. Mi már évek óta hazafelé orientálódunk. Főleg a Covid óta.”

A pandémia időlegesen agyonvágta az obertauerni turizmust, minden bezárt a faluban.

„Aznap este kijött a rendőrség, mindenkit betereltek a házba, és azonnal lezárták a hotelt – idézi fel Zsolt a csaknem három évvel ezelőtti szörnyű napot. – Senki se ki, se be, tizennégy napig tartott a karantén. De addigra már a járvány begyűrűzött egész Ausztriába, sőt egész Európába. Ez 2020. március elsején volt, március 14-15-én pedig minden magyart hazaküldtek.”

Zsolték esete annyiban speciális, hogy ezzel időt nyertek az otthoni projektjükkel, tudtak az otthoni ügyeikkel foglalkozni. A következő, tehát a 2020–2021-es szezon teljesen kiesett, a főnökségük a hotelben azonban mindent elkövetett azért, hogy megtartsa Zsoltékat, és minimális ellátásban részesüljenek. Munkaadó és munkavállaló célja ilyen értelemben egybeesett.

Sőt a társadalombiztosításuk is élt. Aztán 2021. december 17-én újra kinyitottak a vendéglátóhelyek, eleinte 22 óráig tartó nyitvatartással, maszkban, még a szilveszteri bulinak is véget kellett vetni este 10-kor. Végül 2022. február utolsó hetében tért vissza az élet a rendes kerékvágásba.

„Az ember nem úgy van beprogramozva, hogy otthon ücsörögjön, az utóbbi egy évben elemi erővel robbant ki mindenkiből az élni, szórakozni vágyás, és hát ott voltak még a beragadt pénzek is, amiket a pandémia majdnem két éve alatt nem tudtak elkölteni. Ezeknek a tényezőknek köszönhető a mostanában tapasztalható bumm” – megy bele egy kis közgazdasági fejtegetésbe Zsolt barátunk.

Amikor felvetem Zsoltnak, hogy az Obertauernben tapasztaltak nem a válságra engednek következtetni, érdekes eszmefuttatásba kezd vendéglátónk.

„Úgy tűnik, egyre jobban kinyílik az olló, nem csupán itt az Alpokban, hanem mindenütt a világon – állítja. – A középréteg eltűnőben van, a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, és ide, a hegyekbe nem a szegények járnak síelni. Azt még hozzátenném, hogy a mi vendégkörünk hetven százalékban az Ausztriánál gazdagabb Németországból érkezik. Osztrákok alig vannak itt. Ha jönnek, akkor az elő- és utószezonra jönnek, amikor mérsékeltebbek az árak. Persze februárban, amikor az iskolákban kiadják a síszünetet, akkor Bécsből is érkeznek vendégek, de csak akkor.

De ők nem a középrétegből érkeznek, hanem az úgynevezett felső tízezerből. Amit most már nyugodtan nevezhetünk felső százezernek.”

Úgy tűnik, a szociológia terepére tévedtünk, de hát aligha létezik egy drinkbár vezetőjénél hozzáértőbb gyakorlati társadalomtudós. Ha valaki betekintést nyerhet egy elit alpesi üdülőhely vendégkörének szociológiai összetételébe, az Zsolt és a hozzá hasonló munkakörben dolgozók.

„Képzelje, dolgoztam egy ideig a Lürzerhofban is, ahol önöket elszállásolták, úgyhogy meglehetősen átfogó képet tudok alkotni az itteni viszonyokról – mondja. – A szállásunk, ellátásunk biztosítva van, kis túlzással úgy élünk, mint a szállóvendégek. Persze meg kell dolgoznunk a pénzünkért, viszont a munkaadóink is pontosan tudják, hogy keresleti piac van, nagyon meg kell becsülniük a jó szakembert. Az érdekek kölcsönösek, ezt win-win szituációnak nevezem.”

Amikor megkérdem Zsoltot, nem fél-e hazamenni és az otthoni körülmények között vállalkozni, megrázza a fejét.

„Én minden körülmények között pozitív gondolkodású vagyok – vágja rá. – Nem csak remélem, hanem tudom, hogy megtaláljuk otthon is a számításunkat, továbbá azt a fizetőképes réteget, amely eltartja a vállalkozásunkat. Mert jól csináljuk majd, afelől nincs kétségem, arra a személyre szóló vendéglátásra, amit Obertauernben megtanultunk, odahaza is vevők lesznek a tehetősebb fogyasztók. Nem véletlenül annyi a magyar törzsvendégünk itt a Kristallban, hogy újak nem is nagyon tudnak bekerülni.

Ami persze nem igaz, mert a másik vendég is megkapja ugyanazt a törődést.”

Zsolték projektje Zalakaroson lesz, Rédics nekik csak a szülőfalujuk, a turizmus regionális fellegvára Zalakaros a messze földön híres fürdőjével. Meggyőződésük, hogy otthon is megvan az a réteg, amelyik igényli az átlagon felüli színvonalat, még akkor is, ha ennek az ára is átlagon felüli. Ahogy Zsolt mondja, remekül kiegészítik egymást a párjával, a fiatalember „vakon bátor”, Gabi pedig megfontoltan, de a hölgyben is megvan a vállalkozói szellem.

„Ha néha nagyon elgaloppírozom magam, Gabi mindig visszaránt a földre, de ez jól is van így. Ugyanazt látjuk mindketten, csak egy kicsit más szemszögből.”

Hát így él Zsolt és párja, Gabi Obertauernben.

Heti hat nap munka, egy nap pihenő, azt az egy napot szigorúan regenerálódásra használják. A szállás, napi háromszori étkezés, a fitnesz- és síbérlet alap, a 13. havi fizetés úgyszintén – ilyen körülmények között nem csoda, hogy már másfél évtizede űzik az ipart. Ja, és még a számomra addig ismeretlen, de nekünk felkínált koktél, a Hugó összetételét is elárulta Zsolt barátunk, ha már egyszer bartender a foglalkozása: bodzaszirup, mentalevél, jég, továbbá a lényeg: vagy fröccs, vagy prosecco. Zum Wohl!

Rendőrökből boldog kétkezi munkások

Egy házzal odébb, a Hotel Steinerben egy fiatal magyar házaspárral, Sinka-Gerencsér Anett-tel és Sinka Gáborral beszélgettünk. Honfitársaink története meglehetősen egyedi, egyfelől nem jellemző, hogy házaspárok dolgozzanak Obertauernben, másfelől még kevésbé megszokott, hogy mindketten a rendőri hivatást cserélték fel… mivel is?

„2019 júniusában jöttünk ki – kezdi Gábor. – És itt, a Steinerben 2019 novembere óta dolgozunk. 2019 nyarán Saalbachban találtunk munkát, Zell am See mellett, innen egy kicsit nyugatabbra, az egy nyári meló volt. Nem volt szempont, hogy a határhoz közel legyünk, csak az volt a lényeg, hogy Ausztriában dolgozzunk. Magyarországon Balatonmáriafürdő a lakóhelyünk, tehát nem vetődött fel az ingázás életformaként.”

Ami azt illeti, egyikük sem vendéglátós szakember, korábban mindketten – tessenek megkapaszkodni – rendőrök voltak!

„Jómagam törzsőrmesterként szereltem le, Gábor pedig főtörzsőrmester volt, mielőtt kijöttünk – veszi át a szót Anett. – Budapesten teljesítettünk szolgálatot, az utcán, és bizony akadtak forró szituációk. A főváros nem egyszerű hely. De szerettük, én óvodáskorom óta rendőr akartam lenni, és az is lettem. Nekem ez nem foglalkozás volt, hanem hivatás. Több mint tíz évig dolgoztunk rendőrként.”

Hivatás ide, ügyszeretet oda, a rendőröket nem igazán fizetik meg nálunk.

„Kétszázötvenezer forint volt a havi fizetésünk, ha azt összeraktuk, akkor is csak ötszázezerre jött ki, azzal pedig nem lehet ötről a hatra jutni, gyermeket vállalni, házat építeni – komorul el Gábor arca. – Pedig szenvedélyesen szerettem a rendőri munkát, higgye el, még most is hiányzik nekem a szolgálat. Voltak ismerőseink, korábbi rendőr is volt köztük, aki az ausztriai munkát vállalta. Három és fél éve úgy döntöttünk, mi is megpróbáljuk.”

Gábor az iskolában angolul tanult, de mielőtt kimentek Ausztriába, elkezdte tanulni a németet, míg Anettnek már volt középszintű nyelvtudása.

Kezdetben nehéz volt megszokni, hogy egészen más a státusunk, mint Magyarországon volt rendőrként – ismeri be Gábor. – Végtére is, úgymond, közegek, hivatalos személyek voltunk, valamilyen szinten az államhatalmat képviseltük, mosogatóként, takarítóként viszont a társadalmi ranglétra legaljára kerültünk. Heti hat napot kellett dolgoznunk, és teljesen idegen miliőbe kerültünk. Viszont több mint kétszer annyit kerestünk, mint amikor rendőrök voltunk.

Gáborék már előre lebeszélt helyre jöttek 2019 nyarán. Abban biztosak voltak, hogy lesz munkájuk, egy munkaközvetítő cégen keresztül kerültek ki, de itt, a Steinerben már maguk helyezkedtek el.

„Három-négy hétre volt szükségünk, hogy beleszokjunk. Mosogatni, takarítani mindenki tud, persze nem volt könnyű megbarátkozni a gondolattal, hogy amíg odahaza, az utcán, úgymond, mi voltunk a főnökök, addig itt alacsony társadalmi státusú munkát végeztünk – magyarázza Anett. – De tudtuk, hogy mit miért csinálunk. Napi kilenc órát dolgoztunk Saalbachban. Mi tagadás, monoton volt ez a munka a rendőri hivatáshoz képest, az utcán hihetetlenül változatos volt az életünk. Sajnáltunk leszerelni, de megtettük.”

Kissé meglepődöm, amikor kiderül, hogy Gábor még mindig mosogat, Anett egy darabig felszolgálóként dolgozott, most pedig az étterem takarításáért felel, továbbá segít a felszolgálóknak az evőeszközöket, poharakat, tányérokat polírozni. A borravalóból ők is részesülnek, jóllehet nincsenek kapcsolatban a vendégekkel, de roppant demokratikus a rendszer: a pincérek becsületesen elosztják a jattot, hiszen tudják, hogy a konyhai személyzet és a takarítók munkája nélkül ők sem boldogulnának. Havi elszámolás van, hó végén osztják a borravalót.

„Egy ismerősünknek köszönhetően kerültünk a Steinerbe 2019 őszén. Gyorsan beütött a pandémia, és mivel magyarországi lakcímünk volt, nem voltunk jogosultak munkanélküli segélyre. Addig otthon dolgoztunk, de mihelyt 2021 novemberében kinyitották a hotelt, azonnal szóltak, és mi jöttünk. Persze a hosszú távú tervünk nem az, hogy mosogatóként és takarítóként menjünk nyugdíjba, az otthoni álmaink megvalósítása érdekében dolgozunk itt kint, Ausztriában.”

Muszáj megkérdeznem, mennyit keresnek, legfeljebb nem válaszolnak rá.

Fejenként. És a szállásért, étkezésért nem kell fizetniük, sőt 13., mi több – alig hihető –, 14. havi fizetés is jár nekik. A szomszédos Mitarbeiterhausban laknak, tágas lakosztályban, és használhatják a szálloda fitnesztermét is. Tréfásan meg is kérdezem, nincs-e véletlenül felvétel mosogatónak, de sajnos most éppen megvannak, úgyhogy marad az újságírói foglalkozás, jelentősen alacsonyabb fizetésért, mint amennyit a mosogatók keresnek Obertauernben…

Összegezve: Gáborék egy percig sem bánták meg, hogy annak idején leszereltek, és kijöttek Ausztriába „alantas” munkát végezni. Persze hazavágynak, de addig még néhány évet biztosan ledolgoznak Obertauernben. Ausztriában jóval mérsékeltebb az infláció, mint odahaza, autójuk is van, már bejárták egész Ausztriát, tehát számukra nem csupán robot az élet. Tavasszal majd másfél hónapra hazautaznak kikapcsolódni, de aztán nyárra visszajönnek, mert kezdődik a kirándulószezon.

Már Ausztria a perspektíva

Ha már itt vagyunk a Steinerben, szóba elegyedünk a drinkbár főnökével, Horváth Gergellyel. Ő afféle munkásarisztokrata, ahogy annak idején a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanultuk, Gáborékhoz képest feltétlenül az, de egyvalamiben hasonlít az összes, általunk megismert obertauerni magyar munkavállalóhoz: boldog ember.

„Én azt élvezem a legjobban ebben a munkában, hogy szabad kezet kapok, nem zárják be a kreativitásomat – mondja az erőteljes felépítésű fiatalember. – Az egyetlen korlátot a beszállítói kör jelenti, bizonyos alapanyagokat most nehezebb beszerezni, de ezen is túllendülünk. Az alkoholos italok beszállítása akadozik, de ez tudtommal mindenütt így van az országban.”

E rövid bevezető után megismerkedünk Gergely történetével. A vendéglátó szakember 14 éve, 23 évesen hagyta el Magyarországot, addig Siófokon dolgozott a Palace Hotelben. 2008 nyarán egy véletlen folytán jutott ausztriai munkalehetőséghez, szeptemberben már kint kezdett egy ötcsillagos szállodában, ahol négy évig dolgozott, majd Münchenben is vállalt munkát, és a többi időt Karintiában töltötte. Már enyhe akcentus érződik a magyarján…

„Az utóbbi két évben nem nagyon voltam otthon, a pandémia idején újságkihordóként dolgoztam. Újság mindig van, még járvány idején is – mosolyodik el. – És amikor 2021 végén újraindult az élet, visszajöttem a Steinerbe. A bár már korábban is megvolt, amióta újraindult, én vagyok a vezetője. Ugyanazok a kedvezmények nekem is járnak, mint a többieknek, beleértve a tizenharmadik és a tizennegyedik havi fizetést.”

„Van egy ötéves kislányom és egy hároméves kisfiam, a kislány óvodás, és már akcentussal beszéli a magyart, hiszen az óvodában a német a közös nyelv – említi. – Nekem már folyamatban van az osztrák állampolgárságom intézése, ami nem olyan egyszerű, de elkezdtük.”

Gergely Ausztriában képzeli el a jövőjét, ellentétben azokkal az itteni magyarokkal, akikkel találkoztunk.

„Sajnos Magyarország szisztematikus lebontása folyik, elég benézni egy kórházba, elmenni egy iskolába. Én ennek már nem akarok a részese lenni, fáj ezt kimondani, de lényegesen jobb itt az élet Ausztriában, és az én gyerekeim már ezt szokták meg. És azt kell mondanom, ezzel mi is így vagyunk a feleségemmel. Én egymagam nem tudok változtatni az otthoni viszonyokon, ezért inkább fájó szívvel, de az itteni életet választom.”

Ahány emigránssors, annyiféle. A legtöbben úgy tervezik, ha összegyűjtöttek annyi pénzt, amennyivel be tudnak indítani egy magyarországi vállalkozást, akkor hazamennek. De akad olyan is, mint Gergely, aki minden tekintetben, anyagilag és érzelmileg is megtalálta Obertauernben a számítását, a gyerekei is itt szocializálódtak, nekik már Ausztria jelenti a jövőt, a perspektívát.

És még csak meg sem szólhatjuk őket ezért a döntésükért.  

(Borítókép: Obertauern. Fotó: Andrei Pungovschi / Bloomberg / Getty Images)