A világ egyik első keresztény országa, ahol ma is tisztelik Sztálint

Riportunk első részében Grúzia északi részén, Szvánföldön jártunk, ahol rendkívül egyszerű körülmények között élő, de nagyon vendégszerető helyiek vártak, szállásadóinkat pedig az oroszok űzték el otthonukból, Abháziából. A Kaukázus hegyei rengeteg csodát rejtenek, köztük a 2100 méteren fekvő Ushgulit, amelyet az év felében teljesen elvág a külvilágtól a hó.

Nehéz szívvel vettem búcsút ettől a vidéktől, majd a történelmi grúz állam magterülete, Tbiliszi, valamint Kakheti régió felé folytatom utamat. A fővárosba közel 8 órás autóút vezet a hegyekből, azonban útba esik az ország jelenleg negyedik legnagyobb városa, Gori is. Ez egy fontos kereskedőváros volt a középkorban, amelyet több nagyhatalom seregei is ostromoltak, legutóbb 2008-ban az oroszok vették ellenőrzésük alá.

A város viszont nem erről a leghíresebb, hanem arról, hogy itt született Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin.

Amikor Tbilisziben egy ottani újságíró kollégámmal találkoztam, megkérdeztem erről is.

Elmondása szerint Georgia rendkívül megosztott a témát illetően. Míg Tbiliszi és a nagyvárosi értelmiség elutasítja a szovjet diktátort, addig vidéken és Goriban úgy kezelik Sztálint, mint a „nagy Dzsugasvilit, aki legyőzte az oroszokat”. Grúz kollégám hozzátette, ha valahol szobrot akarnak állítani a diktátornak vidéken, Tbiliszi jellemzően tele lesz tüntetőkkel.

Visszatérve Goriba: a helyiek olyan nagy becsben tartják Sztálint, hogy múzeumot is emeltek neki, amely az 1950-es évek óta nem sokat változott. A hivatalosan sztálinista gótikus stílusban épített hatalmas palotát még Sztálin halála előtt fejezték be, és a szocializmus történetéről akartak kiállítást berendezni az épületben.

1953-ban azonban meghalt Sztálin, és a Szovjetunió vezetése úgy döntött, a diktátor emlékének rendez be múzeumot a palotában. Emellett Sztálin szülőházát előbb elbontották, majd elszállították, aztán ismét felépítették a városközpontban, ahol ma már római és görög oszlopokkal van körülvéve.

A múzeumban rengeteget lehet olvasni Sztálin életéről, emellett a diktátor arcképével díszített festményektől a kézműves műtárgyakig mindent megtalál itt az ember, többek között a budapesti Szabadság-szobor kicsinyített mását is, kiegészítve a szovjet katona emlékművével.

Bár az épületben van egy kis szoba, amelyet részben a Gulagoknak, részben a 2008-as grúz–orosz háborúnak szenteltek, ezenkívül arról egy szó sem esik sehol, hogy több tíz millió ember haláláért tehető felelőssé Sztálin. Tbilisziben élő kollégám szerint ez a legnagyobb baj a múzeummal.

A palota mellett megtalálható Sztálin páncélozott vasúti kocsija is, amellyel többek között a teheráni konferenciára is utazott, ahol Franklin D. Roosevelt amerikai elnökkel, valamint Winston Churchill brit miniszterelnökkel tárgyalt. A teheráni és a jaltai konferenciáknak külön kis kiállítórésze van a múzeumban,

A vasúti kocsi melletti árusoknál igazi relikviákat is találhat az ember. Kíváncsiságból én is ránézek, és itt is meg lehet találni rengeteg, Sztálinnal és a Szovjetunióval kapcsolatos emléktárgyat, például második világháborús katonai kitüntetéseket.

Azt hittem, döbbenetemet már nem lehet fokozni, amikor az árus egyszer csak megpróbál nekem eladni egy, az egyik oldalán Adolf Hitler arcképével, másik oldalán horogkereszttel díszített kitüntetést. Valószínűleg a halott német katonákról szedték le a második világháborúban.

Gori után megérkezem Tbiliszibe, ahol grúz kollégámmal találkozom. Sok minden szóba kerül, elmesélem addigi élményeimet, köztük szvánföldi szállásadóink történetét is. Elmondása szerint Georgiában

hiszen nagyon furcsa hagyományaik voltak egészen a XX. század végéig.

Erre példa az, hogy ha valaki meghalt a faluból, és aznap indult meg egy asszonynál a szülés, akkor az asszonyt kivitték az erdőbe, hogy ott szülje meg a gyereket, különben úgy hitték, balszerencse jön a falura. Természetesen elsőre ezt elég nehezen hiszem el, de kollégám szerint az ilyen és ehhez hasonló hagyományok megléte jól dokumentált.

A menekültekről is szó esik. Georgiában teljes településeket építettek föl azoknak, akik az abháziai és dél-oszétiai háborúk miatt menekülni kényszerültek. A menekültválság azonban nem a múlt, hanem abszolút aktualitás az orosz–ukrán háború miatt. Amit én is az első pillanattól érzékelek Tbilisziben, hogy rengeteg az orosz.

Kollégám megítélése szerint a jelenlegi grúz kormány oroszbarát, holott a város tele van olyan plakátokkal, amelyeken az ország szolidaritását fejezik ki Ukrajnával. Ugyanakkor szerinte a gyakorlatban az, hogy hivatalosan eddig közel 500 ezer orosz érkezett az országba a részleges mozgósítások elől, hozzájárult ahhoz is, hogy Georgia Ukrajnával és Moldovával ellentétben nem kapta meg a hivatalos uniós tagjelölti státuszt.

A vidék elsősorban vörösborban erős, de olyan különlegességeket is készítenek, mint a borostyánbor. Ezen a vidéken fekszik Bodbe is, ahol a helyi kolostorban található Szent Nino, Georgia védőszentjének sírhelye.

Szent Nino a III. század végén született Kappadókiában, a mai Törökország területén. A legenda szerint a keresztény neveltetésben részesülő fiatal lányt 14 éves korában hozzá akarták adni az egyébként keresztényeket üldöző Diocletianus császárhoz, az esküvő előtt azonban megjelent neki álmában Szűz Mária, aki arra intette, hogy menjen a Kaukázusba, és térítse meg az ottani népeket.

Amikor fölébredt, egy kereszt volt a mellkasán. Néhány másik keresztény nővel együtt 294-ben Georgia felé vették az irányt, azonban Diocletianus tudomást szerezve a szökésről értesítette az örmény királyt, hogy fogja el a nőket, amikor átlépik a Római Birodalom és Örményország közötti határt.

Az örmény király mindannyiukat elfogta és kivégezte, egyedül Szent Ninót nem, aki végül eljutott Georgiába, ahol téríteni kezdett. Sok csodát vitt véghez, és egyre több ember keresztelkedett meg, köztük már a grúz királynő is. A király azonban nem nagyon hajlott erre. Egyszer viszont egy vadászaton eltűnt a Nap, és sötétség borult a vidékre.

A király először a pogány istenekhez imádkozott, azonban nem történt semmi. Ezután viszont eszébe jutott Szent Nino, és elkezdett imádkozni Istenhez, és megígérte, hogy ha előjön ismét a Nap, akkor megkeresztelkedik, és államvallássá teszi a kereszténységet. A Nap aztán ismét előbújt, a király pedig betartotta ígéretét.

Így szól a legenda, ami viszont történelmi tény, hogy

Összehasonlításképpen a Római Birodalomban a 325-ös niceai zsinaton szervezték meg az egyházat, és csak 380-ban tette államvallássá a kereszténységet Theodosius császár.

Ez talán jól érzékelteti azt, hogy Georgiában milyen ősi kultúrával és államszervezettel találkozik az ember. Arról viszont, hogy a Kaukázus mélyén Európánál sokkal korábban voltak jelen azok a dolgok, amelyeket mi az európai kultúra alapjának tekintünk, hát erről bizony nem tanulunk vagy olvasunk szinte sehol. Már csak ezért is megéri erre a vidékre egyszer elutazni.

(Borítókép: Faragó István / Index)