Pablo Emilio Escobar Gaviria 1949. december elsején született az Antioquia megyei Rionegróban, hét testvér közül harmadikként. Édesanyja tanárnő, édesapja földműves volt. Gyermekkorában a család sokat költözködött, míg végül gyökeret vertek Medellín La Paz kerületében. Escobar tizenéves korában sok időt töltött unokatestvérével Gustavo Gaviriával, akivel bűnözői karrierjüket az érettségi bizonyítványok hamisításával indították el.

Juan Pablo Escobar (Sebastián Marroquín) Apám, a drogbáró című könyvéből kiderül, hogy a bűntényt úgy követték el, hogy a tanári szoba ajtajának kulcsáról másolatot készítettek, ellopták a bizonyítványokat és az iskola bélyegzőjét is legyártatták. Sőt, még a tanárok kézírását és aláírását is elsajátították. Így az évek alatt tucatnyi fiatal szerzett érettségi bizonyítványt, főként olyanok, akik még csak az iskola közelében sem jártak.

A bizonyítványhamisításból szerzett pénz további motivációt jelentett a pitiáner bűntények elkövetéséhez, ezért narancslopásra adták a fejüket, amit az egyik birtokról fújtak meg, hogy aztán másnap a piacon eladják. De volt olyan is, hogy elloptak egy szappannal megrakott kamiont, amelyből az árut apránként, a kerületben lévő kisboltoknak adták el féláron. 

Az apróbb bűncselekményekből származó pénz azonban még mindig nem volt elég, ezért belefogtak a sírkövek árusításába. Az üzlet eleinte jövedelmező volt, mivel Gustavo édesapja kőfaragó üzemet vezetett, de hamar rájöttek, hogy még jobban menne, ha falusi sírásóktól vennék a sírkövet, akik minden bizonnyal éjszaka lopták el az anyagot a temetőkből, lecsiszolták és újként adták el.

A környéken azonban ennek híre ment, így Pablo és Gustavo inkább a kocsilopással kezdett el foglalkozni. Az egyik bevett módszerük az volt, hogy a márkakereskedésből kiguruló új autókat lopták el, de azzal is operáltak, hogy az új autókat totálkárosnak nyilvánított kocsikra cserélték ki. 

Kegyetlen csempészek

1974 második felében Escobart letartóztatták, amikor éppen egy lopott autóban furikázott. A La Ladera börtönbe vitték, ahol megismerkedett Alberto Prietóval, egy csempészetben utazó maffiózóval, akit csak „Keresztapa”-ként emlegettek akkoriban. A letartóztatásban eltöltött szűk két hónap alatt Escobar kitanulta a csempészszakmát, majd szabadulását követően felkereste az akkorra már szintén szabadlábon lévő Keresztapát, aki felajánlotta neki, hogy kísérje az Urabából érkező kamionokat, amit Escobar azzal a feltétellel vállalt, ha unokatestvére is vele tarthat.

A „Keresztapa” annyira meg volt elégedve velük, hogy a csempészkonvojok védelme után azt a feladatot bízta rájuk, hogy egy harminc-ötven kocsiból álló, áruval megpakolt teherautó-karavánt kísérjenek. Az Urabából Medellínbe tartó konvoj még a rendőrség, a tengerészet és a vámhivatal egységeivel is találkozott, de Pablo és Gustavo ravaszságának köszönhetően sikeresen elérte az úti célját.

A hírnevét adó kokainkereskedelem azonban csak ezután jelent meg Escobar életében. A „Keresztapa” környezetében figyelt fel ugyanis arra, hogy a Medellín környéki településeken kokainpasztát dolgoznak fel. Ezekben az úgynevezett konyhákban néhány vegyszer hozzáadásával a kokainpasztából hevítés és szárítás után elkészült a fehér por, a kokain.

Escobarnak több sem kellett, ő is beszállt az üzletbe. Gustavóval autóba pattantak és Ecuadorban megvették az első öt kiló kokainpasztát, amit a benzintank felett kialakított rejtekhelyen csempésztek át a határon.

Pablo Escobar 1976-ban került fel először a bűnözök listájára, amikor a DAS (Kolumbia titkosszolgálati) ügynökei csapdába csalták és letartóztatták drogkereskedelem és vesztegetés vádjával. Ekkor készült róla az az elhíresült fénykép is, amelyen széles mosollyal néz a kamerába. Ennek a fotónak később nagy jelentősége lett, mert még az El Espectador című lap is felfedte Escobar kilétét.

Özönlött a fehér por az Egyesült Államokba

1977-ben az Egyesült Államokban még nem volt olyan szigorú a határellenőrzés a repülőtereken és a kikötőkben, így a drogot is alig kellett álcázni, elég volt egy dupla fenekű bőrönd, hogy átvigyenek egy nagyobb drogszállítmányt a határon. A kokaincsempészést akkor még egyszerű csempészetnek tekintették, de

Ez év nyarán kezdett el Escobar saját csempészútvonalakat kialakítani az USA-ba. A leghíresebb útvonalak közé tartozott az úgynevezett Banánút, amelyen egy banánrakománnyal megpakolt hajóban rejtették el a kokainszállítmányt. Azonban igazán gazdaggá a „La Fania” nevű módszer, vagy ahogy Escobar hívta, a „Fanni” tette. Az erre a névre keresztelt hajó a nyílt tengeren, halliszttel feltöltve horgonyzott, amelynek hatalmas hűtőházában akár négytonnányi kokain is elfért, és szinte mindig hiánytalanul futott be Miamiba.

A kokaincsempészet felvirágzóban volt, egyre több útvonalat alakítottak ki, és megjelentek a tapasztalt pilóták, akik miatt fellendült a légi úton történő szállítás is, amely sokak szerint végül a világ első számú drogkereskedőjévé tette Escobart.

A Nápoles-birtok

A kokaincsempészetnek köszönhetően Escobar viszonylag rövid időn belül hatalmas vagyonra tett szert. Gazdagságának egyik leghíresebb szimbóluma az a Hacienda Nápoles nevű birtok volt, amelyet a drogbáró évek leforgása alatt alakított ki a családja otthonának és az üzlete egyik legfontosabb központjának.

A hatalmas, háromezer hektáros területen fekvő Nápoles-birtoknak saját benzinkútja és autószerelő műhelye, két helikopterleszállója és egy ezerméteres leszállópályája volt. Ezerhatszáz alkalmazott dolgozott a birtokon, amelyen tíz ház, három állatkert és egy dinópark is volt, amelyben eredeti nagyságú cementdinoszauruszok sorakoztak.

Ezek a dinók egyébként ma is állnak, bár a hajtóvadászat közben meglékelték őket, mert a nyomozók azt hitték, dollárral vannak kitömve. De a birtoknak volt még 27 mesterséges tava, százezer gyümölcsfája, és itt volt Latin-Amerika legnagyobb motokrosszpályája is.

A fényűző luxus mellett azonban a Nápoles-birtok egyfajta indítóállomássá vált: éjjel-nappal indultak innen a kokainnal megrakott repülők Közép-Amerikába és az Egyesült Államokba. Escobarnak ekkorra már saját repülőgép- és helikopterflottája volt, amely meggyorsította a csempészetet.

Sokszor használta például Kuba szigetét, ahol a katonai rezsim magas rangú tisztviselőit megkenve sokáig problémamentesen működött ez az útvonal, egészen addig, amíg fény nem derült az együttműködésre, és a rezsim ki nem végezte a drogbárót segítő katonatiszteket.

Escobar idővel megelégelte a kokaint feldolgozó laborokkal folytonosan felmerülő gondokat, ezért úgy döntött, hogy ezentúl csak a kokain kereskedelmével foglalkozik. 1981 végére megszilárdította a helyét, mint az első számú kokainkereskedő a világon, de nem akart itt megállni, ezért a politika színpadára lépett, amely végül a vesztét okozta.

Anticoquiai Robin Hood

A politikai pályára lépve Pablo Escobar biztos szavazótáborra számíthatott, hiszen számos sportlétesítmény és egészségügyi központ felépítését és fenntartását is finanszírozta. Egyik leghíresebb programja a Medellín Nyomortanyák Nélkül, amelyben háromszáz otthont húztak fel a rászorulók részére.

Ezen jótékony cselekedetei miatt nevezték őt a helyi sajtóban az anticoquiai Robin Hoodnak, legfőbb vezérszólama a kiadatás elleni harc volt, mert megalázónak érezte, hogy hazája egy másik ország kezébe adja büntetőjogi eljárásra a saját állampolgárait.

1982. március 12-én beválasztották az alsóházba képviselőnek, és mivel a drogüzlet megállíthatatlanul virágzott, Escobar teljes erőbedobással vetette bele magát a politikába, azonban hamar akadályokba ütközött.

Hiába fizetett hát azért, hogy az erről szóló aktákat eltüntessék, és hiába ölette meg azokat az ügynököket, akik akkor csapdába csalták, az újságra nem gondoltak, amelynek archívuma megőrizte a történteket.

Escobar megpróbálta megvenni a lap összes példányát, így akarta megakadályozni a hír kiszivárgását, de csak rontott a helyzetén, és ezzel a húzással még inkább gyanúba keverte magát. A hírt több kolumbiai lap is átvette, így nem volt menekvés. Idővel pedig egyre több botrányt szellőztettek meg róla az újságok, és végül a DAS-ügynökök halálával kapcsolatos nyomozást is újraindították, amelynek következtében

1984 januárjában Escobar örökre lemondott a közszereplésről, és egy nyílt levélben bírálta a politikusokat. A körülötte kialakult botrány azonban nem enyhült, és az igazságügyi minisztérium is keményen felvette a harcot a drogkereskedők ellen, ezért Escobar megölette Rodrigo Lara Bonillát, az akkori igazságügyi minisztert.

A miniszter 1984-es meggyilkolását követően a kormány totális háborút indított a drogkereskedelem ellen. A kartell vezetői menekülni kezdtek Kolumbiából, és a legtöbben Panamában húzták meg magukat.

Cáfolhatatlan bizonyíték

Így tett Escobar is, aki a bujkálás ideje alatt a drogszállítmányok indítását Nicaraguába helyezte át. Itt történt, hogy 1984 nyarán lefotózták egy repülőgép rakodása közben, amely cáfolhatatlan bizonyítékot jelentett a drogkereskedő ellen. Escobar visszatért Kolumbiába és folytatta a rejtőzködést, de már nagyobb volt a tét, ugyanis a fotósorozat miatt elfogatóparancsot adtak ki ellene, összeesküvés vádjával.

A kiadatás réme egyre jobban fenyegette, főleg azért, mert megtudta, hogy Belisario Betancur elnök engedélyezte négy személy kiadatását az Egyesült Államoknak. Escobar ugyan elrendelte Betancur elnök autójának felrobbantását, az azonban legalább négyszer meghiúsult. A drogbáró ennek ellenére sem hagyott fel a kiadatás elleni küzdelemmel, és az Április 19. Mozgalom (M19) nevű gerillaszervezettel karöltve 1985. november 6-án megtámadták a kolumbiai Igazságügyi Palotát, tizenegy bíró halálát okozva. 

Egy nyugodt időszakot követően Escobar úgy döntött, bosszút áll mindenkin, aki valamilyen módon keresztbe tett neki. 1986 februárjában Escobar sicariói (bérgyilkosai) megölték Barry Seal amerikai pilótát, aki kiszivárogtatta azt a fotósorozatot, amelyen a drogbáró éppen a kokainszállítmány rakodása közben látható. Továbbá a Legfelsőbb Bíróság egyik büntetőjogi bíráját is megölette, aki többször is a kiadatás mellett döntött, de a Feljebbviteli Bíróság egyik bíráját is bérgyilkosai intézték el, akinek az volt a „bűne”, hogy újranyitotta a DAS-ügynökök halálával kapcsolatos nyomozást.

Inkább egy sír Kolumbiában

Escobar ezt követően megalapította a Kiadhatók Nemzeti Fórumát, amelynek jelmondata „Inkább egy sír Kolumbiában, mint egy börtöncella az Egyesült Államokban” volt. A csoportosulásban Kolumbia legnagyobb kartelljeinek vezetői is benne voltak, akiktől havonta adót szedett be, amelyből az állam elleni háborúját finanszírozta.

A gyilkosságok, megfélemlítések és a Kiadhatók megjelenésének hatására 1986 decemberében a Legfelsőbb Bíróság tizenkét bírája egyhangúlag kijelentette, hogy a kiadatásról szóló 1979-es megállapodás illegális, ezzel együtt pedig megszűntek a drogbárók ellen kiadott elfogatási parancsok is. Az adminisztratív kiadatás azonban továbbra is lehetséges volt, ezért a bosszúból elkövetett gyilkosságok is folytatódtak.

1987-ban Escobar bérgyilkoshálózata megmutatta, hogy nem létezik lehetetlen, így júniusban a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte azt a megállapodást, amelynek alapján a kormány belső eljárás nélkül, közvetlenül intézte a kiadatást, majd az új igazságügyi miniszter, José Manuel Arias hatályon kívül helyezett több mint száz bírósági végzést, köztük Escobarét is.

Ez év végén azonban újabb hajtóvadászat indult Escobar ellen, majd 1988-ban az új igazságügyi miniszter Enrique Low Murtra életbe léptette a drogbáró elleni elfogatóparancsot, mégpedig kiadatási céllal. Escobar tehát újra illegalitásba kényszerült, és ekkor kezdte meg a politikai vezetők és befolyásos személyek sorozatos elrablását, hogy nyomást gyakoroljon a kormányra.

Kétfrontos háború

Ezzel egy időben távolodott el egykori szövetségesétől, a Cali-kartelltől, és került velük is háborúba. A kétfrontos harc azonban rengeteg pénzt emésztett fel. Az állam elleni háború egyik első lépése az aktuális legfőbb ügyész, Carlos Mauro Hoyos elrablása és kivégzése volt. Majd a kolumbiai Negyedik Brigád tábornokát, Jaime Ruiz Barrerát ölette meg. Escobar tovább rejtőzködött, majd 1989-ben folytatta az állam ellen vívott háborúját.

Escobar ugyan megpróbált egyezséget kötni az állammal, de az elutasítást követően César Gaviria leendő elnököt vette célba, akit úgy próbált meg kiiktatni, hogy felrobbantott egy Bogotából Caliba tartó járatot, amellyel a tervek szerint az elnökjelölt utazott volna, Gaviria azonban nem volt a repülőgép fedélzetén.

Az emberrablások hatására Escobar tárgyaló pozícióba került a kormánnyal, és közölte, hogy átadná magát az igazságszolgáltatásnak. 1990 januárjában a Kiadhatók nevében elismerte az állami intézmények győzelmét és egyoldalú fegyverszünetet hirdetett, ami egészen márciusig tartott. Majd újabb terrorhullám kezdődött, és a Kiadhatók újraindították az állam elleni háborút.

Escobar ezúttal az ő kézre kerítésére létrehozott rendőrségi különleges osztag tagjai ellen rendelt el támadást, és több száz rendőrt gyilkoltak meg Medellínben. Ez idő alatt azonban a hatóságok sem tétlenkedtek, sorra fogták el a drogbáró szövetségeseit.

A Katedrális

Május 20-án a kormány kiadta azt a rendelet, amely Escobar minden jogi követelését tartalmazta, köztük azt is, hogy a saját maga által épített börtönbe vonulhat be, ahol a saját emberei őrzik. Pablo Escobar 1991 júniusában nagy sajtónyilvánosság előtt vonult be a La Catedralba, vagyis a Katedrálisként emlegetett börtönbe, ahol luxuskörülmények között folytathatta addigi tevékenységét.

Elfogására létrehozták a Keresőosztagot, amely hatalmas intenzitással vágott bele az Escobar utáni hajtóvadászatba. Az elkövetkezendő hónapokban folyamatosan iktatták ki Escobar bérgyilkosait és testőreit, amelyre a drogbáró válaszcsapásokkal kontrázott. Két hónap leforgása alatt mintegy 60 rendőrt öltek meg bérgyilkosai Meddellín-szerte.

Ekkor került képbe a los Pepes (Los Perseguidos por Pablo Escobar) félkatonai szervezet is, amelynek fő célja Escobar meggyilkolása volt. A szervezet arról vált híressé, hogy felakasztották a drogbáró bérgyilkosait az utcán, de az Escobar család és rokonai ellen is támadásokat intéztek. Sorra végezték ki azokat az embereket, akik valaha is segítették Escobart, míg végül a drogbáró szinte teljesen egyedül maradt, csupán egy testőr tartott ki mellette élete végéig.

„Viva Colombia!”

Pablo Escobart 1993. december 2-án, egy nappal a 45. születésnapja után kapták el. A DEA amerikai kábítószer-ellenőrzési hivatal Escobar elleni hajszájának két vezető nyomozója által írt könyvből kiderült, hogy a Kereső Blokk egy ideje már tudta, hogy Escobar telefonon tartja a kapcsolatot a családjával, és többször is próbálták bemérni, sikertelenül.

A Steve Murphy és Javier Pena által jegyzett Vadászat Pablo Escobarra című könyvben azt írják, a drogbáró aznap éppen a fiával beszélt telefonon, akinek egy interjú kérdéseire diktálta le a válaszait, amikor a Blokk rátörte az ajtót.

Escobar a háromszintes ház első emeletén tartózkodott, és azonnal lőni kezdett a rátörő rendőrökre, akik viszonozták a tüzet. Ezután felszaladt a harmadik emeltre, ahonnan egy ablakon keresztül először testőre, El Limón mászott ki és onnan fedezte Escobart. A Kolumbiai Nemzeti Rendőrség felszólította, hogy adja meg magát, de ő tovább folytatta a lövöldözést, így lelőtték. Alvaro de Jesús Agudelo három méter zuhanás után egy füves részen csapódott a földbe. Meghalt, mielőtt leért volna.

Escobar ezt követően mezítláb mászott ki a terrakotta cserepes ház tetejére, és az ablaktól jobbra lévő ház falához simulva védte magát a földről érkező lövésektől, majd amikor megpróbált átmenni a tetőn, rálőtt a mögötte lévő rendőrökre. Ezeket a lövéseket viszonozták a földön és az őt üldöző rendőrök is, melyben

A DEA-ügynökök könyvéből az is kiderült, hogy míg Javier Pena egy esetleges nyomot követett Miamiban, addig Steve Murphy a medellíni rendőrbázison tartózkodott, amikor a Kereső Blokk lecsapott Escobarra. Murphy visszaemlékezése szerint rádiókapcsolaton keresztül várták a fejleményeket az akcióról, amikor egy diadalmas hang megszólalt: „Viva Colombia!”, és a bázison mindenki üdvrivalgásban tört ki, mert tudták, hogy Escobar halott.

A drogbárót mindössze három golyó találta el: egy a lábán, a fenekén, és a jobb fülénél, amely halálos volt. Évekkel később Escobar fia az Apám, a drogbáró című könyvében azt állította, hogy az utolsó halálos lövést apja saját magának adhatta le, mert szerinte ez a golyónyom éppen ott helyezkedett el, ahol Escobar mindig mutatta, hogy főbe fogja lőni magát, ha valaha élve kapják el.

Élet a halál után

Steve Murphy azonban könyvében cáfolta az ifjabb Escobar kijelentését, és azt mondta, a szóban forgó golyónyom körül nem volt lőpor, amely arra utalt volna, hogy öngyilkosság történt.

Halála után vagyonát korábbi szövetségesei, majd későbbi ellenségei, a Cali-kartell tagjai szerezték meg és osztották fel maguk között. Escobar egykori birtokai közül néhány elhagyatottan áll, van, amit leromboltak, de a legnagyobb büszkesége, a Nápoles-birtok azonban jelenleg is egyfajta élményparkként fogadja a látogatókat és a turistákat.

Az Escobar által kialakított magánállatkertben eredetileg négy víziló élt, amelyek a drogbáró halála után elszabadultak, letelepedtek a környező folyók mentén, és elszaporodtak. A helyzet olyan súlyos, hogy a hatóságok szerint ha nem avatkoznak be a folyamatba, a vízilovak száma 2035-re elérheti az ezer példányt is.

A világ talán valaha volt legnagyobb drogbárójának, Pablo Escobarnak az élete ugyan véget ért, de legendája halála után is tovább él. A drogbáró története sokakat megihletett, számos dokumentumfilm és könyv is készült, sőt még a televíziót is meghódította.

A legnagyobb sikert talán a Netflix Narcos című sorozata hozta meg, amelynek készítésében Javier Pena és Steve Murphy, az Escobar elleni hajsza vezető nyomozói is szerepet vállaltak. Pablo Escobar neve kétségtelenül összeforrt a drogkereskedelemmel, és szinte biztosan állítható, hogy nincs olyan ember, aki ne hallott volna már róla.

(Borítókép: Pablo Escobar 1983-ban. Fotó: Eric VANDEVILLE / Gamma-Rapho / Getty Images)