Az Egyesült Államok még mindig a hidegháborúban él

Amikor az amerikai politikai döntéshozóknak és kommentátoroknak irányvonalra van szükségük, szokás szerint a hidegháborúhoz fordulnak. Az események tanulságaiért kutatnak, a szereplőkhöz fordulnak tanácsért, és összehasonlítják a jelen jellemzőit a múlttal. A hidegháború története meghatározza az Egyesült Államok világhoz való viszonyáról szóló vita feltételeit.

Joe Biden amerikai elnök nemrégiben tett kijelentése, miszerint „nem kell új hidegháborút kirobbantani” Kínával, csak a legismertebb példája annak az elemzői reflexnek, amely az egész külpolitikai közösségre jellemző − írja a Foreign Affairsben megjelent elemzésében Justin Winokur, a Virginiai Egyetem doktorandusza. A szerző úgy véli: 

A mai realitások és a hidegháború története közötti ellentmondás megakasztotta azt, hogy Amerika új stratégiát dolgozzon ki. Nagyjából 80 éve az amerikai doktrína az ország gazdasági, katonai, technológiai és politikai erejének túlsúlyára épül. Ez a dominancia tette lehetővé az Egyesült Államok számára, hogy a második világháborúban a túlterhelt tengelyhatalmak feltétel nélküli megadására, a felemelkedő, de háborúban tönkrement Szovjetunió megfékezésére, valamint az afganisztáni és iraki rendszerváltásra törekedjen.

Ma a legtöbb elemző egyetért abban, hogy az Egyesült Államok csökkenő részesedése a globális GDP-ből, szűkülő katonai előnyei, csökkenő technológiai fölénye és csökkenő diplomáciai befolyása azt jelenti, hogy Washington a második világháború óta először fog hamarosan többpólusú világgal szembesülni.

A hidegháború kényszerzubbonya

A cikk szerzője szerint a hidegháborús történelem olyan kényszerzubbonnyá vált, amely korlátozza az amerikaiak világképét. Uralja múltról való ismereteiket, eltorzítja azt, ahogyan a konfliktusokat értelmezik, ahogyan a tárgyalásokhoz viszonyulnak, ahogyan a képességeikről gondolkodnak, sőt még azt is, ahogyan a problémákat elemzik.

Mindezt úgy teszi, hogy a vita tárgyát egy szokatlan és letűnt korszak lehetőségeire korlátozza. Ez a szűk vonatkoztatási keret félrevezeti azokat, akik tanulni akarnak a hidegháborúból. Évszázadok történelmi inspirációját homályosítja el azok számára, akik túl akarnak lépni rajta. Az eljövendő többpólusú világrend kezeléséhez az amerikai külpolitikai közösségnek tanulmányoznia kell a korábbi korszakokat, amikor az államok a túlhatalom előnyei nélkül küzdöttek a túlélésért. Azáltal, hogy megismerkednek a különböző államvezetési stílusokkal, az amerikaiak olyan eszközökre tesznek szert, amelyekkel jobban kezelhetik a többpólusú világ által meghatározott jövőt.

A Biden-kormányzat a hidegháborút archetipikus rivalizálásként kezeli − amelynek súlyossága alól kétségbeesetten szeretne szabadulni. Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó azzal érvelt, hogy az Egyesült Államoknak el kell utasítania azt a megállapítást, hogy „a blokkok régi hidegháborús konstrukciója nem koherens”, és hogy az Egyesült Államoknak „figyelembe kell vennie a hidegháború tanulságait, ugyanakkor el kell utasítania azt az elképzelést, hogy annak logikája még mindig érvényes”. 

Antony Blinken külügyminiszter kitartott amellett, hogy „nem hiszem, hogy a hidegháború minden tekintetben tükrözi a jelenlegi valóságot”, Lloyd Austin védelmi miniszter pedig megjegyezte: „Nem törekszünk új hidegháborúra, ázsiai NATO-ra vagy ellenséges blokkokra osztott régióra”. A 2022-es nemzetbiztonsági stratégia hangsúlyozta, hogy az amerikai döntéshozók „nem törekszenek konfliktusra vagy új hidegháborúra”. Ezzel szemben Blinken a Hosszú táviratról (a George Kennan amerikai diplomata által írt 1946-os dokumentum, amely a „megfékezést” politikai doktrínaként rögzítette) azt állította, hogy „szó szerint be lehetne illeszteni Oroszországot és Putyint abba a keretbe, amit Kennan az akkori Szovjetunióról mond”.

A többi korszakról elfeledkeznek 

A Trump-kormányzat korábbi tisztviselői szintén a hidegháborús történelmet használják iránytűként. Mike Pompeo akkori külügyminiszter 2020-ban azt mondta, hogy „ami most történik, az nem a hidegháború 2.0. Kínai Kommunista Párt fenyegetésével szembeni ellenállás kihívása, bizonyos szempontból még annál is rosszabb”. A 2017-es nemzetbiztonsági stratégia szerint „a szabad társadalmakkal szembeni mai kihívások ugyanolyan súlyosak, de sokszínűbbek”, mint a hidegháborúsak. Áprilisban pedig a korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó, John Bolton azzal érvelt, hogy az Egyesült Államoknak új NSC-68-at (az 1950-es külügyminisztériumi dokumentum, amely masszív újrafegyverkezést követelt) kellene írnia, hogy szembeszálljon Kínával, Iránnal, Észak-Koreával és Oroszországgal.

A hidegháború túlzottan kiemelt emlékezete elhomályosítja a történelem más korszakait, amelyek hasznosabbak lehetnek a mai politikai döntéshozók és elemzők számára. A rendelkezésre álló történelmi ismeretek választékának korlátozása megfosztja őket a hidegháború reflexív tanulmányozásától, amit egyes tudósok „alkalmazott történelemnek” neveznek: a történelem felhasználását a jelen tisztázására, egy kérdés eredetének megvilágítására és a helyettesítő tapasztalatszerzésre.

Ezek a fő elemzési módszerek, amelyeket a politikai döntéshozók napi munkájukban használnak, és ezek a módszerek elmaradnak, ha az amerikaiak elhanyagolják a hidegháború előtti évszázadok történelmét. A hidegháborús rövidlátás ezen hatásai együttesen arra késztetik az amerikaiakat, hogy Pearl Harbor után a világot a domináns, megalkuvást nem ismerő Egyesült Államok szemével lássák. Az Egyesült Államok azonban nem készül megismételni ezt a korszakot, és a hidegháborúban szocilalizálódott amerikaiak nincsenek felkészülve a kialakulóban lévő többpólusú világra.

Elmúlt korok, új ideák

Richard Neustadt politológus és Ernest May történész korszakalkotó művében, melynek címe Thinking in Time: The Uses of History for Decision Makers (Gondolkodás az időben: A történelem felhasználása a döntéshozók számára), figyelmeztetik az olvasókat azokra a történelmi analógiákra, amelyek annak ellenére uralják a döntéshozók elemzését, hogy nem hasznosak vagy félrevezetőek. A hidegháború az egyik ilyen analógia.

Hogy csak egy kulcsfontosságú mérőszámot vegyünk, a Harvard A nagyhatalmak háborújának elkerülése projektje kimutatta, hogy az Egyesült Államok részesedése a globális GDP-ből − amely a nemzeti hatalom alapjául szolgál − a második világháború utáni 50 százalékról 1991-re 20 százalék körülire, mára pedig kevesebb mint 17 százalékra csökkent. Ahogy Burns a Foreign Affairs 2019-es számában érvelt, „az Egyesült Államok már nem az egyetlen nagyfiú a geopolitikában”. Ebben a helyzetben csak egyetlen módja van annak, hogy kilépjünk a haszontalan hidegháborús keretekből: több történelmet kell tanulnunk.

Ahhoz, hogy az amerikaiak tisztán gondolkodhassanak a többpólusú világgal kapcsolatos megközelítésükről, meg kell vizsgálniuk azokat az államokat, amelyek a múltban többpólusú államrendet követtek. Kezdhetnék a tizenhetedik század harmincéves háborújának vizsgálatával, amikor a Habsburg Birodalom erőszakkal szembesült, amelyet az egymást átfedő viták sorozata okozott − az európai monarchiák közötti hatalmi konfliktusával, a birodalmi irányítás elleni több évtizedes holland lázadásával és a protestáns reformációval − és mindegyiket más-más egyezményben oldották meg: a holland függetlenség elismerésével, illetve a Franciaország és a spanyol Habsburgok közötti vita rendezésével.

Emellett az elemzők fontolóra vehetik a tizenkilencedik századi Bécsi Kongresszust, amely a napóleoni háborúk nyomán átalakította Európát, hogy két konfliktust kezeljenek: az egyiket a hatalomról, amelyet egy biztonsági szövetség és a konfliktusmegoldó intézmények által garantált új területi elrendezéssel oldottak meg, és a másikat, amelyet az irányítási elvekről szóló megállapodások és a konzervatív államok szövetsége kötött meg.

Az Egyesült Államoknak le kell vetnie magáról a hidegháborús kényszerzubbonyt, ha sikeres akar lenni a többpólusú világban. Ma az Egyesült Államok külpolitikai közössége olyan történelmi keretek között küzd, amelyek megbénítják képzeletét. Ezt könnyen megtehetik, ha az elemzők a múltba mélyebbre nyúlva kiszélesítik látókörüket.

(Borítókép: Joe Biden. Fotó: Chip Somodevilla / Getty Images)