Orbán Viktor világrengető csapdát említett, a kiút kérdéses

Idén Tusnádfürdőn, hosszas geopolitikai fejtegetése során Orbán Viktor kiemelten beszélt a jelenleg uralkodó nagyhatalom, az Egyesült Államok és a feltörekvő hatalom, Kína viszonyáról, illetve kitért az elmúlt években egyre többször hivatkozott, „Thuküdidész csapdája” néven kidolgozott elméletre.

Ma úgy élünk, hogy napról napra haladunk az összeütközés felé. A kérdés, az egymillió dolláros kérdés, hogy elkerülhető-e az összeütközés? Erről egyre több tanulmány és könyv lát napvilágot. Én is ezekből dolgozom. Az egyik figyelemreméltó azt mondja, hogy az elmúlt háromszáz évben 16 olyan eset volt, amikor a világelső hatalom mellé, illetve elé egy új bajnok emelkedett. A rossz hír az, hogy a beazonosított 16 esetből 12 háborúval végződött, és csak négy zajlott le békésen

– fogalmazott a miniszterelnök, aki azt is hozzátette, hogy a legveszélyesebb pillanatban vagyunk a világpolitikában, mert az első számú nagyhatalom látja magát a második helyre süllyedni.

A tapasztalat az, hogy az uralkodó nagyhatalom általában jobb indulatúnak, jobb szándékúnak látja saját magát, mint amilyen, és a kihívónak pedig gyakrabban tulajdonít rosszindulatot, mint indokolt lenne, illetve kellene. Következésképpen a szemben álló felek nem a másik szándékából, hanem a másik képességéből indulnak ki, vagyis nem abból, hogy mit akar tenni, hanem mire volna képes. És már kész is a háború. Ezt hívják Thuküdidész csapdájának, ő az, aki megírta a Spárta és Athén közötti peloponnészoszi háború történetét, és először azonosította be ezt a problémát

– magyarázta Orbán Viktor.

Mire tanít Athén és Spárta háborúja?

Thuküdidész csapdájáról néhány hónapja írtunk az Indexen éppen azzal kapcsolatban, hogy a kínai–orosz összefonódás komoly kihívást jelent az Egyesült Államoknak, és itt a második hidegháború, amely nagyon más lesz, mint az első. Horváth Levente korábbi sanghaji főkonzul, az Eurázsia Központ igazgatója hívta fel a figyelmet Thuküdidész csapdájára a világrend átalakulásával összefüggésben.

Thuküdidész ókori görög történetíró, sztratégosz volt, aki az időszámításunk előtti 5. századi Athén és Spárta közötti véres konfliktusról írt könyvet A peloponnészoszi háború címmel (1985-ben az Európai Kiadó, 1999-ben és 2006-ban az Osiris Kiadó gondozásában jelent meg magyarul).

Az elmélet, vagyis a görög történetíróról elnevezett csapda az általa részletesen bemutatott Athén és Spárta viszonyát vette alapul. Röviden arról szól, hogy utóbbi volt a nagyhatalom a régiójában, és amikor Athén kezdett gazdaságilag megerősödni, akkor ezt nem nézte jó szemmel. A következménye az lett, hogy háború tört ki a két rivális hatalom között.

Az idei tusnádfürdői beszéd után Orbán Balázs politikai igazgató a Facebook-oldalán osztotta meg, hogy a miniszterelnök Graham Allison amerikai politikatudós Háborúra ítélve: megmenekülhet-e Amerika és Kína Thuküdidész csapdájából? című könyvéből idézett, amely ősztől már magyarul is olvasható lesz.

Graham Allison szerint Kína és az Egyesült Államok jelenleg a háború felé vezető ütközőpályán vannak. A fegyveres konfliktus csak akkor kerülhető el, ha mindkét fél nehéz és fájdalmas lépéseket tesz ennek érdekében. Thuküdidész csapdájába könnyű beleesni, amely legtöbbször háborút jelent. Ám négy történelmi esemény példázza, hogy a háború ebben a csapdahelyzetben is elkerülhető. Allison ezek alapján olyan támpontokat azonosít be, amelyek az egyre élesedő amerikai–kínai rivalizálás békés mederben tartásához is hozzásegíthetnek

– fogalmazott Orbán Balázs a közösségi oldalán.

Thuküdidész csapdája hatalmas kihívás

Négy éve, a Válasz Online újságírója, Ablonczy Bálint hiánypótló cikket közölt Graham Allison 2017-ben megjelent könyvéről. Az amerikai politikatudósról azt írta: a hidegháború idejére a nukleáris fegyverkezés és a stratégiai kérdések egyik legkeresettebb amerikai szaktekintélye lett; több védelmi miniszter tanácsadójaként dolgozott, és alma materében, a Harvard Egyetemen sokáig dékánként vezette a John F. Kennedyről elnevezett államigazgatási kart, ugyanakkor világhírnevet egy 2015-ben megjelent folyóiratcikk hozott neki, amelyet alaposan kibővítve 2017-ben adott ki könyvként.

A Harvard Egyetem kutatóintézetének honlapján mindkettőről részletes ismertető olvasható. Allison és munkatársai a 15. század végétől a 20. század végéig vizsgáltak olyan eseménysorozatokat – thuküdidészi csapdákat –, amikor egy régi domináns, uralkodó hatalom szembekerült egy új, feltörekvő, emelkedő hatalommal. Ezt idézte Orbán Viktor is, és mint írtuk, csak négy esetben nem lett háború a vizsgált hatalmak rivalizálásából.

Érdekesség, hogy Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter, egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó 2014-es Világrend című munkájában hivatkozta Allison egy 2013-as véleménycikkét, amely a The New York Times-ban jelent meg (Obama and Xi Must Think Broadly to Avoid a Classic Trap). A politikatudós ebben – ahogy a címben is áll – amellett érvelt, hogy az Egyesült Államok és Kína vezetőinek átfogó, őszinte tárgyalásokat kell folytatniuk a két nagyhatalom kapcsolatairól, ha el akarják kerülni Thuküdidész csapdáját. 

A nagyhatalmi rivalizálásra Kissinger is kitért a könyvében, nem mellesleg szintén az Egyesült Államok és Kína viszonyát elemezve:

A már jó ideje létező és egy feltörekvő hatalom közötti potenciális feszültség nem új jelenség. A feltörekvő hatalom elkerülhetetlenül behatol a korábban a régi hatalom kizárólagos felségterületének tekintett szférákba is. Ugyanezen okból a feltörekvő hatalom joggal gyanakodhat arra, hogy riválisa megelőző csapásként igyekszik majd, még mielőtt túl késő volna, megakadályozni az ő felemelkedését.

A volt külügyminiszter ennél a résznél ismertette a Harvard Egyetemen készített tanulmányt, amely feltárta: „a történelemben előfordult 15 ilyen esetből, a régi és a feltörekvő új hatalom érintkezéséből 10 háborúval végződött”. Legalábbis a Világrend magyar fordításában ezek a számok szerepelnek, Allison 2013-as cikkében pedig az áll, hogy 1500 óta 15 vizsgált esetből, amikor egy felemelkedő hatalom vetekedett egy uralkodó hatalommal, 11-nek lett háború a végeredménye.

Allison 2017-es könyvében szerepelnek az Orbán Viktor által is ismertetett számok, akárhogy is, az arányok semmiképpen sem biztatóak. A könyv borítóján egyébként a szintén harvardi háttérrel rendelkező Kissinger ajánlása volt olvasható (és így lesz a magyar kiadáson is): „Thuküdidész csapdája hatalmas kihívást jelent a világrend szempontjából.”

Az USA és Kína is kivételesnek tartja magát

A még 100 évesen is Pekingbe utazó volt amerikai külügyminiszter Az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból című 2022-es könyvében arra figyelmeztetett: a világ jövője szempontjából kulcskérdés, hogy a két óriás, az Egyesült Államok és Kína megtanulja-e, hogyan lehet az elkerülhetetlen stratégiai rivalizálást ötvözni az együttélés koncepciójával és gyakorlatával.

Kifejtette, hogy mindkét nagyhatalom kivételesnek tartja magát, de másképp. Az Egyesült Államok kiindulási pontja az, hogy értékei egyetemes érvényűek, amelyeket végül mindenki átvesz. Kína civilizációjának egyediségével, kulturális fölényérzetével és lenyűgöző gazdasági teljesítményével ösztönözne másokat arra, hogy tiszteletben tartsák prioritásait. Kissinger hozzátette: mindkét ország arra számít, hogy maga alá tudja rendelni a másikat.

A Válasz Online 2019-es cikkében Ablonczy Bálint azt írta, hogy Allisont sokan élesen bírálták a thuküdidészi csapda elmélete miatt: „egyesek szemére vetették, hogy történeti analógiái nem állnak meg a 21. században”, ráadásul figyelmen kívül hagyta az ázsiai világ dinamikáját, de voltak akik az egész elméletet elutasították. Például Hszi Csin-ping kínai elnök úgy vélekedett, hogy a „thuküdidészi csapda nem létezik”, Barack Obama korábbi amerikai elnök pedig abban bízott, hogy az Egyesült Államok képes rendezni a viszonyát Kínával.

A béke csak illúzió?

Mikor márciusban az Indexnek nyilatkozott, Horváth Levente, az Eurázsia Központ igazgatója rámutatott, hogy az elmélet szerint a világrend négy békés átalakulása közé sorolták a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonyát, a közöttük lévő hidegháború ellenére is, holott proxyháborúk akkor is voltak, vagyis annyira azért nem volt békés az az időszak. Horváth Levente lapunknak kijelentette: most is egy világrendi átalakulás zajlik, és várhatóan – ahogy ezt most Ukrajnában is látjuk – nem békés folyamat lesz.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállása mellett az alábbi történelmi eseménysorozatokat vizsgálták még a thuküdidészi csapda elméletének keretében, amikor nem lett háború:

• A 15. század végén Portugália (uralkodó hatalom) és Spanyolország (emelkedő hatalom) a Vatikán közreműködésével a status quo fenntartásában vált érdekeltté, felismerték közös érdekeiket, de továbbra is versenyeztek egymással.
• A 20. század elején az Egyesült Királyság (uralkodó hatalom) és az Egyesült Államok (emelkedő hatalom) szövetségesekké váltak, miután előbbi egy sor engedményt tett utóbbinak, miközben előtte a globális gazdasági dominanciáért és a tengeri fölényért versenyeztek.
• Az 1990-es évektől a napjainkig nem került sor újabb háborús konfliktusra az Egyesült Királyság, Franciaország (uralkodó hatalmak) és a 20. század első felében két világháborút is kirobbantó, 1990-ben újraegyesített Németország (emelkedő hatalom) között. Németország az egyik iskolapéldája annak, hogyan kerülhető el Thuküdidész csapdája, az ország megtanulta és felismerte, hogy a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan a védelmi kiadások növelése könnyen konfliktusokat szülhet, illetve a rivális nemzetek közötti mélyen gyökerező félelem leküzdéséhez folyamatosan jóindulatú gesztusokra van szükség.

A múlt a jövő tanácsadója

A kritikák ellenére a Thuküdidész csapdájaként elhíresült elmélet hivatkozási alappá vált az amerikai politikában (és mint látható, egyre inkább azon kívül is), de a görög történetíró peloponnészoszi háborúról szóló munkáját is gyakran idézik.

A nemrégiben az Indexen ismertetett, Jakub J. Grygiel és Aaron Wess Mitchell által írt 2016-os Nyugtalan határvidék – Felemelkedő riválisok, sebezhető szövetségesek és az amerikai hatalom válsága című könyvben a szerzőpáros többször is kitért Thuküdidészre és a peloponnészoszi háborúra.

A nagyhatalmak rivalizációja elsősorban a szövetségesekért folyik. A közösségek azért, hogy háttérbe szorítsák az ellenfelüket, a nemzetközi kapcsolatok kezdetei óta megpróbálták megszerezni a többiek katonai és diplomáciai támogatását. A »segíts magadon« világában mindig veszélyesnek tartották a stratégiai magányt. Ha valakinek szövetségesei vannak, az még egyáltalán nem nyújt garanciát a győzelemre, de egyedül stratégiai versengésbe kezdeni végzetes lehet

– érvelt Grygiel és Mitchell. Szerintük az Egyesült Államok a szövetségesei helyett több energiát fordított arra, hogy partneri viszonyt alakítson ki a riválisaival, Kínával, Oroszországgal és Iránnal, de ez hiba volt. Azt javasolták Amerikának, hogy erősítse meg szövetségeit, újítsa meg az ígért védelmi garanciákat, mert egyedül képtelen fenntartani a számára távoli régiók status quóját.

Thuküdidész nyomán példaként hozták fel: mielőtt Athén és Spárta összecsaptak, abban mesterkedtek, hogy szövetségeseik támogatóiként tűnjenek fel, és a stratégiai előnyt keresve új szövetségeseket csábítsanak az oldalukra. „Mivel a konfliktus a versengő nagyhatalmak között fekvő határvidéken zajlott, az itt elterülő városállamokért zajló verseny különösen kiélezett volt” – mutatott rá a szerzőpáros.

Azt is írták, hogy különösen a globális hatalmakra jellemző a szondázásra csábító „periféria- vagy határvidék-probléma”. Grygiel és Mitchell Magyarországot is az Egyesült Államok azon peremvidéki szövetségesei közé sorolta a kelet-európai régióban, amelyeket mindképpen az amerikai érdekszférán belül kell tartani. Ámbár egy meg nem nevezett magyar tisztviselőre hivatkozva megjegyezték, hogy Magyarország „kényelmes érdekházasságban él” Oroszországgal.

Idén májusban a Foreign Affairsnek interjút adott Mark Milley, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke, és az ukrajnai háború eszkalációjának elkerüléséről beszélt. Milley azt mondta, hogy Thuküdidész óta tudjuk, a háborúknál mindig szerepet játszanak az érzelmek, mint a félelem, a büszkeség és az önös érdekek. Továbbá kijelentette: az Egyesült Államok folyamatosan azt vizsgálja, van-e esély az eszkalációra, a következmények ugyanis olyan súlyosak és pusztítóak lennének, hogy mindegyik félnek – az Egyesült Államoknak, a NATO-tagországoknak és Oroszországnak – érdekében áll elkerülni őket.

Közhely, de nem hiába szokták mondani, hogy a történelem ismerete közelebb visz a jelen megértéséhez és segít a jövő dilemmáinak megoldásában (csapdáinak feloldásában?). Thuküdidész és a peloponnészoszi háború története közel két és fél ezer év után is tanít, vitára, valamint felismerésre buzdít. Nem véletlen az sem, hogy az állam vezetéséről szóló munkájában Kissinger a mély műveltség megszerzésére, az intenzív könyvolvasásra és a kritikai feldolgozásra ösztönöz, elsősorban a politikával foglalatoskodóknak, a jövő vezetőinek üzenve.

Cikkünk megírásához felhasználtuk és idéztük:

Henry Kissinger – Világrend című könyvét (magyar kiadás: Antall József Tudásközpont, 2015, fordítók: Kállai Tibor, Pataky Éva) és Az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból című munkáját (magyar kiadás: MCC Press, 2023, fordítók: Beke Ádám, Bojtár Péter, Farkas Ákos, Forgács Ildikó, Szilágyi Áron András, Tóth Bálint Péter);

Jakub J. Grygie és A. Wess Mitchell – Nyugtalan határvidék – Felemelkedő riválisok, sebezhető szövetségesek és az amerikai hatalom válsága című könyvét (magyar kiadás: Antall József Tudásközpont, 2017, fordító: Kis Marcell, szerkesztette: Tiszóczi Tamás).

(Borítókép: Németh Zsolt, Orbán Viktor és Tőkés László Tusnádfürdőn 2023. július 22-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)