Így vált Putyin sikertelen kémből a világ egyik leghatalmasabb emberévé

Borisz Jelcin egy meglehetősen ismeretlen pártfunkcionárius volt a kemény, maffiózóktól hemzsegő ipari régióban, Szverdlovszkban, amikor Mihail Gorbacsov szovjet vezető 1985-ben Moszkvába hívta. Ott Jelcin Gorbacsov politikai pártfogoltja lett, és olyan energiáról tett tanúbizonyságot, amilyet a szovjet vezetők között ritkán lehetett látni. Mentora előléptetésekkel jutalmazta, így Jelcin gyorsan emelkedett a pártvezetés ranglétráján.

A két politikus azonban kezdett összetűzésbe kerülni, amikor Jelcin gyorsabb politikai reformokra kényszerítette volna az elnököt, mint amire Gorbacsov hajlandó volt. Jelcin kilépett a kommunista pártból, és hamarosan a saját jogán vált politikai erővé – írja Putin's Labyrinth – Spies, Murder, and the the Dark Hearth of the New Russia (Putyin labirintusa – Kémek, gyilkosságok és az új Oroszország sötét lelke) című könyvében Steve LeVine amerikai újságíró, aki közvetlenül a Szovjetunió bukása után 11 éven keresztül vezette a The New York Times, majd a The Wall Street Journal közép-ázsiai irodáját, de tudósított a Financial Times és a Newsweek számára is. Munkája miatt 1995-ben kiutasították Oroszországból, ő volt az 1980-as évek vége óta az első nyugati riporter, akit persona non gratának nyilvánítottak az országban. Jelenleg a Georgetown Egyetem Külügyi Intézetének vendégprofesszora.

Borisz Jelcin felemelkedése és hanyatlása 

Jelcin megmutatta, hogy még az életét is hajlandó kockára tenni, amikor 1991 augusztusában egy tank tetejére állt, hogy megakadályozza a kommunista keményvonalasok Gorbacsov elleni puccskísérletét. Bár már nem volt az elnök támogatója, nem engedné meg, hogy visszatérjenek a szovjet uralom legrosszabb hagyományaihoz – jelentette ki Jelcin. Négy hónappal később Gorbacsov lemondott az elnökségről, és a Szovjetunió összeomlott.

Most Jelcin volt a független Oroszország elnöke. Hogy javítsa az orosz emberek életét, kinevezett egy gazdasági szakemberekből álló csapatot, amelyet egy Jegor Gajdar nevű briliáns matematikus vezetett. A csapat feladata egyszerű volt: biztosítani az oroszok számára a demokráciával járó gazdasági fellendülést, amelyet Gorbacsov uralkodásának utolsó öt éve alatt ígértek, de nem teljesítettek. Gaidar „sokkterápiának” nevezett stratégiáját nemcsak a gazdaság, hanem a politika is vezérelte. Célja az volt, hogy a szovjet korszak vezetőitől elvegye a nemzet termelőeszközei feletti ellenőrzést, hogy létrehozza az érdekeltek középosztályát, amely egy új, szabadabb Oroszország alapjává válhat. Így a Jelcin-kormány megszüntette az állami tulajdont Oroszország legnagyobb pénztermelő vállalatai, köztük a nikkel-, olaj-, alumínium- és médiavállalatok felett.

Ezeket az óriási iparágakat viszonylag csekély összegért eladták egy féltucatnyi, jó kapcsolatokkal rendelkező orosz üzletembernek – az oligarcháknak. De a privatizációnak az orosz gazdaság lett a vesztese. Az oligarchák, akárcsak a kommunista vezetők előttük, elsősorban arra használták frissen nyert vállalkozásaikat, hogy pénzt keressenek maguknak. A munkások gyakran fizetés nélkül maradtak, és a régi és nem hatékony szovjet korabeli gyárak ígért modernizálása soha nem történt meg.

Jelcin vereséget szenvedett. Támogatottsága egy számjegyű volt. Közismert személyes gyengeségei, például alkoholizmusa és depressziója ellenére mindig is óriási embernek tartották. Most fizikailag és politikailag is gyengének tűnt. John Lloyd, a Financial Times munkatársa, az akkori Oroszország talán legképzettebb külföldi tudósítója azt írta, hogy Jelcin az oligarchák eszközévé vált, „egy rokkant és egy bábu keveréke, akinek zsinórjait a trón mögött állók rángatják”.

Öt szívinfarktus

LeVinne szerint Vlagyimir Putyin felemelkedésének története az orosz kormány vezető köreiben azzal az öt szívinfarktussal kezdődött, amelyet Jelcin az elnöksége alatt szenvedett el. Jelcin hónapokig rendszeresen munkaképtelen volt. A munkatársai irányították az országot, és 1999-ben világossá vált számukra, hogy fel kell gyorsítani az utódlási folyamatot. Két céljuk volt: megőrizni a vezetőjük által elért politikai eredményeket, és biztosítani, hogy a Jelcin családot ne üldözzék, amint elhagyja a Kreml bástyáit.

Az elmúlt hónapokban Svájcban olyan vádak láttak napvilágot, amelyek szerint Jelcin és lányai több tízezer dollárt költöttek hitelkártyákra, amelyeket egy svájci férfi bocsátott rendelkezésre, aki több millió dolláros orosz kormányzati megbízásokat kapott. Az orosz politikai vezetőknél amúgy is hagyomány volt, hogy megtorlás és politikai haszonszerzés céljából üldözik elődeiket. Jelcinék mindenáron el akartak kerülni egy ilyen szerencsétlen nyugdíjazást.

Sok találgatás van arról, hogy mi történt ezután, főként, hogy az FSZB, a KGB fő utódja úgy döntött, hogy átveszi a hatalmat.

Putyin az FSZB vezetőjeként feltűnésmentesen felkerült a Kreml radarjára. Jelcinhez képest teljesen hiányzott belőle a politikai karizma, de bizonyítottan határozott volt. 1999 júniusában Jelcin bejelentette egy látogatóba érkező kormányfőnek, hogy tíz napon belül Putyint nevezi ki új miniszterelnöknek. Továbbá közölte megdöbbent vendégével, hogy hamarosan ezt az eddig ismeretlen funkcionáriust fogja kinevezni Oroszország következő elnökévé.

Az ember a semmiből

Vlagyimir Putyin volt az archetipikus ember a semmiből – hogyan jutott el ez a fickó idáig? Kétségtelenül a megismételhetetlen körülmények összejátszásának köszönhette. Csendben elismerést szerzett a Kremlben, ahol a vezetés kétségbeesetten kereste a kiszámíthatatlan Jelcin kompetens utódját. A legfőbb külső jelöltnek Jelcin egyik korábbi miniszterelnöke, Jevgenyij Primakov tűnt. Ő azonban olyan politikai erők szövetségese volt, akiket Jelcin és szövetségesei elidegenítettek maguktól, és remélték, hogy sakkban tudják tartani őket – írja LeVinne.

A kilencvenes évek elején Jelcin köreiben úgy hívta fel magára a figyelmet, mint a szentpétervári polgármester, Anatolij Szobcsak kötelességtudó helyettese, akinek a KGB kelet-németországi szolgálatából való visszatérése után dolgozott. Amikor Szobcsak politikailag hanyatlani kezdett, és hirtelen korrupciós vádakkal szembesült, Putyin azon munkálkodott, hogy tisztázza őt, miközben megszervezte titkos menekülését az országból.

Ez a lojalitás lenyűgözte a Kreml prominenseit. De még ezen is túltett Jelcin és az elnök tanácsadói szemében azzal, hogy segített tönkretenni egy olyan tisztviselő karrierjét, aki komoly kellemetlenséget okozott a Kremlnek. Jurij Szkuratov, egy buzgó ügyész, úgy tűnt, hogy a Jelcin család ellen bűnvádi eljárást akar indítani. Ám Szkuratov nagy horderejű nyomozásának csúcspontján hirtelen egy olyan videó jelent meg az orosz televízióban, amelyen meztelenül, prostituáltakkal mulatozik. Hogy elhárítsa azokat az állításokat, miszerint a videó hamisítvány, Putyin nyilvánosan kijelentette, hogy a videó hiteles. A Kreml szeme szinte könnybe lábadt a hálától.

Putyin olyan bürokrataként szerzett magának hírnevet, aki megvédi főnökeit és családtagjaikat a büntetőeljárástól és az esetleges börtönbüntetéstől. Az őt figyelő befolyásos emberek számára annál is inkább jelentőségteljesebbé tette a teljesítményét, hogy nem tűnt opportunistának. Putyinnak például semmi haszna nem származott abból, hogy segített a már hatalomból kiszorult Szobcsaknak. Inkább úgy tűnt, hogy Putyint valami furcsa becsület- és kötelességtudat vezette. Ahogy egy korábbi KGB-főnök, Oleg Kalugin fogalmazott, „porosz típusú engedelmesség jellemezte”. Ez az Oroszországban oly ritka tulajdonság, párosulva a kemény munkára és a reflektorfény elkerülésére való hajlandósággal, az ország legbefolyásosabb posztjára repítette – írja LeVine.

Putyin, a KGB szerelmese

Putyin érzelmileg is rendkívül erősen kötődött az állami hírszerző szervekhez. Úgy tűnt, hogy ezt a külsőleg érzelemmentes embert szinte kizárólag a kémszolgálatok és az ország iránti érzelmei mozgatják, és úgy vélte, hogy Gorbacsov és Jelcin mindkettővel botrányosan rosszul bánt.

Pedig Putyin maga is középszerű karriert futott be a hírszerzésben. Ahhoz, hogy valaki elfogadhatóan sikeres kém lehessen, egy fontos ellenséges állam fővárosában, például Washingtonban vagy Londonban, vagy egy jelentős kelet–nyugati konfliktusövezetben, például a Közel-Keleten kell megbízást kapnia. Ehhez képest Putyin karrierjének csúcspontja egy hatéves kiküldetés volt Kelet-Németországba, egy szovjet szatellitállamba, ahol kevés titkot lehetett megtudni, és kevés olyan külföldi volt, akit érdemes volt a kommunista ügy mellé állítani. Putyint még csak nem is Berlinbe, a fővárosba, hanem az egyedülállóan jelentéktelen drezdai előőrsre vezényelték. Amikor 1990-ben hazatért, nem a szovjet fővárosba, Moszkvába, a hírszerzés központjába küldték, hanem Szentpétervárra.

Putyint nyolc évvel később – 1998 nyarán – emelték az FSZB élére, de nem a hírszerzési képességei miatt. Gyakorlatilag a Jelcin-csapat ültette oda. Putyint olyan valakinek tekintették, akire lehetett számítani, hogy megvédi a családot és az elnök környezetét. Bármilyen elképzelés, hogy az FSZB magától választana egy vitathatatlanul bukott kémet a hírszerzés vezetőjének, megkérdőjelezhetőnek tűnik. Putyin első cselekedete az orosz elnöki tisztség átvételekor, 1999. december 31-én úgy tűnt, hogy megerősíti Jelcin tanácsadóinak elképzelését. Aláírt ugyanis egy törvényt, amely megtiltotta a leköszönő elnök elleni büntetőeljárást.

Felhasznált irodalom:

LeVine, Steve: Putin's Labyrinth – Spies, Murder, and the the Dark Hearth of the New Russia, Random House, New York, 2008

Myers, Steven Lee: The New Tzar – The Rise and Reign of Vladimir Putin,  Simon & Schuster, London, 2016

Truscott, Peter: Putin's Progress – A biography of Russia's enigmatic president, Simon & Schuster Australia, Sydney, 2004

(Borítókép: Vlagyimir Putyin. Fotó:  Sasha Mordovets / Getty Images)