A britek csavaros trükkje: ezért nem lett Ciprus soha görög sziget

Volt itt ógörög, perzsa, római, egyiptomi megszállás is. Később a keresztesháborúk idején Oroszlánszivű Richárdé lett, aki azonban nem tudta sokáig megtartani, eladta a templomos lovagoknak, majd a félresikerült üzlet után Lusignan Guidónak, aki dinasztiát (a lusignani dinasztia) és ezzel a Ciprusi Királyságot is megteremtette. Háború háborút követett, végül nem az arabok, hanem a Velencei Köztársaság vetett véget a dinasztikus uralkodásnak és lett a kereskedő városállam Ciprus ura a XV. század végén. Kurta száz évre rá a mindenfelé terjeszkedő Oszmán Birodalom jelentkezett be megszállóként.

Mivel Ciprus volt a kereszténység által „meghódított” egyik első terület, így a ciprusi ortodox egyház lett az első önálló keresztény egyház. A török ezt tiszteletben tartották és nem bántották az ortodox egyház hívőit, sőt magát az egyházat is bevonták a megszálló adminisztrációba, ugyanis politikai-közigazgatási feladatokkal bízták meg, ezáltal megkönnyítették maguk számára az adók behajtását, amelyben az egyház segédkezett. A török megszállás kétszer annyi ideig tartott, mint nálunk, vagyis körülbelül 300 évig volt a Porta fennhatósága alatt a sziget.

Ciprusnak Görögországhoz kell csatlakoznia!

A forrongó, átalakuló XIX. század a szigeten élőket sem hagyta hidegen. A század vége felé, amikor már látszott, hogy a török birodalom bizony Európa beteg embere, a ciprusi görögök egyre erőteljesebben szorgalmazták az egyesülést Görögországgal. Ez volt az enózisz (maga a szó uniót jelent), amely törökellenes, majd később britellenes mozgalommá nőtte ki magát.

1878-ban a török szultán - hosszas diplomáciai csatározás után - átengedte Ciprust a briteknek, és a sziget 1925-ben brit koronagyarmattá vált, brit közigazgatással és természetesen a mai napig megtartott jobbkormányos járművekkel. A britek egyébként akkor már látták, hogy darázsfészekbe nyúltak, mert az enóziszt támogató görög többség hol a briteken, hol a török kisebbségen verte el a port, aminek leállítása gyakran igényelt fegyveres beavatkozást is. Ennek ellenére a britek komolyan ragaszkodtak gyarmatukhoz, annak elsősorban hadászati-stratégiai jelentősége miatt, ami a világháborúk idején abszolút bebizonyosodott. Nem véletlenül van a mai napig két brit támaszpont is a szigeten.

Az 1960-as függetlenségig tartó időszak gyakorlatilag egy nagy diplomáciai kötélhúzás volt Görögország, Törökország, Nagy-Britannia, valamint a szigeten élő két etnikum részvételével. 

Amikor a dolgok komolyra fordultak Cipruson

1955-től már önálló szervezete is volt a görög nacionalistáknak Cipruson, ez volt az EOKA, amely egészen 1959-ig harcolt a britekkel a függetlenség érdekében. London látta, hogy a helyzet nem tartható, ezért 1959-ben, majd 1960-ban tartottak egy-egy tárgyalássorozatot Zürichben és Londonban Törökország, Görögország, Nagy-Britannia és a két kisebbség képviselőinek részvételével. Ennek lett az eredménye, hogy végül Ciprus visszanyerte függetlenségét. Az ennek nyomán született államszerződés pedig jogot formált arra, hogy mindhárom fél katonai erőket állomásoztasson a szigeten és szükség esetén bevesse őket az alkotmányos állapotok helyreállítása érdekében.

A szerződésbe azonban az angolok belevették, hogy Ciprus nem csatlakozhat Görögországhoz, ja és igényt tartanak továbbra is a sziget mintegy tíz százalékára, ahol brit katonai bázisokat tartanának fenn. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen maradtak a támaszpontok, és Ciprus nem lehet Görögország része, mert ha az lenne, akkor Athén biztosan nem engedélyezné területén a brit katonai jelenlétet.

A megalakuló ciprusi állam első elnöke Makariosz görög–ortodox pátriárka lett, az alelnöki posztot egy török politikus töltötte be. A görögök és a törökök együttélése azonban egyáltalán nem volt felhőtlen. 1963–64-ben a dolog odáig fajult, hogy a szigeten – nyugatról keletre – egy úgynevezett zöld vonalat húztak, amelytől északra a törökök, illetve délre a görögök éltek, de még ENSZ-békefenntartókra is szükség volt a kedélyek lecsillapítására.

Nagyjából tíz évvel később, 1974 júliusában, szinte napok alatt események villámgyors láncolata változtatta meg a ciprusiak életét. Először ciprusi görög katonatisztek egy csoportja hajtott végre államcsínyt, amelynek eredményeként Makariosz érseknek el kellett menekülnie. Másnap – az 1960-as szerződésre hivatkozva – Törökország egy 40 ezer fős inváziós hadsereget dobott át a sziget északi részére, azt állítva, hogy meg kell védenie a török ciprióták életét az őket fenyegető görögöktől. 

A puccsista görög tiszteket elzavarták, Makarioszt visszahívták, és miközben a béketárgyalások zátonyra futottak, a török hadsereg szép lassan elfoglalta Ciprus törökök lakta északi részét, a sziget harmadát. A korábban húzott zöld vonal mentén – amely kettévágja a fővárost, Nicosiát is – megkezdték délről a maradék törökök északra szállítását és északon pedig nagyon brutálisan elzavarták a görögöket délre. Ezzel gyakorlatilag kettévágták a szigetet. Majd hab a tortán, 1983-ban az északi részen élő törökök önhatalmúlag kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amelyet a török anyaállamon kívül senki, így az ENSZ sem ismeri el, bár a sors fura fintora, hogy 2004-ben a Ciprusi Köztársaság megosztott államként lett az Európai Unió tagja, ahol az északi, megszállt területek uniós tagságát a helyzet rendezéséig felfüggesztették.

Szellemváros, amely világbajnok fürdőhely volt

Ha manapság utazunk Ciprusra, akkor az uniós csatlakozás eredményeként már több ponton is át lehet lépni az északi török területekre. Elfogadják az uniós tagállamokból érkezőktől a személyi igazolványt is, némi adminisztráció után különösebb gond nélkül bejuthatunk a török részre. Érdekes módon minden olcsóbb északon, elfogadják az eurót is, de érdemes figyelni, hogy lehetőleg a visszajárót ne török lírában kapjuk.

A függetlenség utáni időkben Ciprus nagyon felkapott nyári nyaraló célpont volt a nyugat-európaiak körében. Éppen ezért a keleti részén fekvő Famagusta körüli homokos, tengerparti részeket kezdték a turizmus számára fejleszteni. Nagyon ment az üzlet, ömlöttek akkor is a turisták. A dolgot az 1974-es török katonai megszállás vágta ketté.

Famagusta már a középkorban jelentős kikötő volt, ahol az Ázsia felől Európába érkezők, illetve a kontinensünkről a Közel-Kelet felé hajózok általában megálltak, hogy vizet és élelmet vételezzenek. Famagusta külső részén kezdődtek az említett turisztikai fejlesztések, amelynek eredményeként egy 30 ezres lakosú település nőtt hozzá a kikötővároshoz. Ezt a települést Varosának nevezik, törökül a szó külvárost jelent, állítólag a mi város szavunkhoz is van köze. 

Amikor 1974 augusztusában megszakadtak a török invázió nyomán kezdődött béketárgyalások, akkor a török hadsereg bevonult Varosába is, amely gyakorlatilag a szigetet kettéosztó zöld vonalon fekszik. Lakásról lakásra, házról házra járva az ott élő görögöknek nem sok időt adva, gyakorlatilag órák alatt kiürítették a települést és a görögöknek délre kellett menniük azzal az egy-két bőröndnyi személyes holmival, amit össze tudtak pakolni. Végigdolgozott életek munkája vált semmivé egyetlen nap alatt.

Varosát a törökök lezárták és katonai területté nyilvánították. Bár néhány éve már napközben látogatható, azonban este átlényegül török ellenőrzés alatt álló területté. Senki nem lakja. Döbbenetes, ahogyan végigautózva a kerítésen túl látszanak a betört, vagy éppen bedeszkázott házak ajtajai, ablakai, a lakótelepi lakások üresen tátongó ablakai, félelmetes látványt nyújt a szellemváros.

(Borítókép: ENSZ-katona a zöld vonalon 2012. július 4-én. Fotó: Behrouz Mehri / AFP)