Hurrá, itt a horvát euró! De mi lesz a nemzeti identitással?!

Hiába vizslatjuk a letenyei határátkelőhely fülkéjét, nincs benne senki. A kutyát sem érdekli, hogy Magyarországról átgördültünk Horvátországba, hogy átléptük az államhatárt, merthogy az már érdemben nem is létezik; január elsején nulla órakor Horvátország csatlakozott a schengeni övezethez, az Európai Unió pereme nem a horvát–magyar, hanem a horvát–szerb, illetve a horvát–bosnyák határnál húzódik. 

Senkitől sem zavartatva falja autónk a kilométereket az első horvát település, Gorican felé. A forgalom ilyenkor januárban a nullával egyenlő, ellentétben a nyárral, amikor hosszú, tömött sorokban hömpölyög a gépkocsifolyam Fiume, Zára, Sibenik, Vodice, Split, Primosten, Dubrovnik és a többi közkedvelt adriai üdülőhely irányába. Most még ködös az idő, csak plusz négy fokot mutat a gépkocsink hőmérője, nem sejtjük, hogy mire Zágrábba érünk, kisüt a nap, és a tizennégy fokos januári kánikulában, ingujjban sétálhatunk majd a Jelacic téren, a pákozdi csatavesztő lovas szobra árnyékában. 

Gorican rendezett település, takaros házakkal, inkább Ausztriát juttatja eszünkbe, semmint a határ innenső oldalán a zalai falvakat. Azt már az országúton kiszúrtam, hogy a benzinkútnál az ártábla 1,33 eurót, illetve 10 kunát mutat, ennyi a 95-ös oktánszámú benzin literje, átszámítva durván egy százassal olcsóbb, mint a 640 forintba kerülő magyar nafta.

Forintban is, euróban is érkezik a nyugdíj

Mielőtt benéznénk a helyi minimarketbe, a patika előtt megszólítunk egy idősebb hölgyet próba szerencse alapon, hátha tud magyarul. Hatalmas mázlink van, Mária ugyanis echte magyar, a határ túlsó oldaláról való, csak éppen sok-sok évvel ezelőtt hozzáment feleségül egy goricani horváthoz.

Már keresgélnem kell a magyar szavakat, hiába járok át rendszeresen Letenyére, bizony ritkán használom az anyanyelvemet – mondja Mária szégyenlősen elmosolyodva. – Hogy mit szólok az euróhoz? Igazából nem sokat jelent az új pénznem bevezetése, pláne, hogy január 15-ig a kunát is elfogadják a boltokban. Ha bemegy ide az üzletbe, látni fogja, hogy az árak euróban és kunában is fel vannak tüntetve, és ha esetleg készpénzzel, kunával fizet a pénztárnál, a visszajárót már euróban kapja meg. 

Miközben Mária komótosan tolja a kerékpárját, arról érdeklődünk, nem tartanak-e attól, hogy az új fizetőeszköz bevezetésekor a kereskedők 

majd felfelé kerekítik az árakat, ahogy ez például néhány évvel ezelőtt a szomszédos Szlovéniában is megtörtént.

Dehogynem tartunk, bár a kormány azt mondta, hogy majd odafigyelnek erre, és nem hagyják a trükközést. De igazából olyan nagyon nem érdekel engem, pár napig tart majd a hisztéria, aztán már senki sem fog emlékezni arra, hogy volt nekünk egy kuna nevű pénzünk is. Annak örülök, hogy kevesebb bankjegyet kell magamnál tartanom, mivel az eurónak hét és félszer nagyobb az értéke, mint a kunának volt. 

Mária kérésünkre kinyitja a pénztárcáját, és a fotósunk kedvéért megmutatja az eurós bankjegyeit. 

Tudja, többek között azért járok át Letenyére, hogy felvegyem a magyar nyugdíjamat, merthogy régen volt nekem magyarországi munkaviszonyom is. Kemény hatvanezer forintot kapok! Még szerencse, hogy szegény elhunyt horvát férjem után jár nekem a 400 eurós, azaz 3000 kunás özvegyi nyugdíj, és a kettő együtt, a 220 ezer forint már elég ahhoz, hogy szűken kijöjjek hó végéig a pénzemből. 

Elbúcsúzunk Máriától, és bemegyünk az ABC-be. Az árak nagyjából a magyarországival egyeznek, veszek három euróért egy nagy tábla oreós Milkát, megcsodáljuk a hazaihoz képest feleannyiba (kilója 1,35 euró) kerülő citromot, majd a kasszánál váltok pár szót a rokonszenves pénztárosnővel. Milyen nyelven? Magam sem tudom, vannak ebben magyar, szláv, angol, német szavak, de valahogy megértjük egymást. Olyan nagyon őt sem rázza meg a pénznemváltás, mindegy, hogy euró vagy kuna, csak sok legyen belőle.

Ennyi elég is volt Goricanból, gyerünk tovább Zágrábba. Ahogy közeledünk a dombok lábánál fekvő horvát főváros felé, kisüt a nap, és amikor a fizetőkapunál elhagyjuk az autópályát, és kicsengetjük az 5,8 eurós útdíjat, már 14 Celsius-fok olvasható a digitális hőmérőnk kijelzőjén! Leparkolunk a belvárosban  – Zágrábban legalább olyan nehéz helyet találni a kocsinknak, mint Budapesten – , és elindulunk a Jelacic bánról elnevezett főtér felé. A Kaptol utcán baktatunk, felkapjuk a fejünket a Modric régiségkereskedés láttán, bár nem valószínű, hogy az üzletnek Luka Modric, a vb-ezüstérmes horvát labdarúgó-válogatott csapatkapitánya lenne a tulajdonosa. 

Mi lesz a numizmatákkal?!

Máris elérjük a neogótikus székesegyházat, amellyel szemben van a turisztikai hivatal. Betérünk az épületbe, a biztonsági őr folyékony angolsággal igazít el bennünket, és két perc múlva már prezentálja is nekünk a hivatal egyik munkatársát. Petra – nevezzük így, bár nem ez a valódi neve – előbb szabadkozik, hogy írásos engedély nélkül nem nyilatkozhat, de aztán megered a nyelve.

Nem is annyira az euróra történő áttérés a komoly változás, hanem a csatlakozás a schengeni övezethez  – mondja. – Ez óriási mértékben meggyorsítja, megkönnyíti a határátlépést, és ezzel az idegenforgalomnak is használ. A mi országunknak pedig ez a fontos, mert a nemzeti jövedelmünk jelentős része a turizmusból származik. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az euró bevezetésével Horvátország még európaibb lett, mint eddig volt.

Petra tehát örül a változásoknak, még úgy is, hogy bevallja, szenvedélyes numizmata, és a kuna eltűnésével szegényesebb lesz a pénzpaletta. 

Ami gondot okozhat, az az, hogy mostantól fogva nekünk kell védenünk az Európai Unió határait Szerbia és Bosznia-Hercegovina felé. Ez anyagi terhet is ró a horvát államra

– fogalmaz. 

Ez tény és való, ennek ellenére a horvátok nem tervezik határkerítés felhúzását, ahogy azt Andrej Plenkovic miniszterelnök is megerősítette. Továbbindulunk a Jelacic tér felé, a buszmegállók plexifalán ott a reklámfelirat: 

Az euró a mi pénzünk.

Jobbra egy ajándékbolt, a kirakatban Modric- és Gvardiol-mezek, euróban kifejezve egy húszasba kerülnek, a régi áron 150 kunába. Ezek nem a hivatalos trikók, de a horvát gyerekeknek ezek is megfelelnek…

Janko optimista, de kicsit azért fél

Mielőtt elérnénk a Jelacic teret, forralt boros bódéra leszünk figyelmesek. Horvátul úgy mondják, hogy kuhano vino, egy pohár három euróba kerül, mi a bjelo és a crno közül az utóbbit, a vöröset választjuk. Kifogástalan az íze, az meg külön bónusz, hogy amikor szóba elegyedünk, a boltos fiatalember, a srác hibátlan angolsággal válaszol a kérdésünkre.

Diák vagyok, az agráregyetem hallgatója, ez egy családi vállalkozás, a szüleim a tulajdonosok, nekik segítek – mondja Janko, mert ez a fiú neve. – Úgy vélem, globális üzleti szempontból jó az áttérés a kunáról az euróra, főleg, hogy beléptünk Schengenbe, és így még szorosabb lett a kapcsolatunk Európával. Azonban így csökken a Horvát Nemzeti Bank mozgástere, mert nem tud beleavatkozni az árfolyam-politikába, hiszen nincs saját fizetőeszközünk. Kis ország vagyunk, és nem vagyok biztos benne, hogy pénzügyileg a mi érdekeinket fogják nézni Brüsszelből. Nem nagyon lesz beleszólásunk abba, hogyan, mi módon irányítják majd a válságkezelést az unió központjából. Pénzügyi függetlenségünk határozottan csorbulni fog.

Ennek ellenére Janko optimista, úgy véli, összességében pozitívak a január elsején bevezetett változások. Bár azt is tudni kell, hogy a kuna sziklaszilárd deviza volt, gyakorlatilag tartotta az értékét az euróval szemben. 2010-ben 7,2 kunát ért egy euró, most pedig, az átállásnál 7,53 a váltószám, azaz jóformán változatlan. Miközben 2010-ben egy euró 265 forintot ért, manapság pedig a 400 forint körül ingadozik. 

Na de már meg is érkeztünk a Jelacic-szoborhoz. A talapzatán az 1848-as évszám áll, a bán kivont kardja már nem mutat Budapest felé, mint régen. Jankótól azt is megtudtuk, hogy a kommunizmus évtizedei alatt a szobrot elvitték a főtérről, és csak harminc éve, az ország függetlenné válása után állították vissza a helyére.

Ifjú ismerősünk pontosan tisztában van vele, hogy Jelacic neve egészen mást jelent nekünk, magyaroknak („Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva / Seregének seregünk nyomába”), mint nekik, horvátoknak. Janko azzal is tisztában van, hogy sok a kereszteződési pont a két ország történelmében, hogy Zrínyi Miklós – nekik Zrinski  –, a szigetvári hős a magyar és a horvát történelemben is kitüntetett helyet foglal el. Janko barátunk nosztalgiával említi az Osztrák–Magyar Monarchia több mint egy évszázada letűnt korát, azt mondja, minden szempontból előnyös lenne, ha ma is létezne ez a gazdasági és politikai megapiac. 

Hát, nem vagyok biztos benne, hogy minden honfitársa osztja ezt a vélekedést…

Feketelistán az árdrágítók

De már lassan fél kettőre jár az idő, át kell sétálnunk a Boban étteremhez, a Gajeva ulica 9. szám alá, ahol Igor Jukiccsal, a Zágrábi Testnevelési Egyetem professzorával van randevúnk. A tanár egyszersmind edző is, többek között a Barcelona Business Schoolban is oktat, a horvát és az angol mellett spanyolul is perfekt, ha valaki autentikus véleményt tud alkotni a kunáról az euróra történő átmenet kérdésében, akkor az ő. Jukic professzor egyébként január 16–17-én a pécsi Rátgéber Nemzeti Kosárlabda Akadémián esedékes sporttudományi konferencia egyik sztárelőadója lesz, innen az ismeretség. 

Ha az olvasónak gyanús lenne az éttermünk elnevezése, akkor jó helyen tapogat, ugyanis a vendéglátóhely tulajdonosa nem más, mint Zvonimir Boban, minden idők egyik legnagyszerűbb horvát (pályafutása elején jugoszláv) labdarúgója, aki az AC Milannal Bajnokok Ligáját és négy scudettót nyert, jelenleg Nyonban él és dolgozik, az UEFA főtitkár-helyetteseként.

Jukic professzor hajszálpontosan érkezik, és mielőtt kihoznák az ebédet, máris belevág ismertetőjébe.

Már több mint fél éve készült Horvátország az átállásra – mondja. – Jó ideje már euróban is feltüntették az árakat a kuna mellett, és a nemzeti valuta funkcióinak legalább a négyötödét már régen átvette a közös európai fizetőeszköz. Az emberek euróban tartották a spórolt pénzüket, a gépkocsik, házak, lakások, egyszóval az ingatlanok árát is euróban adták meg, nem beszélve például a profi sportolók fizetéséről, bár tudtommal ez utóbbi önöknél, Magyarországon is így van. Ilyen étteremben a január elsejei átállás csupán a régóta folytatott gyakorlat szentesítése volt. 

Ami azt illeti, a Boban étlapján is mindkét pénznemben olvashatjuk az árakat, egy félliteres üveg „legendarno Ozujsko pivo” kicsit több mint 5 eurót kóstál, amikor megkérdem vendéglátónktól, mitől legendás ez a sör, csak megvonja a vállát. Az ételek árai – 12 és 22 euró között mozognak – nagyjából megegyeznek egy felső kategóriás pesti étterem tarifáival.

Ami engem illet, örülök az átállásnak, de még inkább annak, hogy beléptünk a schengeni övezetbe, megszűnt a Szlovénia, Ausztria és Magyarország felőli határunk – folytatja a professzor. – Óriási könnyebbség ez a turizmusunknak. Az árak esetleges felfelé kerekítése reális veszély, de mai hír, hogy a kormány létrehozott egy feketelistát, amelyre felkerülnek azok az üzletek, éttermek, ahol a kunáról az euróra történő átmenetet az árak felsrófolásával oldják meg. Hogy ez mennyire lesz hatékony, azt nem tudom, de miután letelik a kéthetes átmeneti időszak, amíg elfogadják a kunát is, biztos vagyok benne, hogy gyorsan lecsillapodnak a kedélyek. 

Abban maradunk a professzorral, hogy a január elsejei változások nagy lépést jelentenek az európai integráció felé, és kilencven százalékban használni fognak Horvátországnak.

Képzelje, csak ma reggel jutott eszembe, hogy a kuna megszűnésével odalesz nemzeti identitásunk egy fontos szelete – mondja mosolyogva Jukics. – Tagadhatatlan, hogy az euró bevezetése újabb lépés a globalizáció útján. Mert mitől volt Horvátország Horvátország? A horvát nyelvtől, a kultúrától, a történelmünktől… és legyünk őszinték, attól is, hogy volt saját pénzünk, a kuna. Hát most ez utóbbi eltűnik, és egy kicsit gyászolom is ezeket a szép, mutatós bankókat.

Tagadhatatlan, van egy ilyen emocionális vonatkozása is az átállásnak, de hát valahogy majd túllendülnek ezen a horvátok.

Nikola Tesla, az euró és a globalizmus

Lassan szedelődzködünk, indulnunk kell vissza Budapestre, 320 kilométeres út áll előttünk. Ahogy kilépünk a Bobanból, pár lépésre Nikola Tesla szobra vonja magára a tekintetünket. Teslát, a világtörténelem talán legnagyobb feltalálóját, akiről Elon Musk a korszakalkotó elektromos autóját elnevezte, Szerbia és Horvátország is a magáénak vallje. A szerbek olyannyira, hogy róla nevezték el Belgrád nemzetközi repülőterét. 

Ám ha az egyszeri magyar turista az Adria felé autózik, Gospic környékén a hegyekben, az autópálya mellett egy táblára lesz figyelmes: Nikola Tesla Smiljan faluban született 1856. július 10-én, a mai Horvátország területén, de egy olyan településen, a szerb Krajinában, amely akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Viszont ha az etnikumot nézzük, akkor Tesla szerb volt. 

Így aztán gyakorlatilag az egész világ a magáénak vallhatja, hiszen élete jelentős részét az Egyesült Államokban élte le, előzőleg Grazban és Prágában tanult, élt a manapság Szlovéniához tartozó Mariborban (Marburg), sőt Budapesten is dolgozott a telefonközpontban Puskás Tivadar keze alatt, mi több, még Párizsban is!

(Borítókép: Németh Kata / Index)