Ezért nem forradalmasította az új technológia a hadviselést Ukrajnában

Ahogy David Johnson katonai elemző fogalmazott: „Úgy vélem, hogy a hadtörténelem sorsfordító pillanatának vagyunk tanúi: a védelem mint a háború döntő formájának újbóli felemelkedésének”. T. X. Hammes katonai stratéga szerint a drónok, a mesterséges intelligencia és a kereskedelmi technológiák gyors adaptációja Ukrajnában „valódi katonai forradalmat” hoz létre.

Eric Schmidt, a Google korábbi vezérigazgatója és a Pentagon tanácsadója szerint Ukrajna példája azt mutatja, hogy „a háború jövőjét drónok fogják diktálni és vívni” − írja a Foreign Affairsen megjelent elemzésében Stephen Biddle, a Columbia Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének professzora. 

De sok szempontból ez a háború meglehetősen ismerősnek tűnik. Gyalogos katonák szlalomoznak a sáros lövészárkokban, és a jelenetek inkább emlékeztetnek az első világháborúra, mint a Csillagok háborújára.

A csatatereken olyan aknamezők vannak, amelyek a második világháborúsakra hasonlítanak, és olyan holdbéli, gránátlyukakkal teli tájakkal, amelyeket akár az 1917-es Flandriával is összetéveszthetnénk.

A hagyományos tüzérség több millió irányítatlan lövedéket lőtt ki, olyan sokat, hogy az az oroszországi és nyugati ipari bázisok termelési kapacitását is megterheli. A katonai szoftvereket fejlesztő kódírók képei olyan hagyományos lőszereket gyártó gyárak jeleneteit kísérik, amelyekből csak Rosie the Riveter hiányzik ahhoz, hogy 1943-as képeknek nézzenek ki.

Ez felveti a kérdést, hogy mennyire más ez a háború valójában. Hogyan létezhet a csúcstechnológia és a távoli múlt visszhangja egymás mellett? A válasz az, hogy bár az ukrajnai eszközök néha újak, az általuk elért eredmények többnyire nem azok.

A hadseregek alkalmazkodnak az új fenyegetésekhez, és az Ukrajnában mindkét fél által elfogadott ellenintézkedések drámaian csökkentették az új fegyverek és felszerelések nettó hatását, ami egy olyan háborút eredményezett, amely sok szempontból inkább hasonlít egy múltbéli konfliktusra, mint egy elképzelt high-tech jövőre.

Az amerikai védelmi tervezőknek meg kell érteniük, hogy az ukrajnai háború nem jelent olyan „forradalmat a katonai ügyekben”, mint amilyet gyakran megjósoltak, de valahogy soha nem érkezik el.

A politikai döntéshozóknak és elemzőknek alaposan tanulmányozniuk kell az ukrajnai eseményeket, de nem várhatják el, hogy megállapításaik az amerikai katonai stratégiában átalakító változásokat eredményezzenek. Ehelyett, ahogyan a múltban is gyakran előfordult, a legjobb út a fokozatos kiigazítások, nem pedig a tektonikus elmozdulások.

Minél inkább változik…

Bár az ukrajnai háborúban rengeteg új felszerelés jelent meg, ezek használata még nem hozott áttörést. Az ukrajnai veszteségek aránya nem volt szokatlanul magas történelmi mércével mérve.

Az ukrajnai támadók néha előre tudtak nyomulni, néha nem; nem volt egységes védekező patthelyzet. Ez azért van így, mert az Ukrajnában harcolók ugyanúgy reagáltak az új fegyverekre, mint elődeik: technikai ellenintézkedésekkel és az évszázados tendenciák további kiterjesztésével alkalmazkodtak a fokozott szétszóródásra, fedezékre, elrejtőzésre és elnyomó tüzekre, amelyek mindkét fél számára csökkentették az ellenséges tűzerőnek való kitettséget.

A veszteségek még mindig súlyosak, mint a nagy háborúkban gyakran, de az ukrajnai veszteségek aránya nem akadályozta meg, hogy Kijevnél, Harkivnál és Herszonnál jelentős szárazföldi előnyöket érjenek el az offenzívák során. A támadásban elért siker nehéz, és általában a támadói képességek és a védekezési hibák kombinációját igényli.

Ez generációk óta így van. Ukrajnában, ahogyan a múltban is, amikor az ügyes támadók sekélyes, rosszul felkészült, nem megfelelő tartalékokkal vagy logisztikai támogatással rendelkező védelmet támadtak, áttörtek.

De Ukrajnában, akárcsak a múltban, amikor ez a kombináció hiányzott, az eredmény általában patthelyzet volt. Ez nem a drónok vagy a szélessávú internethez való hozzáférés eredménye, és ez nem jelent semmi átalakulást. Ez a technológia és az emberi alkalmazkodás közötti régóta fennálló tendenciák és kapcsolatok marginális kiterjesztése.

Ha az ukrajnai háború inkább evolúciós, mint forradalmi, mit jelent ez a védelmi tervezés és politika számára? A nyugati országoknak fel kellene hagyniuk a modern fegyverek és felszerelések beszerzésével, és be kellene fagyasztaniuk a doktrína fejlesztését? Természetesen nem.

Az evolúciós változás attól még változás, és az alkalmazkodás lényege, hogy a hadseregeknek új módszereket és felszereléseket kell elfogadniuk. Egy 1916-os tanknak kevés esélye lenne a 2023-as harcmezőn − az első világháború óta a hadviselés stabil fogyási arányai a folyamatos, kétoldalú alkalmazkodás termékei, amelyben a harcoló felek mindig is azon dolgoztak, hogy ne engedjék a riválisoknak, hogy nagy előnyre tegyenek szert.

A forradalom tézisének lényege azonban a szükséges változás üteméről és jellegéről szóló vita. Ha a hadviselés forradalmasítása zajlik, akkor az ötletek és felszerelések hagyományos, fokozatos frissítése nem elegendő, valami radikálisabbra van szükség. A harckocsikat például sutba kellene dobni, nem pedig modernizálni.

A robotizált rendszereknek gyorsan fel kell váltaniuk az embereket. A nagyszabású támadóakciókra való felkészülést pedig fel kell váltani a védelemre helyezett hangsúllyal. 

Az ukrajnai háború mindeddig kevéssé támasztja alá ezeket az elképzeléseket. Még mindig folyamatban van, a bizonyítékok nem tökéletesek, és a harcok jövőbeli menete másképp alakulhat. De eddig a megfigyelhető eredmények közül kevés olyat lehetett megfigyelni, amely az eredmények forradalmi megváltozásának várakozásával vagy a radikális újrafegyverkezés vagy doktrinális átalakulás szükségességével lenne összhangban.

Ez is összhangban van a korábbi tapasztalatokkal. A harckocsi 1916-os bevezetése óta csaknem 110 év telt el. Egyesek azzal érveltek, hogy a harckocsi elavult a páncéltörő fegyverek technológiai fejlődése miatt.

Ez az érvelés több mint 50 éve, vagyis a harckocsi teljes történetének csaknem felében általános volt. Mégis, 2023-ban Ukrajnában mindkét fél továbbra is támaszkodik a harckocsikra, és mindent megtesznek azért, hogy még több harckocsira tegyenek szert.

Az Egyesült Államok légiereje az 1950-es években azon feltételezés alapján tervezte át magát, hogy a nukleáris forradalom felváltotta a hagyományos hadviselést, és a jövőben a repülőgépekre elsősorban nukleáris fegyverek célba juttatásához lesz szükség.

Az ezt követő nem nukleáris háborút Vietnámban olyan légierővel vívták, amelyet egy olyan átalakuló jövőre terveztek, amely soha nem érkezett meg, és amely rosszul bizonyult alkalmasnak a ténylegesen megvívott háborúra.

Vagy gondoljunk csak az amerikai hadsereg doktrínájára. Ezt 1976-ban úgy alakították át, hogy tükrözze azt a nézetet, hogy a precíziós fegyverek a támadóakciókat a legtöbb körülmények között megfizethetetlenné tették, így új hangsúlyt kapott a többnyire statikus, előkészített pozíciókból történő védelem.

Ez az „aktív védelem” doktrína rendkívül eredeti, de rosszul átgondolt volt, és el kellett hagyni az ortodoxabb „AirLand Battle” koncepció javára, amelyet az amerikai hadsereg 1991-ben Kuvaitban sikeres támadóakciókhoz használt.

A második világháborút követő generációkban a védelmi vitákban mindennapos volt a forradalomra és átalakulásra való felhívás. Az akkori tapasztalatok fényében többnyire nem jártak jól. Másfél év ukrajnai háború után nincs okunk azt gondolni, hogy ezúttal igazuk lesz.