Amerika egy tökéletes viharban lenullázta a hadiiparát

Miután Oroszország 2022 februárjában megszállta Ukrajnát, az Egyesült Államok „rendíthetetlen támogatást ígért Ukrajna szuverenitása megőrzéséért”. Ez a támogatás a mai napig több mint 75 milliárd dollárnyi biztonsági támogatásban öltött testet, és az Egyesült Államok elkötelezte magát amellett, hogy a harcok befejezéséig segíti Ukrajnát. Ahogy Antony Blinken amerikai külügyminiszter mondta, amikor bejelentette az Ukrajnának szánt újabb fegyverszállítmányt: „Az Egyesült Államok, szövetségeseink és partnereink egységesen kiállnak Ukrajna mellett, amíg csak szükséges.” 

Ezek a korlátlan kötelezettségvállalások Ukrajna fegyverekkel való ellátására az orosz agresszió ellensúlyozására a II. világháborúval való párhuzamot idézték fel. Hetekkel a harcok kezdete után Paul Krugman, a The New York Times kolumnistája úgy érvelt, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei „a szabadság védelmezőinek anyagi eszközöket biztosítanak ahhoz, hogy tovább harcoljanak” Ukrajnában. Elliot Ackerman újságíró ezután azt írta, hogy az Ukrajna védelmére rakétákat építő munkások „Amerika demokráciaarzenáljának kulcsfontosságú tagjai”. Joe Biden elnök is felkarolta a „demokrácia arzenálja” hasonlatot. Amikor tavaly májusban meglátogatott egy Lockheed Martin-gyárat az alabamai Troyban, Biden azt mondta a hallgatóságnak, hogy

az Egyesült Államok megépítette azokat a fegyvereket és felszereléseket, amelyek évekkel ezelőtt segítettek megvédeni a szabadságot és a szuverenitást Európában, és ma is ezt teszi.

Ez a retorika azonban nem felel meg a valóságnak. A gyártási hiányosságok, a nem megfelelő munkaerő-állomány és az ellátási láncok megszakadása akadályozta az Egyesült Államokat abban, hogy fegyvereket szállítson Ukrajnának, és szélesebb körben is növelje az ország védelmi képességeit. Ezeknek a problémáknak sok köze van az amerikai védelmi ipar II. világháború óta tartó történetéhez. A hidegháború alatti privatizáció, valamint az 1960-as évek óta a védelmi szerződések szövetségi beruházásainak és felügyeletének csökkenése hozzájárult a hatékonyság hiányához, a pazarláshoz és a prioritások hiányához, amelyek ma megnehezítik az Ukrajnának nyújtott amerikai segítséget − írja a Foreign Affairsben megjelent elemzésében Michael Brenes, a Yale Egyetem Nemzetközi Védelmi Intézete Stratégiai Központjának megbízott igazgatója, valamint a Yale történelem tanszékének oktatója.

Az idáig vezető út

A berlini fal leomlása után az amerikai védelmi ipar jelentős szereplői konszolidálták és leépítették működésüket és munkaerejüket. A nagyobb nyereség elérése érdekében a drága, kísérleti fegyverekre vonatkozó kormányzati szerződéseket is megkísérelték megkapni, a kézifegyver- és lőszergyártás rovására. Ennek eredményeképpen az ipar nem reagált felkészülten az ukrajnai válságra, és nem kötődött az Egyesült Államok és szövetségesei szélesebb körű nemzetbiztonsági igényeihez. Bár lehetségesek reformok, ezekre az önhibából okozott problémákra nincs gyors megoldás.

A mai védelmi ipar semmiben sem hasonlít a második világháború alatti amerikai hadiipari termelési rendszerre. Akkoriban az ipar túlnyomórészt kormányzati irányítású volt. Franklin Roosevelt elnök New Dealje hangsúlyozta a gazdasági szabályozást, és a foglalkoztatás fellendítése érdekében olyan ügynökségekre támaszkodott, mint a Works Progress Administration, ami előkészítette az utat a későbbi háborús szerződéskötésekhez.

A New Deal-ügynökségek 1942-ben létrehozták a War Production Boardot, amely mozgósította a vállalkozásokat, és beosztotta az erőforrásokat a hadszíntéren. A fegyvergyártás a hajóépítésre és a repülőgépgyártásra koncentrálódott, a vállalatok főleg az északkeleti és középnyugati ipari központokban, a kormány tulajdonában lévő, kormány által üzemeltetett, GOGO-üzemek néven ismert létesítményekben működtek. A kormány tulajdonában volt a repülőgépek, hajók, fegyverek és lőszerek termelési kapacitásának közel 90 százaléka. Ez ellentétben áll a mai környezettel, ahol 2011 óta az új beszerzések több mint 88 százalékát kereskedelmi cikkek teszik ki, és a magántőke évente több mint 6 milliárd dollárt fektet be a védelmi iparba.

Amikor 1941-ben a japánok lebombázták Pearl Harbort, a védelmi termelés szövetségi ellenőrzése és a Roosevelt-kormányzat gyors reagálása a támadásra lehetővé tette a polgári termelésről a katonai termelésre való gyors átállást olyan vállalatoknál, mint a Ford és a General Motors, amelyek az autók gyártásáról átálltak a bombázók gyártására. Nem csak a nagyvállalatok prosperáltak. A szövetségi kormány a kis alvállalkozókat is támogatni kívánta, amelyek háborúhoz kapcsolódó anyagokat gyártottak a kormány által működtetett üzemekben. A mai „Big Five”-tól (Boeing, General Dynamics, Lockheed Martin, Northrop Grumman és Raytheon) eltérően nem egy kis, nagy hatalmú vállalkozókból álló csoport uralta az iparágat.

Big Business

Az 1960-as években véget értek a szövetségi erőfeszítések, hogy a védelem révén ösztönözzék a foglalkoztatást. A védelmi vállalkozók már a második világháború befejezése előtt lobbiztak a kongresszusnál, hogy enyhítsék a kormányzati szabályozást az iparág működésének privatizálása érdekében. A koreai háború alatti védelmi mozgósítás megmutatta a magánvállalkozások növekvő hatalmát az amerikai katonai ügyekben. Amikor 1950-ben kitört a háború, Harry Truman elnök a végrehajtási utasításokra és a kongresszusi törvényekre (köztük az 1950-es védelmi termelési törvényre) támaszkodott, hogy ösztönözze a magán- és nem az állami befektetéseket a hadseregbe. Ahogy Tim Barker történész rámutatott, a koreai háború alatti haditermelés 90 százaléka magánfinanszírozásból származott.

A koreai háború után a szövetségi kormány célja az volt, hogy munkahelyeket teremtsen a védelmi magánszektorban és a Pentagon által finanszírozott projekteken dolgozó egyetemeken; nem a közfoglalkoztatásra összpontosított. A szövetségi kormány úgy vélte, hogy kötelessége munkahelyeket teremteni Dwight Eisenhower elnök szavaival élve „a tudománnyal és az iparral való együttműködés” fokozása érdekében.

A Szputnyik műhold 1957-es szovjet felbocsátásán megdöbbenve Eisenhower aláírta az 1958-as nemzetvédelmi oktatási törvényt, amely állami ösztöndíjakat és kölcsönöket biztosított a védelmi iparhoz kapcsolódó tudományos és technológiai területen felsőfokú végzettséget (beleértve a doktori fokozatot is) szerző amerikaiak számára. A program a középosztály erejét növelte, finanszírozva a rászoruló diákokat, akik a védelmi ágazatban kívántak karriert befutni. A National Defense Education Act javította az amerikaiak megélhetését, amerikaiak ezreit emelte be a középosztályba, és precedenst teremtett arra, hogy a kormányzat a nemzetbiztonság érdekében támogassa a magán-munkahelyteremtést.  

A Kennedy- és a Johnson-kormány idején Robert McNamara védelmi miniszter egy sor olyan reformot vezetett be, amely a hagyományos fegyverek gyártását háttérbe szorította, és nagy GOGO-létesítményeket zárt be. Mire 1965-ben az Egyesült Államok vietnámi katonai műveletei teljes körű háborúvá eszkalálódtak, a legtöbb védelmi létesítmény már nem volt állami tulajdonú, állami üzemeltetésű üzem.

Az ezt követő évtizedekben a privatizáció üteme és a kongresszusi felügyelet hanyatlása csak gyorsult. Amikor a költségtúllépések és a költségvetési gazdálkodás majdnem csődközeli helyzetbe kényszerítette az olyan nagyvállalatokat, mint a Lockheed, a védelmi vállalatok az elégtelen nyereségre panaszkodtak. Vietnám után a kongresszusra kisebb nyomás nehezedett az iparág ellenőrzésére, és a védelmi minisztérium a védelmi üzemekbe és a fegyvergyártásba történő magánberuházások ösztönzésével igyekezett segíteni a vállalatoknak a nagyobb nyereség felhalmozásában, ami megteremtette az 1980-as és 1990-es évek színterét.

Az utolsó vacsora

Vietnám volt az utolsó nagy hagyományos háború az amerikai hadiipar számára. Miután ez 1973-ban véget ért, és a védelmi költségvetés zsugorodni kezdett, az ipar a külföldi fegyvereladások felé fordult. A globális dél országaiba irányuló fegyverexport növekedése − az 1970-es 404 millió dollárról 1974-re 9,9 milliárd dollárra − szintén egybeesett a dezindusztrializációval és a védelmi célú gyártás külföldi országokba történő kiszervezésével. Ez üzembezárásokat és munkahelyek megszűnését okozta az Egyesült Államok hazai gyártásában. Több védelmi alkatrészt gyártottak külföldön, és az amerikai védelmi ágazatban dolgozók száma 1960 és 1975 között 9,8 százalékkal csökkent.

Az 1980-as évekre mind a Pentagon, mind a kongresszus egyre inkább aggódott a védelmi ipari bázis általános gyengeségei miatt. 1988-ban a Pentagon arra figyelmeztetett, hogy

egy nemzeti vészhelyzetben a külföldi forrásoktól való kiterjedt függés következményei szélsőségesek lehetnek.

A hidegháború végén az amerikai döntéshozók elkezdték újraértékelni, hogy mennyit költsenek a védelemre, a katonai vállalkozók pedig úgy érezték, hogy választaniuk kell: konszolidálódnak vagy elpusztulnak. A Pentagonban 1993-ban egy hírhedt vacsorán, amelyet az iparág bennfentesei „utolsó vacsora” néven emlegetnek, a védelmi minisztérium vezetői figyelmeztették az ország legnagyobb védelmi vállalatainak vezérigazgatóit, hogy a védelmi költségvetés meredeken csökkenni fog. William Perry védelmiminiszter-helyettes azt mondta nekik:

Arra számítunk, hogy a védelmi vállalatok tönkremennek. Tétlenül fogjuk nézni, ahogy ez megtörténik.

Bár a védelmi kiadások 9/11 után ismét megugrottak, a védelmi iparban kevés változás történt. A konszolidáció a „terrorizmus elleni háború” alatt tovább nőtt, és mostanra a magántőke-befektetési társaságok befolyása miatt rekordszámot ért el. A legfrissebb statisztikák szerint az elmúlt két évtizedben több mint 500 vállalatot vásároltak fel magántőkealapok, ami további instabilitást és elszámoltathatatlanságot hozott a védelmi beszerzésekben. A magántőke szerepe mellett a szilícium-völgyi székhelyű védelmi startupok elterjedése az elmúlt néhány évben innovációt és a védelmi ipari bázis modernizálását ígérte. Ezek az ígéretek azonban még nem váltak valóra.

A jelenlegi helyzet

A konszolidáció, a privatizáció, a kiszervezés, a munkahelyek leépítése, a szövetségi tétlenség és a nagyobb profitra való törekvés 70 éves története olyan tökéletes vihart hozott létre, amely most akadályozza az Ukrajnának nyújtott biztonsági támogatást és potenciálisan a jövőbeli konfliktusokat is. Amint arról a Politico és a The Wall Street Journal is beszámolt, az Egyesült Államoknak nincs meg a szükséges munkaereje ahhoz, hogy az Ukrajna által kért számú Javelin rakétát legyártassa, még az után sem, hogy Ukrajna a háború első hat hónapjában elégette a Javelinek feltételezett ötéves készletét.

A tüzérségi lövedékekhez szükséges lőport előállító kevés, amerikai kormánytulajdonú, vállalkozók által működtetett üzem egyike 2021-ben felrobbant, és soha nem építették újjá, mert nem tudott elég profitot termelni. A globális ellátási láncok megszakadása várhatóan a belátható jövőben is sújtani fogja a védelmi ipart. Bár az iparág a következő évben az eladások és a haszonkulcsok növekedésére számít, a régóta fennálló elmaradások, ellátási zavarok és költségtúllépések továbbra is fennmaradnak.

Az Egyesült Államok nem tudja rövid távon orvosolni ezeket a problémákat, és nem tudja egyik napról a másikra visszafordítani a történelmet. Az átfogó megoldásokhoz kormányzati részvételre és az iparág erősebb ellenőrzésére van szükség mind rövid, mind hosszú távon. A védelmi reformnak túl kell lépnie a beszerzésen vagy az ellenőrzésen − bár mindkét fronton szükség van változtatásokra. A kongresszusnak újra kell gondolnia a védelmi reformot, levonva a tanulságokat abból, amikor az Egyesült Államok utoljára valóban a demokrácia arzenálja volt. Az egyik legfontosabb tanulság ebből az időből az, hogy nagyobb szövetségi beavatkozásra van szükség a védelmi iparban, ha az ipar egyébként „veszteséges” fegyvereket fog gyártani.

Mi lehet a megoldás?

A Foreign Affairs szerint az átfogó kétpárti védelmi reform jelei a láthatáron vannak. Elizabeth Warren massachusettsi demokrata szenátor olyan törvényjavaslatok élére állt, amelyek a konszolidáció és a monopolizáció ellen irányulnak, és néhány republikánus, például Chuck Grassley iowai republikánus szenátor is támogatja őt. Erőfeszítéseik dicséretesek, tekintve, hogy a második világháború megnyeréséhez nélkülözhetetlennek bizonyult számos alvállalkozó ma már nem létezik, mert nem tud versenyezni a „Nagy Ötök” monopolhelyzetével. 

Az elemzők legfőbb aggodalma az volt, hogy miként lehet feltölteni a fegyverkészleteket, hogy az Egyesült Államok ne merítse ki teljes arzenálját.

A védelmi vállalkozók évek óta küzdenek a munkaerő-toborzással egy olyan iparágban, amely gyakran szakképzést vagy kétéves diplomát követel meg alkalmazottaitól. A jövő védelmi dolgozóinak oktatása és képzése időbe telik, amire Ukrajnának jelenleg nincs ideje. A fegyvergyártást nem lehet akarattal létrehozni. A stabilabb, képzettebb munkaerő elérése érdekében az Egyesült Államoknak támogatnia kell a munkahelyteremtést minden foglalkoztatási ágazatban, nem csak a védelmi ágazatban, hogy az amerikaiak rendelkezzenek a válság idején szükséges készségekkel és képzettséggel.

A cikk emlékeztet arra, hogy az iraki és afganisztáni háborúkban az amerikai katonák rendszeresen szembesültek felszerelés- és lőszerhiánnyal. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy 2004-ben Missouriban csak egy üzem gyártott lőszert az egész amerikai hadsereg számára, szemben a vietnámi háború idején működő öt üzemmel, és csak egy gyártója volt a testvédő páncéloknak is. Az iparág − a Pentagon támogatásával − évek óta próbál kevesebből többet kihozni, összevonni a működését, majd válság idején felpörgetni a termelést. Ez a stratégia azonban a múltban nem vált be az Egyesült Államoknak, és nem vált be Ukrajnának sem.

Az elemzés szerint az Egyesült Államok nem lehet a demokrácia fegyvertára Ukrajna vagy bármely más ország számára, ha nem hangolja jobban össze kül- és belpolitikáját oly módon, hogy az javítsa az amerikai polgárok életét. Ahhoz, hogy jobban szolgálhassa Ukrajnát, az Egyesült Államoknak többet kell befektetnie az amerikaiak jövőjébe, nem csak a saját védelmi képességeibe.

(Borítókép:  Narciso Contreras / Anadolu Agency / Getty Images)