Marco Rossi kalauzolt a saját levében fortyogó trópusi Siracusában

Az alábbi helyszíni riportból kiderül, 

• hogyan lehet megérkezni gond nélkül egy leégett reptérre;
• mi köze van Kharónnak, az alvilág révészének a szicíliai hőhullámhoz;
• mit keres Marco Rossi Siracusában;
• hogyan kerül a csizma az asztalra, Hollywood a plemmiriói strandra;
• és az is, hogy miért az olaszok a világ legjobb sofőrjei.

Kiégett terminál, pokoli hőség

Mivel már tíz napja megvettem a Cataniába szóló repülőjegyet, csütörtökön mélyütésként, sőt, a vesémbe irányuló tőrdöfésként ért Marco Rossi sms-e. 

„András! Tegnap végre megérkeztünk Siracusába. Ideutazni mostanában maga az őrület. Egy nap alatt nem is tudod megcsinálni. A cataniai repülőteret (Fontanarossa – a szerk.) lezárták, mert leégett az A terminál. A légitársaságok Comisóba, Reggio Calabriába, Palermóba irányítják a járataikat. És nem visznek el Siracusába, neked kell megoldanod az utat busszal vagy vonattal. Nem tudom, hogy fogsz ideérni.” 

Hát, ha a szövetségi kapitány olasz létére, immár Siracusából küldve az sms-t, sem tudja, akkor én hogyan tudnám?! Több se kellett, felhívtam egy budai utazási irodánál dolgozó barátomat, aki egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt, azt ajánlotta, próbáljam meg visszaváltani a jegyemet...

Szépen vagyunk. Visszaváltásról szó sem lehetett, már csak azért sem, mert a pénzt úgysem adják vissza a légitársaságok, ezért belevágtam életem nagy kalandjába, aminek csak az elejét láttam, a vége a cataniai Fontanarossa repülőtér A termináljából gomolygó sűrű, fekete füstbe veszett. Szombat hajnalban kiautóztam a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre, és felszálltunk Catania felé.

Ebben idáig még semmi rendkívüli nincs, abban viszont talán már van, hogy le is szálltunk, mi több, az előre megadott helyen és időben. Már a gépen ízelítőt kaptam abból, hogy mi vár rám. Hozzávetőleg hét óra lehetett, amikor a kapitány bemondta, hogy verőfényes napsütés és 31 Celsius-fok fogad bennünket Cataniában.

Reggel hétkor 31 fok!

A landolás olyan sima volt, mintha bársonnyal borított kifutóra tett volna le a pilóta. Az aszfalton gurulva jobbra az Etna enyhén füstölgő csúcsát láttuk. De ahogy kinyílt a gép ajtaja, ránk zuhant a pokoli hőség. Egy vaskohó kemencéjéből áradhat ilyen forróság. Az aszfalt ezerszeres erővel sugározta vissza a hőséget. Gyalogoltunk az A terminál használaton kívüli épülete mellett a buszpályaudvarig, közben megpróbáltam bekukkantani a kiégett, lelakatolt váróterembe, mire egy rendőrnő rám fogta a pisztolyát, és elhajtott a búsba.

Szóval, váróterem híján a tűző napon vártuk a buszjáratunkat, ami engem illet, a siracusait. A padokon kilátástalanul heverésző utasok, mindenki igyekszik az árnyékba húzódni, nehogy hőgutát kapjon. 

Mitológiai anticiklon fojtogatja Itáliát

Mármost Kharón olasz megfelelőjéről, Carontéról nevezték el az itáliai meteorológusok azt az anticiklont, amely rátelepedett nemcsak az olasz csizmára, hanem az egész mediterrán régióra, sőt, még Magyarországra is, és nem hajlandó elmozdulni innen, afrikai levegőt pumpálva az öreg kontinens fölé. 

De most még csak Fontanarossában vagyunk, várakozva a siracusai buszra.

Nyomorúságomat némiképp enyhítette, hogy amikor megváltottam a jegyet, mindössze 6 euró 20 centet kellett leszurkolnom. Kellemes meglepetés, figyelembe véve a legalább hetven kilométeres távolságot. Hétperces késéssel be is manőverezte magát a kocsiállásba a busz, ami olasz, sőt, szicíliai mércével mérve hajszálpontos megérkezés. 

Az újabb meglepetés a felszállás után ért: gőzerővel működő klímaberendezés, kellemes, húszfokos környezet. 

Egy óra alatt Siracusában vagyunk, közben Marco küld egy sms-t, érdeklődik, leszálltunk-e, majd már feltűnik a Siracusa tábla, de a városhatártól a buszvégállomásig további egy óra, a hamisítatlan olasz csúcsforgalom (délelőtt tízkor?), a traffico di punta torkon ragad, és nem ereszt. 

De Marco már ott integet a piros Fiat Cinquecentója mellett állva (bocsánat, nem az övé, hanem a fiáé, de Simone már másfél hónapja Budapesten van, készül új klubjával, az OSC-vel a magyar vízilabda-bajnoki rajtra), bevágjuk magunkat, és öt perc alatt már ott is vagyunk Simone tágas első emeleti lakásában. Odabent Mariella és Gaia, Marco felesége és huszonéves lánya fogad, továbbá két kimért úr, az egyiket Gasparénak hívják, a másikat Carlónak.

Kandúrok a macskaédenben

Két jól nevelt kandúrról beszélünk, egészen hihetetlen módon több mint egy hónapot töltöttek el úgy a gazdájuk, Simone nélkül a lakásban, hogy közben ettek, ittak, végezték a dolgukat a homokon, és mindezt egy tökéletesen automatizált macskaháztartás uraiként! Úgy élnek, mint Marci Hevesen, ha megbökik az orrukkal az automata etető ajtaját, kiömlik egy macskaebédre való eledel, az itató ugyanezen az elven működik, szinte leolvasható a pofácskájukról, hogy nem is értik, mi a francot keresünk mi az ő macskabirodalmukban. 

Simone lakása az Ortigia (fél)szigetet Siracusa többi részétől elválasztó, pár méter széles csatorna város felőli oldalán van, idilli környezetben. De van errefelé ennél még idillibb környezet, a Plemmirio.

Hogy mi az a Plemmirio? A világ egyik legszebb strandja, körülbelül húsz kilométerre Siracusától, egy természetvédelmi terület, a tengeri édenkert tőszomszédságában. Kicsit sziklás, de istenem, a szépsége kárpótol az ember talpán keletkező sebekért. 

Ide látogattunk el Marcóékkal, miután leraktam a cuccomat a Hotel Populusban.

Hollywood a szomszédunk

A Plemmirión úgy alakult, hogy egy kopaszra borotvált fejű, középkorú, de a koránál jóval fiatalabbnak tűnő hölgy nyugágya mellé keveredtünk. Egy percbe telt összehaverkodni Sidra Smithszel, merthogy így hívják, és három mondat után kiderült, filmproducer a foglalkozása, saját produkciós cége van, és most éppen egy Angela Davisről, a jeles polgárjogi harcosról szóló filmet gründol. (Már megvan a főszereplő, de nem volt hajlandó elárulni, hogy kicsoda.) Este, amikor hazakeveredtem a strandról, utánanéztem Sidrának, nem kispályás, az A Luv Tale, majd a Daredevil (Ben Affleck, Jennifer Garner, Colin Farrell, csekélység...) című filmeknek volt a casting producere, a Free Angela and All Political Prisoners című dokumentumfilmnek pedig a producere, egyebek között. Úgy tűnik, Angela Davis a kedvenc történelmi hőse.

Sidra élete filmre kívánkozik. Biológiai apját egy évvel ezelőttig nem ismerte, ő és ikernővére, a pár perccel korábban világra jött Tasha Hollywood ismert figurái, az alábbi fotó jobb oldalán látható a színésznő Tasha, mellette a producer Sidra.

Camdenben, New Jersey-ben születtünk, az anyánk tizennégy éves volt, az apánk tizenhat, egyéjszakás kaland eredményei vagyunk – magyarázta Sidra két csobbanás között, miközben Marcóval és Mariellával együtt ittuk a szavait. – Anyánk tizennégy éves korunkban lelépett Kaliforniába, mi maradtunk New Jersey-ben, majd később Harlemben. 

Két lehengerlően csinos fekete lány, anya, apa nélkül, saját magukra utalva, ebből semmi jó nem szokott kikeveredni. Már persze ha nem Sidráról és Tasháról van szó. 

„Mi lettünk Harlem legőrültebb bártenderei – folytatta a visszahúzódó természetnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hölgy. – Merthogy tizennégytől tizenkilenc éves korunkig egy bárt vezettünk, szétszedtek bennünket a vendégek, az alvilág a tenyerén hordozott minket, annyira imádtak, mi pedig minden kalandban benne voltunk. Valószínűleg a Jóisten fogta a kezünket, mert mindent megúsztunk, pedig akkoriban, a nyolcvanas évek végén volt a drogok fénykora mifelénk. Minket azonban nem fogott a golyó, sem a szó képletes, sem az igazi értelmében, és mindketten eljutottunk az egyetemig. Anyánk után mentünk Kaliforniába, mindketten ott diplomáztunk, én filmtudományból.”

Valószínűleg Sidra mifelénk szokatlanul nyílt, őszinte, szókimondó, barátkozó természete lehetett az oka, de a lány komoly karriert futott be, és fut most is a filmiparban. 

Pár éve leköltöztem Miamiba, eladtam a New York-i öt hálószobás, gyönyörű lakásomat. Most a strand mellett lakom, ugyanúgy, mint itt, Siracusában, ahol egy vízparti lakóparkban bérelek egy éjszakánként 180 eurós apartmant, fillérekbe van, nem igaz?

Sidra két hónapja járja Európát, mint mondta, lassan húsz éve minden nyáron ez a programja, ilyenkor ereszti ki a fáradt gőzt, mert az év maradék tíz hónapjában keményen húzza az igát.

Ne tudd meg, milyen öldöklő harc folyik Hollywoodban... – mondja, de az az igazság, hogy szívesen megtudnám...

Itt tartunk a diskurzusban, amikor Sidra rám néz. 

Hirtelen lett apja Sidrának

„Azt tudod, hogy tavaly felbukkant az apám? Pontosabban egy családfakutatót megbíztam, hogy derítse ki, ki az apám. Hát kiderítette, bár ne tette volna. Felkerestem, akkor láttam életemben először. Azóta folyton írogat, hívogat telefonon. Ötven év után felébredt benne az apai ösztön. Az az igazság, hogy nem vagyok kíváncsi rá, ugye, megérted? Van egy 52 éves orosz énekesnő barátnője, velem egyidős... Elhagyta az anyámat egy éjszaka után, azt sem tudta, hogy ikrei születtek. Most meg elvárja, hogy szeressem. Nem megy...”

Azért megkérdem Sidrát, mit szól a forgatókönyvírók sztrájkjához, ami már május másodika óta tart a hollywoodi stúdiók környékén.

„Igazuk van! – robban ki Sidrából. – Nemcsak magukért harcolnak, hanem elsősorban a background actors, a mellékszereplők és statiszták jogaiért. Két tendencia zavarja őket: a mesterséges intelligencia elharapózása és a hihetetlen aránytalanságok a sztárok és a háttérszemélyzet fizetése között. Az AI elveszi a munkájukat, az aránytalanságok pedig nyilvánvalók. Margot Robbie és Ryan Gosling fejenként 12,5 millió dollárt zsebeltek be a Barbie-film két főszerepéért, ehhez képest azok, akik a háttérben dolgoznak, és akik nélkül nem készülhetne el a film, éhbérért gürcölnek.”

Közben azon töprengek, ha létezik a collateral damage, a járulékos veszteség fogalma, akkor léteznie kell az ellentettjének is, a collateral gainnek, a járulékos nyereségnek.

Kalandjaim a kapatos sofőrrel

Mert mi másnak nevezhetném azt, hogy strandolás közben megismerkedtünk ezzel a szikrázóan magával ragadó hölggyel, akitől másfél óra alatt többet tudtunk meg Amerika és Hollywood lényegéről, mint korábban egész életünkben?

Ezek után már csak természetes, hogy Marco Sidrát is meghívta estére a La Liscába, Ortigia legmenőbb halas éttermébe, ahol öt személyre foglalt asztalt. A félreértések elkerülése végett Mariella és Gaia is velünk volt, a menü pedig ilyen fogásokat tartalmazott: Polpette di Baccalá Montecato, Carpaccio al Coltello, Tartare di Pescato, Gamberi Viola és Ravioli di Burrata. Hogy ezek mit jelentenek? Jobbára frissen fogott nyers halakat fantasztikus pácban. Jómagam Birra Peronival kísértem, a többiek ásványvizet és könnyű fehérbort ittak, úgy elszaladt az idő, hogy fél tizenkettőkor pillantottunk először az óránkra...

Közben Sidra elmesélte, hogy az előző két hetet Pugliában töltötte, az olasz csizma sarkán, és hogy szerinte annál szebb hely nincs a világon.

És akkor még nem is esett szó Arkhimédészről, Indiana Jonesról és a sors tárcsájáról, merthogy természetesen ellátogattunk az ikonikus film összes itteni forgatási helyszínére. De erről majd szirakúzai riportom második részében...

Ja, majd elfelejtettem. Amikor éjféltájban hazafelé baktattam, emésztgetve a Sidrától hallottakat és a mennyei vacsorát, és áthaladtam az Ortigiát a szárazfölddel összekötő Ponte Umbertinón, egyszer csak – ne szépítsük – eltévedtem. Miközben körülbelül ötszáz métert kellett volna megtennem a La Liscától hazáig. De én képes vagyok a saját konyhámban is eltévedni.

Szóval, hajnali negyed egykor ott szenvedtem a még mindig 38 fokos pokoli hőségben, és egyre távolabb kerültem a Populustól. Még szerencse, hogy belebotlottam egy csontrészeg atyafiba. Valami angol–spanyol–olasz–magyar keveréknyelven elmagyaráztam, hová akarok eljutni. A pasas előbb megtántorodott, majd sikerült megtámaszkodni a falban.

„Un attimo!” –  mondta erősen galuskás hangon, amit még én is megértettem. Odabotorkált a kapualjhoz, ahol egy másik részeg támasztotta a falat. Az emberem tüzet kért tőle, majd beszállt (!) a sarkon álló leharcolt Fiat Puntójába, és intett, hogy üljek be az anyósülésre. Máig nem értem, honnan vált bátorságom hozzá, de azonnal bekászálódtam az ürge mellé, aki beindította a motort, és másfél perc alatt elvitt a kétszáz méterre lévő Populusig.

Csak miután kiszálltam a rozoga csotrogányból, jutott eszembe Marco délelőtti megjegyzése, amikor a siracusai csúcsforgalomban kígyózott a Cinquecentójával. 

Negyven éve van jogsim, de még egy karcolást sem ejtettem egyik kocsimon sem!

Ha valamit, autót vezetni aztán tudnak az olaszok...

(Borítókép: Ch. Gáll András / Index)