A tekintélyelvű vezetők bármikor megtámadhatnak egy szomszédos országot

A Biden-kormányzat többszöri figyelmeztetése és a széles körben elterjedt bizonyítékok ellenére, amelyek szerint Moszkva csapatai Ukrajna határainál gyülekeznek, nehéz volt elfogadni, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök megpróbálná meghódítani Európa legnagyobb államát. „Nem fog eszkalációt kezdeményezni” − mondta Emmanuel Macron francia elnök február 8-án, mindössze 16 nappal az invázió előtt.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök is meglepődött, január végén azt mondta, hogy Biden állítása a közelgő invázióról egyszerűen „pánikkeltés”. A német kormány annyira meg volt győződve arról, hogy Oroszország nem fog támadni, hogy a hírszerzés vezető tisztviselője a háború kitörésének napján Kijevben tartózkodott, és német biztonsági embereknek kellett őt kimenekíteniük − írja a Foreign Affairs hasábjain Keren Yahli-Milo, a Columbia Egyetem külpolitikai karának dékánja és Laura Resnick Samotin, a Columbia Egyetem politikatudományi tanszékének docense. 

A szakértők felhívták a figyelmet arra: 

1973-ban az izraeli döntéshozók arra hivatkozva utasították el azokat a jelentéseket, amelyek szerint Anvar Szadat egyiptomi elnök támadást tervez a Sínai-félszigeten, hogy légiereje nem tud mélyen a vonalaik mögött csapást mérni. 1979-ben Jimmy Carter amerikai elnök nem hitt Teng Hsziao-ping kínai vezető figyelmeztetésének, miszerint Kína esetleg megtámadja Vietnámot, mert Teng kijelentése nem illeszkedett Carter világképébe. És amíg az 1991-es kuvaiti iraki invázió ténylegesen meg nem kezdődött, az Egyesült Államok meg volt győződve arról, hogy Szaddám Huszein elnök nem fog támadni, annak ellenére, hogy a tények a helyszínen mást mutattak.

Észszerűség és valóság

Van oka annak, hogy a tisztviselők nem látják előre a külföldi provokációkat. A politikai döntéshozók és az elemzők általában a „racionális szereplők modelljét” használják előrejelzések készítésére. A modell a nevéhez híven azt feltételezi, hogy a politikai döntéshozók racionálisan fognak cselekedni. Azt jósolja, hogy a vezetők meghatározott célokat fognak követni, miután gondosan összeszedték az összes rendelkezésre álló információt, és mérlegelték a különböző intézkedések költségeit. Az emberek azonban hajlamosak hibázni, ezért ez a modell csak korlátozottan használható a kormányok cselekedeteinek előrejelzéséhez. Különösen gyenge az autokraták viselkedésének előrejelzésében, akik belföldi visszahatás nélkül is követhetnek logikátlan elképzeléseket.

Ez a felismerés fontos következményekkel jár arra nézve, hogy az Egyesült Államok és más demokráciák miként gondolkodnak arról, hogyan szálljanak szembe ellenfeleikkel. Különösen fontos a döntéshozók számára, akik Peking Tajvanról szóló terveit próbálják bejósolni. Nem valószínű, hogy Kína rendelkezik a sziget elfoglalásához szükséges katonai képességekkel, ami a történelem legnagyobb kétéltű hadműveletének végrehajtását igényelné.

Ennek eredményeként a legtöbb elemző hajlamos úgy vélekedni, hogy egy invázió a közeljövőben valószínűtlen. Ez a gondolkodásmód azonban feltételezi, hogy Hszi Csin-ping kínai vezető tudja, hogy Tajvan elfoglalása és megtartása lehetetlen lenne rendkívül magas ár megfizetése nélkül.

Könnyű belátni, hogy az elemzők miért vonzódnak a racionális szereplők modelljéhez. Amit az államok tesznek egymással, annak óriási következményei lehetnek emberek milliói számára. A vezetők döntései a nemzetközi rendszer általános körvonalait is átformálhatják. Tekintettel ezekre a tétekre, az ember mindenképpen szeretné azt hinni, hogy − mielőtt jelentős döntéseket hoznának − a vezetők mérlegelik a hasznot és a költségeket.

De egy olyan világban, ahol a döntéseket egyének hozzák, a racionalitásnak megvannak a maga korlátai. A vezetők például általában nem mérlegelik döntések minden szempontját. Nehezen tudják elvégezni az összes lehetséges opció költségeinek és hasznának áttekintéséhez szükséges számításokat. Az embereknek pedig nehézséget okoz annak meghatározása, hogy egy adott helyzetben mely tényezők relevánsak.

A racionális szereplők modellje azt is feltételezi, hogy léteznek univerzális, objektív kritériumok, amelyek alapján a döntéshozók döntéseket hoznak; valójában azonban nincsenek ilyenek. A különböző vezetőknek különböző prioritásaik vannak, és különböző adatokat vesznek figyelembe. Vegyük például a kubai rakétaválságot. Ahogy Jonathan Renshon politológus megállapította, az amerikai döntéshozók azért nem látták előre a Szovjetunió azon döntését, hogy atomfegyvereket telepít Kubába, mert nem képzelték magukat Nyikita Hruscsov szovjet miniszterelnök helyébe. Ahelyett, hogy teljes mértékben értékelték volna a Moszkva által elérhető előnyöket − nevezetesen a rakéták a floridai Panhandle  partjainál történő állomásoztatásának katonai és pszichológiai előnyeit −, az amerikai döntéshozók csak a hatalmas költségekre és a nagy kockázatra összpontosítottak, mintha Hruscsov ugyanúgy látta volna a helyzetet, mint ők.

Az érzelmek elemzése segíthet az elemzőknek a jövő előrejelzésében. Egy ilyen megközelítés például pontosabb előrejelzést eredményezhetett volna Hruscsov szándékairól a kubai rakétaválság idején, vagy Szaddám motivációjáról Kuvait lerohanását megelőzően. De még ha az elemzők megpróbálják is megérteni a helyzetet az ellenfél szemszögéből, előfordulhat, hogy rossz előrejelzéseket készítenek. Nehéz meghatározni, hogy az érzelmek mekkora befolyással bírnak egy vezető döntésére − és hogy ezek a vezetőket milyen irányba húzzák. A félelem például arra késztethet egy vezetőt, hogy elmeneküljön egy veszélyes helyzetből, míg egy másikat harcra késztet. Ugyanaz az érzelem még ugyanarra az egyénre is eltérő hatást gyakorolhat különböző időpontokban. A valóság tehát az, hogy egyetlen modell − bármilyen összetett is − sem képes valóban megjósolni egy vezető cselekedeteit.

A modellek nem képesek megjósolni, hogyan fognak viselkedni a vezetők. Különösen rosszak az autokraták cselekedeteinek előrejelzésében. A demokráciáktól eltérően, ahol a politika olyan fékeket és ellensúlyokat tartalmaz, amelyek megálljt szabhatnak a rossz döntéseknek, az önkényuralmi rezsimeknél nagyon korlátozottan vagy egyáltalán nem ellenőrizhetők a vezetők. A diktátorok gyakran olyan információs buborékba zárják magukat, amely miatt egyszerűen nem jutnak el hozzájuk a kritikus értékelések. Putyin esetében úgy tűnik, hogy csak néhány magas rangú tisztviselő tudott az Ukrajna lerohanására vonatkozó terveiről, és mindannyian osztották az Oroszország esélyeivel kapcsolatos meggyőződését és előítéleteit. Valójában Putyin és tábornokai annyira biztosak voltak a gyors győzelemben, hogy a megszálláskor a katonáknak azt mondták, hogy csomagolják be az egyenruhákat, hogy Kijevben győzelmi parádét rendezhessenek.

Felkészülni a váratlanra

Szerencsére a külpolitikai tisztviselőknek van módjuk arra, hogy számoljanak a bizonytalansággal. Az első az, hogy végigveszik az ellenfél által elkövethető hibák skáláját, mérlegelik a lehetséges tévedések körét, majd különböző válaszlépéseket készítenek elő. Annak felmérésére, hogy Oroszország megtámadhat-e egy NATO-államot, az elemzők például feltérképezhetik, hogy Putyin milyen különböző módon terjesztheti ki a háborúját Ukrajnán túlra. Ezután értékelnék az egyes lépések valószínűségét, és mérlegelnék, hogy milyen számítási hibák vezethetnének Putyin lépéséhez. Végül az elemzők a lehetséges nyugati válaszlépések sorát állítanák össze.

Természetesen még a bizonytalanság strukturálásának legjobb gyakorlatai sem tudják pontosan megmondani az elemzőknek, hogy az ellenfeleik mikor fognak tévedni. Ennek eredményeképpen a politikusoknak szükségük van arra, hogy a hírszerző közösség szorosan figyelemmel kísérje a váratlan viselkedéseket. A közösség kiválóan alkalmas erre a feladatra; a hírszerzési elemzők arra szakosodtak, hogy olyan jeleket keressenek, amelyek arra utalnak, hogy egy diktátor hibázni készül, például olyan katonai parancsokat ad, amelyek ellentmondanak az előrejelzéseknek, vagy arra utaló jeleket láthatnak, hogy az ellenfél akkor is mozgósítja erőit, amikor ez nem tűnik bölcs döntésnek.