Ma már nem Amerika, Kína és Oroszország irányítja a világot

A mai korszak nagyhatalmai – Kína, Európa, Oroszország és az Egyesült Államok – kétségtelenül szerepet kapnak majd az Izrael és a Hamász közötti konfliktusban. Az, hogy közülük bármelyik képes lesz-e megoldani vagy megfékezni a fegyveres összecsapást, sokkal kevésbé látszik. Az a felfogás, hogy a nagyhatalmi versengés határozza meg a geopolitikát, ugyan a hidegháború végén a feledés homályába merült, ám most újra divatba jött. Az elemzők feltételezik, hogy a nagyhatalmak hatalmas erőforrásokat vonnak be a nemzetközi rend alakítása érdekében. Amit tesznek, az fogja alakítani a globális ügyeket. Pénzügyi és katonai erejüket helyettesítő háborúkban használják fel, és továbbra is intenzíven egymásra fognak összpontosítani. Bárhol is lép fel az egyik, a többiek is hasonlóképpen fognak válaszolni.

Mind a négy jelenlegi nagyhatalom alapvető érzése, hogy ez a verseny orientálja őket, és integrálja a katonai, gazdasági, technológiai és diplomáciai erőfeszítéseiket. Oroszország Ukrajna elleni háborúja például könnyen értelmezhető a nagyhatalmi verseny hagyományos példájaként. Vlagyimir Putyin orosz elnök szerint inváziója az európai amerikai primátussal szembeni ellenállás aktusa volt. Mind Oroszország, mind a nyugati államok globális támogatást gyűjtenek az értékeik és a rezsimtípusok függvényében egzisztenciális küzdelmeikhez. Az ukrajnai háború valóban elmélyítette a feszültséget Oroszország, az Egyesült Államok és Európa között. Akárcsak a hidegháború első éveiben a berlini válságok, az ukrajnai háború is kisugárzott, új migrációs hullámokat és inflációt gerjesztve.

A nagyhatalmi verseny keretei mögött azonban új, szubtilisebb fejlemények húzódnak meg. A nagyhatalmak többé már nem binárisak. Az Egyesült Államokat és Európát formális szövetségek kötik össze, míg Kína és Oroszország laza partnerséget ápol; többnyire mindent megtesznek, hogy ne álljanak egymás útjába. A katonai, gazdasági és technológiai verseny új formái, mint például a zöldtechnológiák amerikai támogatása, szembeállítja Európát az Egyesült Államokkal, de az USA és Kína mélyreható gazdasági egymásrautaltsága is határozatlan ellenfelekké teszi őket. A mérgező belpolitika a nagyhatalmak nemzetközi ambícióinak útjában áll.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a hidegháború idején kibontakozó versengés sorozatos helyettesítő háborúkat generált, amelyek mindegyike pusztító volt. Azonban a nagyhatalmi megosztottság egyre inkább kezd kollektív átoknak tűnni. A hatalmi vákuumok egyre szaporodnak. Afrikában, a Balkánon, a Közel-Keleten és a Dél-Kaukázusban a régi konfliktusok, amelyek némelyike már régóta szunnyadt, most újra fellángoltak. A középhatalmak és a helyi szereplők egyre bátrabban lépnek fel, ezt pedig a nagyhatalmak nagyon gyakran tehetetlenül nézik – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésben Michael Kimmage, a Catholic University of America professzora, és Hanna Notte, James Martin Nonproliferációs Tanulmányok Központjának eurázsiai nonproliferációs programjának igazgatója. 

Az elkövetkező hónapokban az Izrael és a Hamász közötti háború által érintett számos fél a nagyhatalmaktól várja majd a megoldást. Valószínűleg úgy találják majd, hogy ez a négy nagyhatalom nem megfelelő a válság kezelésére. Oroszország Irán katonai segítségétől függ. Az Egyesült Államok valószínűleg jelentős támogatást fog nyújtani Izraelnek, de nehéz lesz a palesztinokat tárgyalóasztalhoz ültetni. Kína mondhat nagyvonalúan közhelyeket a békéről, de megpróbálja majd elkerülni a közvetlen beavatkozást, Európa pedig nagyrészt befolyás nélkül marad. Ha ez az ambivalens forgatókönyv kibontakozik, az lesz a XXI. századi nemzetközi rend mikrokozmosza.

Gúzsba kötve – Oroszország

A jelenlegi nagyhatalmak mindegyike különböző geopolitikai célokat akar elérni. Ha egymással összehasonlítjuk őket, azt láthatjuk, hogy a hatékony fellépésért folytatott küzdelmük furcsa módon hasonlóvá teszi őket. Vegyük Oroszországot: szeptemberben Azerbajdzsán katonai offenzívát indított Hegyi-Karabahban, a vitatott, 3100 négyzetkilométeres enklávéban, amelyet régóta főként örmények laknak. Oroszország volt a fő külső diplomáciai és katonai közvetítő a térségben. Moszkva nagyban befolyásolta a régióért folytatott mindkét posztszovjet háború kimenetelét, és 1994-ben, illetve 2020-ban tűzszünetet közvetített Örményország és Azerbajdzsán között. Oroszország 2020 után mintegy 2000 békefenntartó katonát küldött Hegyi-Karabahba.

Ha Oroszország 2022 februárjában nem támadta volna meg Ukrajnát, talán jobban tudta volna támogatni szövetségesét, Örményországot ebben a konfliktusban. De Ukrajnában Oroszország egy megnyerhetetlen háborúval terhelte meg magát. A háború annyi orosz élőerőt és hadianyagot emésztett fel, hogy Moszkvának évekre lesz szüksége ahhoz, hogy újjáépítse a hadseregét. A kaland elsöpörte egykor félelmetes katonai hírnevét, és leleplezte, hogy az orosz hadsereg stratégiailag és taktikailag középszerű. A jövőre nézve Oroszország biztonsági apparátusának szinte lehetetlen feladatot kell megoldania. Az ukrajnai térnyerésre elkülönített moszkvai eszközök és pénzek ugyanis igencsak szűkösek.

2022 decemberében Azerbajdzsán Oroszország törékenységére építve tesztelte a régóta fennálló örmény vörös vonalakat azzal, hogy blokád alá vette a Lachin folyosót, az egyetlen utat, amely Örményországot Hegyi-Karabahhal köti össze. Miután az orosz békefenntartóknak nem sikerült feloldaniuk a blokádot, Azerbajdzsán és legfőbb szövetségese, Törökország joggal tartotta Oroszországot ruhátlan királynak. A szeptemberi offenzíva az örmények tömeges elvándorlásához vezetett az enklávéból. Távolról Oroszország kegyetlenül azt sugallta, hogy Örményország önmagának okozta problémáit – ez az az ár, amit nyugatra sodródásáért fizetnie kellett.

Soft Power – Európa

Európa már régóta igyekszik felhasználni jelentős „soft power”-jét, hogy értékeit – a jogállamiságot és a körültekintő mérlegelést – érvényesítse a világválságokban. Az arab tavasz és Szíria katasztrófába süllyedése óta azonban Európa nehezen tudta megvalósítani elképzeléseit. Az öreg kontinens aszimmetrikus nagyhatalom: katonai ereje nem felel meg gazdasági erejének. Mivel fegyveres erői maroknyi különböző egységben – szuverén államokban és a NATO-ban – vannak szétszórva, Európa közel sem tud olyan gyorsan katonai erőt alkalmazni, mint Oroszország vagy az Egyesült Államok.

Ezzel együtt 

Az európaiakat, akik évtizedekig élvezték a stabilitást, és arra számítottak, hogy a kontinens békéje örökké tart, sokkolta Oroszország Ukrajnával szembeni agressziója. A háború visszatért a kontinensre, és Európának katonailag meg kellett védenie magát. Igyekezett is európai feltételek mellett véget vetni Oroszország háborújának, segített fenntartani Ukrajna háborús erőfeszítéseit, de egyben bizonytalanságba is taszította azt. Az öreg kontinens gyakran lemaradt az Egyesült Államok mögött Ukrajna védelmének megerősítésében, és a háború rávilágított a nemzetközi színtér komoly szereplőjének gyenge pontjaira. Arra, hogy az EU számos nemzetállamának érdekei és stratégiai prioritásai nincsenek összehangolva. Nem ugyanazokon a rémálmokon merengenek: Olaszország például a migráció miatt aggódik, míg Lengyelország az orosz agressziótól tart, Portugáliát pedig a gazdasága aggasztja. Európa politikai berendezkedése a proaktív külpolitika ellen szól.

Otthoni tűzoltás – Az Egyesült Államok

Az Egyesült Államok képes arra, hogy határozottabb szereplő legyen. Donald Trump elnök négy éven át gúzsba kötötte az amerikai külpolitikát, de az ország továbbra is a világ kiemelkedő nagyhatalma maradt. Összetett stratégiai eszközei, a gazdaságától kezdve a hírszerző intézményein át a hadseregéig páratlanok. Európában és a Közel-Keleten diplomáciailag jelen van, és Izrael Hamász elleni háborúja valószínűleg visszahúzza az Egyesült Államokat a zavaros térségbe.

Joe Biden elnök kormánya újra előtérbe helyezte az Egyesült Államok nemzetközi szerepét, és nem csak Európában. 

ezáltal az Európai Unió, India és a Közel-Kelet közötti közlekedési és kereskedelmi kapcsolatokat fogja erősíteni. Washington a közelmúltban megerősítette partnerségeit az Indo-csendes-óceáni térségben is, és Biden csapata jelentős erőfeszítéseket tett Izraelnek a szomszédos arab államokkal, elsősorban Szaúd-Arábiával való kapcsolatainak normalizálására. 

Ugyanakkor az amerikai külpolitika is szenved a szándékok és a képességek közötti eltéréstől. Az ukrajnai háború a Biden-kormányzat figyelmének nagy részét lekötötte, és olyan erőforrás-csökkenést okozott a fegyver- és lőszerellátásokban, amelyek most Izrael, vagy a jövőben Tajvan esetében jelenthet majd problémát. Washington nem húzott hiteles vörös vonalakat az azerbajdzsáni kormány számára Hegyi-Karabahban, és a Nyugat-Afrikában kibontakozó háborúk és válságok iránt tanúsított figyelme a legjobb esetben is csak epizodikus volt. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökhöz hasonlóan Bident is teljesen váratlanul érte a Hamász legutóbbi támadása.

Ha az Egyesült Államok nagyhatalmi szerepe megingott, az nem az ukrajnai háború miatt van, miként azt az amerikai kongresszus néhány demagóg hangja állítja, hanem az amerikai belpolitika miatt. A politikai polarizáció és az amerikai kormány végrehajtó és törvényhozó ága közötti növekvő elidegenedés miatt az elnöki adminisztrációk közötti külpolitikai átmenetek hirtelenek és ellentmondásosak. A kongresszusi ellenállásának köszönhetően az Egyesült Államok számos vezető diplomáciai pozíciója jelenleg betöltetlen. A széthúzás miatt az USA más országok számára a bizonytalanság benyomását kelti, ami akadályozza a határozott fellépést.

A szeszélyes erő – Kína

Kína a legzavarbaejtőbb a mai nagyhatalmak közül. Az elmúlt fél évszázadban Kína távol tartotta magát a költséges háborúktól, olyan óvatosságot tanúsítva, amelyet Peking nemzeti identitásának egyik jellemzőjeként tart számon. A háború elkerülése növelte Kína presztízsét a globális délen, és megerősítette hírnevét, mint gazdasági nagyhatalom – inkább a kereskedelem szuperhatalma, mint geopolitikai provokátor. Hszi Csin-ping kínai elnök még nem szállta meg Tajvant, és talán soha nem is fogja. Kína több koncentrált katonai erővel rendelkezik, mint Európa, és mivel ritkán használja, kevésbé van túlterhelve, mint az orosz vagy az amerikai.

Kína azonban gazdasági erejét és agressziómentességének hírnevét nem fordította át a globális problémák sikeres kezelésére. Februárban például Kína béketervet javasolt Ukrajna számára, de a terv komolytalan: Peking a közvetítő látszatát kelti, miközben semmi konkrétumot nem tesz a háború befejezéséért. Valójában Kína hozzájárult a háború meghosszabbításához. Nem sokkal Oroszország inváziója előtt Kína „határok nélküli” partnerséget ígért Oroszországnak. Peking fontos védelmi-ipari kapcsolatot tart fenn Moszkvával, és a nemzetközi fórumokon megvédi Oroszországot a kritikától. Kína zavaros álláspontja a háborúval kapcsolatban csak aláhúzta diplomáciai távolmaradását Európától.

A nagyhatalmi világpolitika sötét oldala

A Közel-Kelet, amely régóta a nagyhatalmi versengés központi színtere, valami újat jelenthet. A 2011-ben kezdődött szíriai polgárháború előjel volt. Több helyszínes csatatér, mivel számtalan ellenfél vív itt egymással: Az Iszlám Állam (ISIS) terroristái; Törökország és a kurdok; Izrael és Irán; egy autokrata – Bassár el-Aszad – és demokratikus ellenfelei; valamint Oroszország és az Egyesült Államok, amelyek hadseregei furcsa módon együtt voltak jelen a régióban, de nem voltak sem egymás oldalán, sem egymással szemben. Fennáll a veszélye annak, hogy Izrael új háborúja a Hamász ellen hasonló katasztrófát idézhet elő, amely olyan szomszédos országokat is magával ragad, mint Libanon és Szíria.

Természetesen nem szabad nosztalgiázni a nagyhatalmi versengés elmúlt korszaka után. Ezek az időszakok sosem voltak rendezettek: a nagyhatalmi versengés a XIX. századi imperializmus túlkapásaiba sodorta Európát. Jól jelzi ezt az I. világháború, amikor egy helyi zavargás komplett nagyhatalmi versengést váltott ki. Adolf Hitler vágya, hogy Németországot nagyhatalomként lássa, közvetlenül a második világháborúhoz vezetett. A hidegháború idején a Szovjetunió és az Egyesült Államok olyan ádáz versenyben állt egymással, hogy a nukleáris háború szélére sodródtak.

A versengés és a nem egyértelmű célok jelenlegi koktélja azonban más problémát vet fel, amelynek megoldására a világnak még nincs receptje. A feszültség most két különálló és gyakran egymást átfedő forrásból ered: a nagyhatalmak ambícióinak összeütközése Európában, a Közel-Keleten és Ázsiában, valamint a nagyhatalmak bénultsága és passzivitása néhány forró ponton kívül. Így aztán válságok sokasága bontakozik ki, amelyekben középhatalmak, kishatalmak és még nem állami szereplők is összeütköznek, miközben a nagyhatalmak nem tudják sem elrettenteni, sem megfékezni őket.

A nagyhatalmaknak ez a jelenlegi hozzáállása jelentős hosszú távú kockázatot jelent, de más szereplők revizionizmusára és agresszív kockázatvállalására is felhívja a figyelmet. Azerbajdzsán minden, csak nem szuperhatalom: lakossága mintegy tízmillió fő, mégis büntetlenül cselekedhetett Hegyi-Karabahban. A Hamász egyáltalán nem állam, mégis felbátorodott, hogy megtámadjon egy olyan országot, amelynek világszínvonalú katonai és nemzetközi partnerei vannak, köztük az Egyesült Államok.

Ahogy a közel-keleti feszültségek elmérgesednek, a nagyhatalmi versengés – klasszikus értelemben véve – nem lehet a világ egyetlen fókuszpontja és elemzési eszköze. Ez nem a nemzetközi rend megerősödésének korszaka. Ez nem pusztán a nagyhatalmi verseny újabb korszaka. Ez a hatalom anarchikus széttöredeződésének pillanata, a nagyhatalmi szerepek csökkenésének kora.

(Borítókép: Amerikai katonák Afganisztánban 2008-ban. Fotó: John Moore / Getty Images)