- Külföld
- henry kissinger
- geopolitika
- amerikai egyesült államok
- kína
- oroszország
- életrajz
- könyvajánló
- aisummit2023
A 100 éves Kissinger a világ jövőjének kulcskérdésére figyelmeztet
További Külföld cikkek
- Karácsonyfának öltöztettek egy BMW-t, a rendőrség kiszedte a forgalomból
- Ismeretlen törzset találtak az Amazonas mélyén, felvételek készültek róluk
- Elképesztő ígéretekkel fordult rá az ünnepekre Donald Trump
- Meghalt egy nő, miután felgyújtották a New York-i metróban
- 20 év börtönt kaphat egy orosz nő, aki a reptéren akarta hagyni az újszülött gyermekét
Az Egyesült Államok egykori külügyminisztere nehezen jár, rosszul hall, a fél szemére nem lát, több szívműtéten is átesett, de továbbra is aktív, és azt mondja, még mindig napi tizenöt órát dolgozik. Fáradhatatlanul ír, interjút ad, fórumokon, konferenciákon vesz részt (többnyire már csak online), vezető politikusokkal találkozik, tanácsokat ad, felszólal a világpolitika aktuális eseményeiről, véleménye a címlapokon jelenik meg.
Nehéz kezdetek
1923 novemberében egy olyan történelmi esemény zajlott le, amely akkoriban úgy tűnhetett, hogy derékba töri egy fiatal osztrák származású politikus karrierjét. Nem így lett. Az elbukott erőszakos hatalomátvételi kísérlet, a müncheni sörpuccs valójában lehetőséget adott Adolf Hitlernek a szélesebb ismertség megszerzésére. Tíz évvel később már Németország kancellárja volt, nem sokkal később teljhatalmú vezetőjévé vált, uralma azonban világháborúhoz, népirtáshoz, egy lerombolt, temetővé változtatott Európához, és egy új világrendhez vezetett.
Abban az évben, amikor Hitler puccsot szervezett, a későbbi náci parádék színhelyéül szolgáló Nürnberg szomszédságában található Fürth zsidó negyedében – egészen pontosan – 1923. május 27-én megszületett Heinz Alfred Kissinger. Tizenöt évvel később Hitler rendszerének antiszemitizmusa miatt volt kénytelen családjával elmenekülni Németországból. Mire az Egyesült Államokba költöztek, már Henrynek hívták.
Egy Hitler nélküli Németországban kereskedő, könyvelő, tanár vagy talán mérnök válhatott volna belőle. A náci Németországban csak a halál várt rá és a családjára. Több ismerőse és rokona, akik nem menekültek el, a holokauszt áldozataivá váltak. Henry Kissinger az Egyesült Államokban találta meg új hazáját, ahol karriert épített és a 20. századi történelem egy kiemelkedően meghatározó szereplőjévé vált.
Menekültből felszabadító
Gyerekkorában rajongott a labdarúgásért, nem érdekelte, hogy a náci Németországban a zsidóknak tiltva voltak a nyilvános események, rendszeresen kisurrant meccset nézni.
Gyermekeink nem játszhattak másokkal. A kertbe voltak bezárva. Imádták a focit, leginkább Henry, de a nürnbergi meccsektől el voltak tiltva
– idézte Kissinger édesanyjának visszaemlékezését Walter Isaacson amerikai újságíró a Kissingerről szóló életrajzi munkájában. Arra is emlékezett, hogy gyermekei mennyire meg voltak rémülve, amikor náci fiatalok masíroztak Fürth utcáin, és gúnyolták a zsidókat:
A Hitlerjugend, amelynek majdnem minden gyerek tagja lett Fürthben, menetelve énekelt és egyenruhában parádézott az utcán. Henry és öccse gyakran nézték őket, és nem értették, ők miért nem tehetik azt, amit mindenki más.
A fiatal Kissinger kicsit magának való, visszahúzódó volt, barátai között mégis ő lett a vezér, tisztelték az intelligenciáját. Jól tanult és hamar ráérzett az olvasás ízére, édesanyja szerint „néha ki sem mozdult, mert annyira elmerült a könyveiben”.
Az 1935-ös nürnbergi faji törvények után egyre világosabbá vált, hogy a zsidóknak nem lehet jövője a náci rendszerben, alig három hónappal az 1938-as országos zsidóellenes erőszakhullám, az úgynevezett kristályéjszaka előtt a Kissinger-család elhagyta Németországot.
Az Egyesült Államokban érettségizett le a fiatal Kissinger, aki először könyvelőnek készült. Mindent megtett azért, hogy beilleszkedjen és asszimilálódjon az amerikai társadalomba. Tizenhat évesen munkát vállalt egy borotvapamacs-gyártó vállalatnál.
A fehérítési fázisban a sörtéket először savba, majd vízbe mártották, Kissingernek nehéz gumikesztyűkben ki kellett csavarnia a savat és a vizet a sörtékből
– olvasható a Walter Isaacson által írt életrajzban.
Kissinger többre vágyott ennél, és a könyvvitelnél is, röviddel a tizenkilencedik születésnapja után megérkezett a behívója, majd 1943-ban bevonult a hadseregbe. Európa nagy része német megszállás alatt volt, de a terjeszkedésük elakadt a keleti fronton, és addigra az Egyesült Államok is hadviselő féllé vált. Kissinger az alapkiképzése idején, húsz évesen kapta meg az amerikai állampolgárságot.
1944 szeptemberében jött a bevonulási parancs, és indulhatott közlegényként Európába. November 9-én, a müncheni sörpuccs 21. évfordulójának másnapján lépte át a hadosztálya a belga–német határt Aachennél. Kissinger már nem hazatérő németnek tartotta magát, hanem amerikai felszabadítónak. Mivel a német volt az anyanyelve, kiemelték és tolmácsként foglalkoztatták. A hadosztály hírszerzéséhez került, később a Kémelhárítási Alakulathoz, amely a katonai megszállást irányította. „Ilyen minőségben sosem kellett fegyveres harcban részt vennie” – írta Isaacson.
Kissinger 1947-ig maradt Németországban, a német kapituláció után a neki kijelölt megszállt területen lévő közigazgatás megszervezése, a rend biztosítása, és a magas beosztású nácik azonosítása, majd letartóztatása volt a feladata (a gestapósok elfogásában a kapituláció előtt is eredményes volt). 1945 júniusától mindezt őrmesteri rangban tette egy új kémelhárítási különítmény parancsnokaként, miközben a 17 ezer lakosú kisváros, Bensheim volt a főhadiszállása.
Teljhatalmam volt az emberek letartóztatásához
– jegyezte meg erről az időszakról Kissinger. Bár pontosan tisztában volt azzal, hogy mit tettek a nácik a zsidókkal, nem a bosszú vezérelte. Nem szívlelte, nem tűrte a németellenes hangulatot, és mindenképpen el akarta kerülni, hogy a németek azt higgyék, a zsidók visszajöttek bosszút állni. A német lakossággal és tisztségviselőkkel jó kapcsolatokat alakított ki, kiváló diplomata volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy az általa felügyelt települések lassan működni kezdtek. 1946-ban áthelyezték és hírszerzést oktatott, németországi tartózkodása végén már civil alkalmazottként.
Mielőtt hazaindult volna az Egyesült Államokba, egy jó barátja – akinek köszönhetően korábban kiemelték a hadseregben – azt tanácsolta a huszonnégy éves Kissingernek, hogy menjen egy jó egyetemre. Hallgatott rá, és végül a Harvardra vették fel. Még nem tudta, de ez a döntése vezetett ahhoz, hogy kiléphessen a történelem színpadára. „Annak érdekében, hogy megfelelően felkészülhessek a tudományos karrierre politikatörténettel mint fő érdeklődési körrel, alapvetőnek tartom a bölcsészettudomány kellő tanulmányozását” – írta a jelentkezési lapján.
Katasztrófát várt, ajánlatot kapott
A Harvard nem csak iskolának bizonyult, általa értékes kapcsolati tőkét szerzett, formálta politikai nézeteit, idővel pedig több pozícióban is dolgozott az egyetemhez köthetően. Harvardi professzorként tanított, folyóiratokban publikált és tanácsadói tevékenységet folytatott, így került érintkezésbe a külpolitikával és az amerikai politikai elittel.
Kissinger felemelkedése 1969. január 20-án vette kezdetét. Ezen a napon iktatták be Richard Nixont, mint az Amerikai Egyesült Államok 37. elnökét, aki maga mellé vette nemzetbiztonsági tanácsadónak. Ezt megelőzően Kissingernek finoman szólva sem volt túl jó véleménye Nixonról.
Ez az ember egy katasztrófa. És most már a Republikánus Párt is egy katasztrófa. Szerencsére nem fogják megválasztatni elnöknek – akkor az egész ország egy katasztrófa lenne
– jelentette ki egy beszélgetés során Walter Isaacson könyve szerint.
Fehér házi éveim című memoárjában Kissinger elismerte, hogy minden politikai élménye azoknak a társaságához kötődött, akik antagonisztikus ellentétben határozták meg magukat Nixonnal szemben.
„Már több mint tíz éve a Harvard Egyetemen tanítottam, ahol a tanári karban a Richard Nixonnal szembeni utálat dominált. És az a személy, aki a legnagyobb hatást tette rám az életem során, pontosan az az ember volt, akit Nixon kétszer is legyőzött abban a hiábavaló ambíciójában, hogy elnökjelölt lehessen: Nelson Rockefeller” – írta Kissinger.
A New York-i kormányzónak – akit mentoraként tisztelt – külpolitikai tanácsokat adott. Mikor Nixont megválasztották, Kissingert meglepte, hogy állásajánlatot kapott tőle. Igaz, az első puhatolózó találkozó után még fogalma sem volt arról, hogy Nixon milyen pozíciót szán neki. Memoárjában meglehetősen érdekes jellemzést adott a még beiktatás előtt álló elnökről:
Amikor végül belépett a szobába, fesztelennek próbált mutatkozni, de így sem sikerült palástolnia rendkívüli idegességét. (...) A modora csaknem szégyenlős volt, enyhén bizonytalan mozdulatai pedig nem álltak kapcsolatban azzal, amit mondott; mintha két különböző impulzus irányítaná a beszédét és a gesztusait. Nyugodt, udvarias hangon beszélt, miközben sorra hörpintette fel egyik csésze kávét a másik után, amelyeket külön kérés nélkül hoztak be neki.
Csak a következő találkozójuk alkalmával vált világossá, hogy Nixon nemzetbiztonsági tanácsadóként számítana rá, de Kissinger először nem akarta elfogadni a felkérést, így emlékezett erre vissza: „Nem kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy ez még mindig ugyanaz a Richard Nixon, aki mát több mint két évtizede politikai szitokszónak számít, és ha másért nem is, emiatt úgy éreztem, nem fogadhatom el az állást ott helyben.”
Életrajzírója, Walter Isaacson szerint valójában nem kellett nagyon győzködni vagy biztatni arra, hogy beadja a derekát, mert akarta az állást. Mindenesetre Rockefeller szava meghatározónak bizonyult, aki arra ösztökélte Kissingert, hogy ne halogassa a döntést, fogadja el Nixon felkérését.
A katasztrófára – ha nem is így gondolta Kissinger – még várni kellett pár évet, második hivatali idejét már nem tudta kitölteni Nixon, 1974-ben belebukott a hírhedt lehallgatási botrányba, amely a Watergate-ügyként vonult a történelembe. Kissinger akkor már külügyminiszter is volt (1973. szeptember 22-től), ő túlélte a botrányt, és Gerald Ford elnöksége alatt is hivatalban maradt (1977. január 20-ig), esze ágában sem volt lemondani. De az már a pozíciója meggyengülését jelezte, hogy 1975. november 3-tól át kellett adnia a nemzetbiztonsági tanácsadói székét.
Korábbi cikkünkben részletesen írtunk a Nixon és Kissinger által indított háromszög-politikáról (másképp nevezve: háromszög-diplomácia – triangular diplomacy). Kihasználva a Szovjetunió és Kína közötti súlyos feszültségeket, az Egyesült Államok arra törekedett, hogy viszonya mind Moszkvával, mind Pekinggel megenyhüljön.
Az amerikai érdek az volt, hogy Kína és a Szovjetunió külön-külön szövetkezzenek az Egyesült Államokkal a másik ellenében. A Világrend című könyvében Kissinger kifejtette:
amíg az Egyesült Államok ügyelt arra, hogy közelebb maradjon mindkét kommunista szuperhatalomhoz, mint amennyire azok közel állnak egymáshoz, addig távol tudta tartani a globális hegemóniára törő kínai–szovjet szövetség rémét.
Titkolózott, de elbűvölően csinálta
Életrajzírója szerint Kissinger reálpolitikára való hajlama, és a hatalmi egyensúlyon alapuló diplomácia iránti érzéke bizonyítja, hogy Otto von Bismarck iránti lelkesedése nem egyszerűen egyetemi érdeklődés volt.
1968-ban a Daedalus című egyetemi folyóiratban jelent meg Kissinger Bismarck-dolgozata. Csodálta a német egyesítés Vaskancellárját, akiről azt írta: zsenialitása abban állt, hogy képes volt egymással ellentétes erőket kezelni úgy, hogy felhasználta kibékíthetetlen ellentétüket. „Habár egyik legkevésbé ismert írása volt, valószínűleg mégis a legérdekesebb, nem azért, amit Bismarckról mond, hanem amit Kissingerről és a világ ügyeivel kapcsolatos realizmusáról elárul” – írta Walter Isaacson.
Kissinger hibának tartotta túl sok párhuzamot vonni közte és Bismarck között, nem tanítványának, hanem lelkes rajongójának nevezte magát. Isaacson azonban rámutatott, hogy Kissingernek is az lett a vezérlő elve, amit a Vaskancellárról írt:
Bismarck sürgette, hogy a külpolitikának nem érzelmeken, hanem az erők összevetésén kell alapulnia.
Kissingertől ez a gondolat egyáltalán nem állt távol, sőt. A háromszög-diplomáciában nem nehéz felismerni a bismarcki elveket. Kissingernek nagy szerepe volt abban, hogy 1972. február 21-én Nixon személyében amerikai elnök először lépett Kína földjére. A Kínáról című könyvében és a fehér házi memoárjában is megírta a Mao Ce-tunggal való találkozást. Akárcsak Nixonról, a kínai vezetőről is érdekes jellemzést adott:
Senkivel sem találkoztam, leszámítva talán Charles de Gaulle-t, akiből ennyire sütött volna a nyers és koncentrált akaraterő. (...) Az egész szobát uralta a jelenléte – és ez nem abból az ünnepélyességből fakadt, amely a legtöbb államban bizonyos fajta méltósággal ruházza fel első számú vezetőjét, hanem abból, hogy szinte kézzelfoghatóan áradt belőle az elsöprő erejű akarat, hogy felülemelkedjen mindenen. Maónak már a puszta megjelenése is az akaraterejéről tanúskodott.
Miután a két ország kijelölte viszonyának legfontosabb paramétereit, a Szovjetunió lépéskényszerbe került, 1972 májusában Nixon Moszkvába utazott, és ott aláírta a stratégiai fegyverek korlátozására vonatkozó szerződést. A háromszög-diplomácia sikere a nagyhatalmak közötti enyhülést indította el, pontosabban talán, az egyensúly korszakát tette lehetővé. Kissinger az eseményekben való szerepének köszönhetően valóságos szupersztárrá, szexszimbólummá vált, partikra járt, hollywoodi hírességekkel barátkozott és szórakozott együtt, lubickolt a népszerűségben, amit Nixon sem tudott irigység nélkül nézni.
Legutóbbi, az állam vezetéséről szóló 2022-es könyvében (lásd. lent) Kissinger is megjegyezte: tekintettel az országos horderejű kérdésekre és az idő szorításában hozott döntésekre, aligha volt elképzelhető, hogy ne legyen súrlódás a Fehér Házban dolgozó, vezető beosztású tisztségviselők között.
Az én esetemben Nixon bizonytalansága olykor ahhoz vezetett, hogy az elnök némiképp neheztelt rám, mikor a média az én hozzájárulásomat hangsúlyozta az övéhez képest
– írta a volt nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter. Ugyanakkor kiegészítették egymást és sok mindenben azonos módon gondolkodtak. Mindketten a reálpolitika hívei voltak, Isaacson úgy jellemezte őket, hogy
a hideg realizmus és a hatalomközpontú államvezetés keverékének a képviselői voltak, akikben a külpolitika iránti vágy és ragaszkodás közös volt.
Mindketten tudtak gyanakvóak és titokzatosak lenni, egymástól is féltek, de egymásra is találtak a vélt közös ellenséggel szemben. Hasonló tulajdonságaik ellenére lényeges különbségek is voltak a személyiségükben. Kissinger érzékenyen reagált a kritikákra, igyekezett megkedveltetni magát a bírálóival, ha dühbe gurult, akkor azt észrevette az ember. Nixon a kritikákra válaszul visszavonult, a visszavágáson törte a fejét, és ha megharagudott, akkor magában forralt bosszút.
Mindketten gyógyíthatatlan titkolózók voltak, de Kissinger elbűvölően csinálta
– idézett egy találó összehasonlítást a könyvében Isaacson.
Személyes sorsuk is másképp alakult: Nixont megbuktatta a Watergate-ügy, amely a mai napig beárnyékolja politikai örökségét. Kissinger 1973 decemberében Nobel-békedíjat kapott a vietnámi háború befejezéséért (bár ő maga is többre tartotta a közel-keleti békéért tett erőfeszítéseit), a külügyminiszteri posztot Nixon lemondása után még évekig megőrizte, és azután sem szűnt meg a ráhatása az amerikai politikára, hogy kitöltötte hivatali idejét.
A következő évtizedekben is felbukkant amerikai elnökök mellett, tanácsokat adott és bizonyosan képes volt formálni a külpolitikai folyamatokat. Mindig is azt hangoztatta: annak ellenére, hogy Nixon lemondásra kényszerült és a Watergate-ügy miatt ellentmondásos a megítélése, külpolitikailag a legfelkészültebb amerikai elnök volt.
Bőséges külpolitikai tapasztalattal rendelkezett, válsághelyzetben bizonyult a leghatékonyabbnak, merész volt, ugyanakkor gondos, olykor gyötrelmes mérlegelés és helyzetelemzés jellemezte, hatalmas információéhséggel rendelkezett, hosszú távon gondolkodott, alaposan áttekintette az ország előtt álló kihívásokat, és gyakran a világ más vezetőivel folytatott, nagy horderejű találkozókon nyújtotta a legjobb formáját, legalábbis ha előadásra, nem pedig tárgyalásra került sor
– írta Nixonról 2022-ben megjelent könyvében.
Kissinger szerint Nixon karrierjének eredményei igenis elismerésre méltók, „hisz elképesztő erőfeszítéseket tett, hogy túllépjen azokon a gátlásokon, amelyeken egy gyengébb képességű vezető aligha tudott volna felülemelkedni”. Eredményei közé sorolta, hogy hazahozta az amerikai csapatokat Vietnámból, segített véget vetni a közel-keleti és a dél-ázsiai háborúknak, míg a szovjetekkel folytatott szuperhatalmi versenyben önmérsékletet ösztönző diplomáciai kezdeményezéseket tett, nem pedig egy oldalú engedményeket.
Ám a békéről vallott elképzelése abban is megnyilvánult, ahogy átformálta a világrendet azáltal, hogy a kínai nyitással többpólusúvá tette a globális rendszert, miközben előmozdította az amerikai érdekeket és az általános stabilitást
– méltatta Nixont az állam vezetéséről szóló munkájában.
Súlyos vádak
Kissingert nem kerülték el az amerikai kormányzatban betöltött szerepe miatti súlyos kritikák és vádak sem: legtöbbször Kambodzsa amerikai bombázását és a vörös khmerek hatalomra jutását, Hanoi 1972-es karácsonyi bombázását, illetve Chile 1973-as destabilizációját, a demokratikusan megválasztott baloldali Salvador Allende elnök elleni puccsot hozzák fel ellene.
Hosszú a sora kritikusainak, de közülük a legismertebb a 2011-ben elhunyt Christopher Hitchens brit–amerikai író, újságíró volt, aki szerint Kissinger önvizsgálatra képtelen háborús bűnös. 2001-ben The Trial of Henry Kissinger (Henry Kissinger pere) címmel jelent meg könyve, amelyben részletezte és összegezte a Kissinger elleni vádakat. Hitchens azon a véleményen volt, hogy a felhozott bizonyítékok alapján a volt nemzetbiztonsági tanácsadót és külügyminisztert bíróság elé kellene állítani.
Niall Ferguson skót–amerikai történész (szerzője több sikerkönyvnek, amelyeket Magyarországon is kiadtak) The Times-ban megjelent május 20-i cikkében azt írta, hogy a hidegháború vége után, a szovjet fenyegetés megszűnésével baloldali kritikusai őt tették személyesen felelőssé a fejlődő világ minden egyes puccsáért, polgárháborújáért vagy inváziójáért.
Ferguson szerint egyébként Hitchens könyve silány munka, de ezt bővebben nem fejtette ki. Cikkét azzal zárta, hogy az elmúlt évtized eseményei – az Egyesült Államok kudarcai Irakban és Afganisztánban, az új hidegháború kialakulása Kínával, és a forró háború kitörése Ukrajnában – kijózanító megrázkódtatásokként visszavezettek minket Kissinger világába. Fergusonnak 2015-ben jelent meg monumentális Kissinger-életrajzának az első része, amely 1968-ig követi a volt diplomata életét.
Beszélne Putyinnal
Az élesedő amerikai–kínai szembenállással és az ukrajnai háborúval kapcsolatban többször is interjút adott és nyilatkozott Kissinger. Nemrégiben üdvözölte, hogy találkoztak Bécsben az amerikai és a kínai kormányzat képviselői, akik megállapodtak arról, hogy Washington és Peking kölcsönösen a normális kommunikáció visszaállítására törekszik.
Az idei davosi Világgazdasági Fórumon videókapcsolaton keresztül jelentkezett be, és elmondta: noha az orosz invázió előtt ellenezte Ukrajna NATO-csatlakozását, ma már úgy látja, hogy helyénvaló lenne az ország felvétele.
A háború előtt elleneztem Ukrajna NATO-tagságát, mert attól tartottam, éppen azt a folyamatot indítja el, amit most látunk
– fogalmazott Kissinger. „Most, hogy ez a folyamat elérte ezt a szintet, a semleges Ukrajna gondolata ilyen körülmények között már nem értelmezhető” – jelentette ki. Azt is hangsúlyozta: Oroszországnak lehetőséget kell adni arra, hogy majd egy ukrajnai békemegállapodást követően egy napon újra csatlakozhasson a nemzetközi rendhez.
Május elején a CBS amerikai csatornának adott interjúban azt mondta, hogy ha felhívná Hszi Csin-ping kínai elnököt vagy Vlagyimir Putyint, akkor jó eséllyel mindkettő fogadná a hívását. Ha az amerikai elnök megkérné rá, hogy utazzon Moszkvába Putyinnal beszélni, akkor megtenné, de csak mint tanácsadó.
Terjedelmes interjút adott az Economistnak, amelynek kijelentette: „A nagyhatalmi konfrontáció felé vezető úton haladunk.” Kissinger számára még aggasztóbbá teszi ezt, hogy mindkét fél meg van győződve arról: a másik stratégiai veszélyt jelent. Szerinte az első világháború előtti klasszikus helyzetben vagyunk:
egyik félnek sincs mozgástere politikai engedményeket tenni, és így az egyensúly legcsekélyebb megzavarása is katasztrofális következményekkel járhat.
Kissinger úgy véli, hogy az Egyesült Államoknak kötelessége fenntartani az egyensúlyt, egyúttal biztosítani egy békés világot is. Arról is beszélt, hogy a mesterséges intelligencia öt éven belül kulcsfontosságú tényezővé válik a biztonságban, ezért ebben az ügyben is párbeszédet sürget Kína és az Egyesült Államok között.
Vlagyimir Putyin katasztrofálisan hibás döntést hozott, amikor megtámadta Ukrajnát, fejtette ki Kissinger. Korábban rossz döntésnek tartotta Ukrajna NATO-tagságának nyitva hagyását. 1989-ben még az oroszok irányították Európát az Elbáig, és csak kényszerből vonultak ki, de minden négyzetcentiméter, ahonnan kivonultak, az a NATO része lett. Csak az az ország – Ukrajna – maradt kívül, amit az oroszok mindig is a hozzájuk szervesen és történelmileg legközelebb álló kistestvérüknek tekintettek. „És most ez is a NATO része lesz” – tette hozzá Kissinger, aki szerint az oroszoknak ez egy nagy, végső fordulópont volt.
Az Economist interjújában is szóba került, hogy meggondolta magát Ukrajna NATO-tagságának ügyében. Most már azért támogatja, mert egyrészt Oroszország már nem az a hagyományos fenyegetés, mint ami korábban volt, ezért más kontextusban kell vizsgálni az általa jelentett kihívásokat; másrészt mostanra olyan mértékben felfegyverezték Ukrajnát, hogy a legjobban felfegyverzett ország, ám a legkevesebb stratégiai tapasztalattal rendelkező vezetése lesz Európában. Kissinger azzal érvelt, hogy egyszer véget ér a háború, Oroszország és Ukrajna között az elégedetlenség egyensúlya jöhet létre,
Európának pedig jobb, ha Ukrajna a NATO-ban van, ahol nem hozhat majd nemzeti döntéseket területi követelésekről.
A lapnak azt is kijelentette, ha Vlagyimir Putyinnal beszélne, elmondaná neki, hogy ő is nagyobb biztonságban lenne a NATO-tag Ukrajnával.
Ismét leszögezte, hogy az ukrajnai háború után vissza kell vezetni Oroszországot a nemzetközi rendbe. Az interjúból kiderült, hogy nem tartja őszintének a kínai–orosz barátságot.
Soha nem találkoztam olyan orosz vezetővel, aki valami jót mondott volna Kínáról. És soha nem találkoztam olyan kínai vezetővel, aki valami jót mondott volna Oroszországról, őket úgymond megvetéssel kezelik
– mondta Kissinger. Úgy látja, hogy amikor Putyin Kínában van, még ő sem részesül azokban az udvariassági gesztusokban, amelyekkel Emmanuel Macron francia elnököt fogadták. „A szimbolizmus nagyon fontos Kínának, szóval ez nem egy természetes szövetség” – jelentette ki a kínai–orosz kapcsolatokról.
Óvatosan fogalmazott arról, hogy Kína milyen szerepet vállalhat az ukrajnai béke megteremtésében; arra hívta fel a figyelmet, hogy a kínaiak kizárólag a saját érdekeik miatt érdeklődnek Európa iránt, és más stratégiai céljaik lehetnek Ukrajna ügyében is. Bár nem hajlandóak elfogadni Oroszország elpusztítását, elismerik, hogy Ukrajnának független országnak kell maradnia, és óva intenek az atomfegyverek használatától. Kissinger szerint Kína még azt is elfogadhatja, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz, de ezt részben azért tehetik meg, mert nem akarnak összeütközésbe kerülni az Egyesült Államokkal.
Arról, hogy Ukrajna kész tárgyalni Kínával a háborúról, Kissinger azt mondta, hogy előbbi ma már egy jelentős állam, és rendkívüli vezetőként méltatta Volodimir Zelenszkijt, aki szerinte bölcsen üdvözli a kínai diplomáciai erőfeszítéseket.
Államférfiak és próféták
A 100 éves egykori amerikai diplomata termékeny író: több könyvet írt, legismertebb munkái Magyarországon is megjelentek. A legtöbbet hivatkozott Diplomácia sokadik kiadásánál tart, a Panem Kiadó többször újranyomta, most is megvásárolható a könyvesboltokban. A Korszakváltás az amerikai külpolitikában? – A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései című Kissinger-munka (Panem-Grafo, 2002) már csak antikváriumokból szerezhető be. Az Antall József Tudásközpont adta ki a Kínáról (2014), a Világrend (2015) és a Fehér házi éveim (2019) köteteket. Mindháromhoz szintén nehéz hozzájutni, és bizony jól a zsebébe kell nyúlnia annak, aki a saját polcára szeretné tenni őket.
A Mathias Corvinus Collegium kiadója, az MCC Press jóvoltából már megvásárolható magyarul Kissinger legújabb, Az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból című 2022-es könyve.
Kissinger szerint minden társadalom állandóan „egyfajta átmeneti állapotban van” az emlékezetet formáló múlt és a fejlődését meghatározó jövőkép között, ezért elengedhetetlen, hogy a társadalmat valaki vezesse, máskülönben az intézmények sodródnak, a nemzetek az eljelentéktelenedést, legrosszabb esetben a katasztrófát kockáztatják.
Könyve bevezetőjében kifejtette, hogy egy vezetőnek kreatív módon, mintegy diagnosztaként kell gondolkodnia, és egyensúlyba kell hoznia a múltból eredő tapasztalatokat a jövőre vonatkozó megérzéseivel, amelyek azonban „természetüknél fogva csakis bizonytalan feltételezések lehetnek”. De Kissinger úgy véli, hogy ez az intuitív irányérzék teszi lehetővé a vezetők számára, hogy célokat tűzzenek ki, és kijelöljék a stratégiát.
Ahhoz, hogy eme stratégiák inspirációként szolgálhassanak a társadalmak számára, az államférfiaknak nevelőként kell működniük – el kell magyarázniuk a célokat, eloszlatni a kétségeket és támogatókat toborozni
– fogalmazott Kissinger. Azt viszont a rossz vezetés jeleként definiálta, ha a vezetőnek kényszerítő eszközökhöz kell nyúlnia, ugyanis a jó vezető inkább felkelti az emberekben a vágyat, hogy „vele együtt menjenek végig az úton”.
Fontosnak nevezte azt is, hogy a vezetőt egy olyan dinamikus csapat vegye körül, amely támogatást nyújt az útjához, és enyhíti a döntés dilemmáit.
A magasba emelhetik – de akár a mélybe is taszíthatják – azoknak a tulajdonságai, akik körbeveszik
– tette hozzá Kissinger. Szerinte egy államférfi legszükségesebb tulajdonsága a bátorság, hogy az összetett és nehéz választási lehetőségek közül kiválassza az irányt; továbbá a határozott jellem, hogy kitartson egy olyan cselekvési irányvonal mellett, amelynek előnyei és veszélyei a választás pillanatában csak homályosan sejlettek föl.
Arra is figyelmeztetett könyvében, hogy a túlzott ambíció büntetése a kimerülés, míg ha valaki megül a babérjain, azért a fokozatos jelentéktelenséggel és az esetleges hanyatlással fizet. Kissinger szerint a vezetőknek lépésről lépésre kell az eszközöket a végső célokhoz és a célokat a körülményekhez igazítaniuk.
Két ideális csoportba sorolta azokat a vezetőket, akik válságos időszakokban (háború, gyors technológiai változások, gazdasági zökkenők, ideológiai felfordulás) az átalakulás élére állnak:
- az „államférfi”
- és a „próféta”.
Kissinger szerint válságos időszakban a változás és a fejlődés mellett álló, előrelátó államférfiak feladata, hogy gondoskodjanak társadalmaik önazonosságának megőrzéséről, illetve a nagyszabású jövőképpel kapcsolatban óvatosságra intsenek, és a korlátokat is bemutassák. Az ilyen vezetők hajlamosak gyanakodni azokra, akik a politikát személyes ügynek tekintik, noha nekik is nagyratörő terveik vannak, de nem forradalmárok, a történelem általuk érzékelt szabályrendszerén belül próbálnak tevékenykedni, társadalmukat előreviszik, a politikai intézményeket és alapvető értékeiket egyfajta örökségnek tartják, melyet át kell hagyományozniuk a jövő nemzedékeknek. „Az államférfiúi szerepet követő bölcs vezetők felismerik, hogy az új körülmények mikor teszik szükségessé a meglévő intézmények és értékek meghaladását”, de azzal is tisztában vannak, hogy mi az a határ, amit ne lépjenek át.
A látnok vagy próféta típusú vezető Kissinger értelmezésében kevésbé a lehetséges, mint inkább a szükségszerűség víziója felől nézi a meglévő intézményeket.
A profetikus vezetők saját transzcendens vízióikkal támasztják alá az igazukat. Mivel olyan üres vászonra vágynak, amelyre felvihetik az általuk elképzelt terveket, fő feladatuknak azt tartják, hogy eltöröljék a múltat – annak kincseivel és rémségeivel együtt
– fejtette ki könyvében az egykori diplomata.
Mindkét típusú vezetőre sorolt fel példákat, szerinte „előrelátó államférfi” volt például Otto von Bismarck, Theodore és Franklin Roosevelt, illetve Musztafa Kemal Atatürk. A „profetikus vezetők” között említette Ehnaton fáraót, Robespierre-t, Lenint és Gandhit. Azt is hozzátette, hogy a két típus között lehetséges az átjárás, államférfiak „átmehetnek” az egyik kategóriából a másikba, vagy akár „kölcsönvehetik” az egyik bizonyos elemeit.
Bukdácsol a meritokrácia
Könyvében Kissinger hat vezető – Konrad Adenauer, Charles de Gaulle, Richard Nixon, Anvar Szádát, Li Kuang-jao, Margaret Thatcher – életútját, politikai szerepét, jelentőségét és stratégiáját vette végig, elemezte részletesebben. Egyrészt azért őket választotta, mert mindegyikükkel találkozott hatalmuk csúcsán, másrészt a háborút követően mindannyian saját társadalmuk és a nemzetközi rend fejlődésének építészeivé váltak.
Számítanak-e az egyének a történelemben?
– tette fel a kérdést Kissinger, válaszából kiderül, hogy számára nem kétséges. Az általa kiemelt vezetők szerinte azért voltak fontosak, mert túlléptek a háború után megörökölt körülményeken, újradefiniálták a nemzeti célokat, új távlatokat nyitottak, új struktúrát építettek az átalakulóban lévő világban, „társadalmukat elvitték a lehetséges határáig”.
Konklúziójában rámutatott, hogy mind a hat vezető szerény származású volt, legalábbis egyik sem rendelkezett felső osztálybeli háttérrel, és ez tette lehetővé, hogy ne simuljanak bele a hagyományos politikai kategóriákba. Felemelkedésüket az élet szinte minden területén erősödő meritokratikus elvekkel hozta összefüggésbe, a mindinkább érdemalapú intézmények és a fejlődő oktatás, iskolarendszer lehetővé tették, hogy vezetői kvalitásokat szerezzenek. Mindegyikőjük gyerekkorától kezdve megmerítkezett a középosztálybeli értékekben: önfegyelem, önfejlesztés, jótékonyság, hazafiság és önbizalom.
Kissinger arra hívta fel a figyelmet, hogy bizonyos jelek arra utalnak, az általa üdvözölt meritokrácia bukdácsol,
a civil hazafiságot háttérbe szorította az identitásalapú frakcionalizmus és a versengő kozmopolitizmus, miközben nyugati oktatási intézmények már nem érzik feladatuknak, hogy polgárokat – köztük potenciális államférfiakat – neveljenek.
Kissinger elismeri a fejlődő, modern technológiai környezet előnyeit, de hátrányként értékelte, hogy megkérdőjeleződnek a jellembeli és intellektuális tulajdonságok, amelyek a történelem során arra szolgáltak, hogy a vezetőket a népükhöz kössék. Szerinte nem ártana figyelmet fordítani arra, hogy egyensúlyban legyenek az új technológia által ösztönzött építő és romboló szellemi szokások.
Az olvasás az inspiráció forrása
A Kína növekvő gazdasági és stratégiai képességeivel járó kihívás is helyet kapott a könyvében, Kissinger azt írta: történelme során először kényszerült arra az Egyesült Államok, hogy olyan geopolitikai versenytárssal szálljon szembe, amelynek erőforrásai potenciálisan felértek az övéivel.
Mindkét oldal kivételesnek tartja magát, de másképp. Az Egyesült Államok kiindulási pontja az, hogy értékei egyetemes érvényűek, amelyeket végül mindenki átvesz. Kína civilizációjának egyediségével, kulturális fölényérzetével és lenyűgöző gazdasági teljesítményével ösztönözne másokat arra, hogy tiszteletben tartsák prioritásait. Mindkét ország arra számít, maga alá tudja rendelni a másikat.
A világ jövője szempontjából a kulcskérdés az, hogy a két óriás megtanulja-e, hogyan lehet az elkerülhetetlen stratégiai rivalizálást ötvözni az együttélés koncepciójával és gyakorlatával
– szögezte le Kissinger.
Oroszországra is kitért, és kifejtette: az orosz külpolitika a misztikus hazafiságból formál birodalomépítési jussot, és ez tartós bizonytalanságérzettel párosul, amely abból ered, hogy az ország régóta sebezhető a kelet-európai síkságon keresztül érkező inváziókkal szemben. Oroszország évszázadokon át arra törekedett, hogy a határai mentén megpróbált egy biztonsági övezetet létrehozni. Kissinger szerint ez a törekvés köszön vissza az Ukrajna elleni támadásból, de egyúttal azt is írta, hogy ez jórészt egy sikertelen vagy nem megfelelően folytatott stratégiai párbeszéd következménye. Számunkra, magyaroknak nem túl megnyugtató, hogy Kissinger rámutatott:
az a terület, ahol korábban szovjet csatlós államok voltak, ismét az új stratégiai tervezés terepévé vált.
Az egykori amerikai diplomata Oroszország esetében azt nevezte meg kihívásnak, hogy az ország össze tudja-e egyeztetni az önmagáról alkotott képét azoknak az államoknak az önrendelkezési és biztonsági igényeivel, amelyeket saját „közel-külföldjeként” definiál, illetve mindezt képes-e egy nemzetközi rendszer részeként, nem pedig uralmi eszközökkel megvalósítani.
A bölcs államférfiaknak még azelőtt kell semlegesíteniük a kihívásokat, mielőtt azok válságként robbannak ki
– fogalmazott könyvében Kissinger, aki úgy vélekedett, hogy az általa bemutatott vezetők előtt magasodó kihívások hasonlóan összetettek voltak, mint a maiak, bár hatásaikban kevésbé szerteágazók. Mindezek olyan kreatív és bátor navigátorokat követelnek,
akik képesek a társadalmakat a még ismeretlen, de annál reményteljesebb cél felé vezetni.
A könyvében Kissinger a múlt vezetőinek példáján keresztül ad értelmezést, illetve leckét a jelenhez, egyúttal a jövőbe tekint, és a következő generációknak szánja figyelmeztetéseit. Az állam vezetéséről szóló munka egy sokat tapasztalt veterán diplomata és gondolkodó összegzése (testamentuma?). Kissinger is kétséges kezdeti körülmények ellenére küzdötte fel magát szorgalommal és tanulással az államvezetés csúcsára, ahogy az általa példaként bemutatott hat vezető. Abban sem különbözik tőlük, hogy személyének és politikai örökségének megítélése nem mellőzi az ellentmondásokat.
Kissinger az inspiráció forrásának tartja az olvasást, mert a könyvekben ott állnak figyelmeztetésként azon vezetők tettei, akik egykor nagyot mertek, és azoké is, akik túl merésznek bizonyultak. Egészen biztos, hogy Henry Kissinger értékeléséről még jóval jelenkorunk után is nagyon sokat fognak vitatkozni, de szerencsére van mit tőle olvasni, könyvei segítenek közelebb kerülni hozzá, illetve a történelem és a világ megértéséhez.
Cikkünk megírásához felhasználtuk a Walter Isaacson által írt Kissinger-életrajzot (magyar kiadás: Panem–Grafo, 2001, fordítók: Czehlár Ildikó, Dóczy Balázs, Gedeon András, Gedeon Béla, Kalcsics Gábor), Henry Kissinger Fehér házi éveim című memoárját (magyar kiadás: Antall József Tudásközpont, 2019, fordította: Bojtár Péter) és Az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból című munkáját (magyar kiadás: MCC Press, 2023, fordítók: Beke Ádám, Bojtár Péter, Farkas Ákos, Forgács Ildikó, Szilágyi Áron András, Tóth Bálint Péter).
(Borítókép: Henry Kissinger. Fotó: Chip Somodevilla / Getty Images)