Megindul-e a kínai hadsereg a tajvani választások után?

Január 13-án tartottak elnök- és parlamenti választásokat a köznyelvben csak Tajvannak nevezett Kínai Köztársaságban. A de facto független államként működő, ám Peking által szakadár tartománynak tekintett szigetországban a választás előtt több nagy kérdés is volt:

• Befolyásolhatják-e a tajvaniak demokratikus döntését a választás előtti kínai fenyegetések, és a rendkívül bizonytalan világpolitikai helyzet?
• Sikerülhet-e a története során először egymás után háromszor is győznie az elmúlt nyolc évben kormányzó tajvani balközép nacionalista Demokratikus Progresszív Pártnak (DPP), a belpolitikai kudarcai ellenére?
• Mennyire sikerülhet megtörni a kék kontra zöld szembenállást az ezt meghaladni kívánó balközép-populista Tajvani Néppártnak (TPP) és vezetőjének Ko Ven-jének?
• És egyáltalán, mi lehet Tajvan jövője rövid és hosszú távon?

A választások után ezek közül többre is választ kaptunk, négy pontban pedig el is magyarázzuk!

1. Nem vált be Peking keménykedése

Már a választási felvezetőnkben is említettük, hogy az eredményeket Peking és Washington is tűkön ülve várta, hiszen a sziget mindkét szuperhatalom számára kiemelt fontossággal bír.

Míg Washington számára Tajvan az egyik legfontosabb kereskedelmi partner és nem hivatalos katonai szövetséges a térségben, addig Kína számára a gazdasági kérdések mellett a történelmi hagyományok miatt is fontos, hogy ki irányítja a de facto független államot – egy, a Kínával a jövőben egyesülni akaró párt elnökjelöltje, vagy pedig egy függetlenségpárti politikus.

Azonban az elmúlt négy évben alelnöki posztot betöltő Laj a szavazatok 40,05 százalékát szerezte, míg őt a Kínával barátibb kapcsolatokra törekvő jobboldali-antikommunista Kuomintang jelöltje, Hou Jü-ih követte 33,49 százalékkal, a harmadik helyre pedig a zöld–kék blokkokat meghaladni kívánó – a zöldek függetlenségpártiak, a kékek Kínapártiak – balközép-populista Ko Ven-je került.

A választás előtt a kínai külügy Lajt eleve egy „szeparatista bajkeverőnek” nevezte, amiért a megválasztott elnök a múltban többször is kijelentette, hogy Tajvan már jelenleg is független állam, és e status quo fenntartásában érdekelt.

Ugyanakkor hiába a kemény diplomáciai kijelentések és üzengetések, a szigetország de facto légterét megsértő kínai berepülések, a tajvani kormány vádjai szerint a Peking által támogatott jelöltek és a közösségi médiát elárasztó DPP-ellenes dezinformációs kampány a tajvaniakat annyira nem hatotta meg, hogy elpártoljanak William Lajtól és a DPP-től az elnökválasztás során. Sok szavazó ugyanis úgy látta, hogy egy Kínával barátságosabb hangot megütő politikus a lényegében Kína által bekebelezett Hongkong sorsára juttathatná az országot.

Utóbbiból pedig azt feltételezhetjük, hogy a parlamenti választás során sem Kína miatt maradt alul a DPP, hanem mert az elmúlt két ciklusban kormányzó párt a felmerülő belpolitikai problémákat (lakhatási válság, stagnáló fizetések, korrupció) nem tudta megfelelően kezelni.

2. William Laj nehéz helyzetben veszi át a kormányrudat

Ugyanakkor hiába Laj választási győzelme, az egyáltalán nem volt olyan meggyőző, mint elődjéé – bár ehhez hozzájárult az is, hogy ezúttal három jelölt is volt, és a TPP-s Ko Ven-je egykoron DPP színekben a főváros, Tajpej polgármestere is volt már –,

És akkor a Kínával való terhelt kapcsolatokat még nem is vettük számításba, de ezt bővebben majd a következő pontban részletezzük.

Ugyan a félprezidenciális rendszer miatt az elnöknek viszonylag nagy hatalma van – például a külpolitikáról ő dönt –, ugyanakkor az általa kinevezett miniszterelnök a parlamentnek felelős, a törvényhozó intézmény pedig akár el is mozdíthatja a kormányt, emiatt Lajnak több esetben is kompromisszumra kell törekednie – ráadásul még csak nem is pártja szerezte a legtöbb mandátumot.

2004 óta először fordult elő, hogy egyik párt sem szerzett abszolút többséget a parlamentben; a legtöbb mandátumot a Kuomintang szerezte 52 mandátummal (2020-hoz képest +14 ), amit a DPP követ 51 mandátummal (-10). Őket követi a többnyire DPP-szakadárokból álló TPP 8 mandátummal (+3), míg a parlamentből kiesett a DPP-hez hasonlóan szintén a zöld blokkhoz tartozó – tehát függetlenségpárti –  Claire Wang vezette balközép-progresszív Új Erő Pártja (NNP).

A 113 fős parlamentben a többséghez 57 mandátumra van szükség, ez pedig a két mainstream pártnak, a jobbközép Kuomintangnak és az elmúlt nyolc év kormányzása miatt szintén azzá váló DPP-nek sincs meg,

A parlamenti választás eredménye kapcsán győzelmi beszédében William Laj kijelentette, olyan politikai környezetet kell kialakítania, amiben a pártok közötti kommunikáció és együttműködés lehetséges. Emellett azt is felvetette, hogy olyan kormányt fog létrehozni, amibe különböző politikai háttérrel rendelkező személyeket is meghív – így valószínűleg egy DPP–TPP-kormány létrehozását tervezheti első körben, az elnökválasztáson harmadik helyet megcsípő Ko Ven-je szerepe ezzel pedig rendkívül felértékelődik.

Annak ellenére, hogy a TPP-nek több DPP-szakadár is tagja, és hogy a külpolitika irányáért az elnök a felelős, Ko Ven-je valószínűleg majd ebben is megpróbálja William Lajt kompromisszumra kényszeríteni.

A Kína jelentette folyamatos fenyegetettségen kívül pedig belpolitikai problémák sora is tornyosul az új elnök és leendő kormánya előtt: a fizetések reálértéke lényegében 20 éve stagnál, a fiatalok nehezen jutnak saját ingatlanhoz, a szigetország gazdasága pedig bizonyos esetekben rendkívül kitett Kína felé. Ezeket pedig a DPP nem tudta megoldani az elmúlt nyolc évben, de a Kuomintang sem az azt megelőző időszakban.

3. Rövid és hosszú távon is terheltek lesznek a szorosközi kapcsolatok

Az, hogy Pekingben nem igazán örülhettek az elnökválasztás eredményének, csak egy nagyon finom leírása lehet annak, amit a Kínai Kommunista Párt irodájában valójában gondolhatnak az eredményről. Kína számára az egyszerűen elfogadhatatlan, hogy a DPP egymás után háromszor is elnököt adhat, mivel ezzel Kína közép- és hosszú távú terveit veszélyeztetik.

Hszi Csin-ping kínai elnök az újévi beszédében is arról értekezett, hogy a „szakadár régió” és a szárazföldi Kína egyesülése történelmileg elkerülhetetlen, de már évek óta hasonló kijelentéseket tesz az olykor magát Mao Ce-tung-i nagyságokba helyező politikus. Egy számukra „szeparatista bajkeverő” címkével titulált elnök márpedig az egyesülést ellehetetleníti, ami miatt Peking nem érdekelt a szorosközi kapcsolatok normalizálásában, sem pedig az agresszív erő- és szoftpolitika feladására a barátibb kapcsolatok érdekében.

Így az elkövetkezendő napokban a kínai repülőgépek többször is meg fogják sérteni a de facto tajvani légteret erőfitogtatás céljából – Peking olvasata szerint az a légtér eleve az övék, elvégre a sziget kínai tartomány. Emellett pedig tovább folytatódik az elmúlt nyolc évre jellemző politikájuk: a határvonalakat átlépő hadgyakorlatok mellett Peking tovább próbálhatja gazdasági erejét kihasználva a szárazföldi Kína oldalára „átállítani” a Tajpejjel hivatalosan diplomáciai kapcsolatot ápoló országokat, pénzügyi támogatásokért és kínai beruházásokért cserébe.

Hogy utóbbi mennyire sikeres, jól mutatja, hogy míg az előző DPP-s elnök, Caj Ing-ven 2016-os megválasztásakor Tajvannal még 21 ország ápolt hivatalos diplomáciai kapcsolatot, addig idén ez a szám már 13-ra csökkent.

Ezenkívül szintén nem segít a helyzeten, hogy William Laj az Egyesült Államokban tanult, és kampánya egyik nagy ígérete volt, hogy erősíti az ország washingtoni és európai (nem hivatalos) kapcsolatait, miközben az ismételten kétpólusúvá váló világnak köszönhetően Kína és Egyesült Államok között szintén nem barátiak a viszonyok – bár mint azt korábban bemutattuk, ez valójában sosem volt jellemző a két országra.

Annak ellenére, hogy Hszi Csin-ping mindig felveti a katonai offenzívát mint lehetséges végső megoldást, az biztos, hogy nem az elkövetkezendő hónapokban döntene egy ilyen mellett. Egy lehetséges invázió megindítása ellen szól, hogy a térség időjárása miatt eleve elég szűk az az időintervallum, amikor a szigetország partraszállásra alkalmas lenne, ráadásul nemcsak Kína, hanem Tajvan is rendkívül sokat költött a haderőfejlesztésre az elmúlt időszakban.

Ugyanis az odahaza olykor a hozzá leghűbb belső körét is lecserélő elnök akár úgy is gondolhatja, hogy a jelenlegi viharos időknél jobb alkalom nem lehet egy támadásra. Az ukrajnai háború és Izrael Hamász elleni háborúja mellett utóbbi időben a Vörös-tenger körüli incidensek lefoglalják a magukat a világbéke kapuőreinek gondoló nyugati országok figyelmét. Miközben idén több országban is fontos választások lesznek – többek között a Tajvan biztonságát törvényben is vállaló Egyesült Államokban. Emellett pedig egy külső probléma az ország belső problémáiról is jól el tudná terelni a figyelmet.

4. November 5-e után tisztábban fogunk látni

Ugyanakkor Tajvan jövőjét nem kizárólag a Tajpejben és Pekingben történő események befolyásolják, hanem az is, hogyan alakulnak a november 5-i választások az Egyesült Államokban.

Washingtonnak ugyanis kiemelt szerepe van Tajvan kapcsán. Miután az ENSZ közgyűlése 1971-ben Tajpej helyett Pekinget választotta meg a Kínának, a szárazföldi Kína jelentette veszélyt az Egyesült Államok úgy kívánta ellensúlyozni, hogy 1979-ben egy törvénnyel garantálta Tajvan függetlenségét és támogatását, miközben hivatalos diplomáciai kapcsolatokat már nem folytat az országgal.

Ez a törvény, a Taiwan Relations Act, többek között kinyilvánítja, hogy az Egyesült Államok politikája kiterjedt, szoros és baráti kereskedelmi, kulturális és egyéb kapcsolatokat ápol „az Egyesült Államok népe és a tajvani emberek” között, aminek a célja „a Csendes-óceán nyugati részén a béke, a biztonság és a stabilitás” fenntartása – mindez nem hivatalos kapcsolatokon keresztül.

Ugyan Tajvan függetlensége és a két ország közötti nem hivatalos kapcsolatok fenntartása kétpárti támogatást élvez a végletekig megoszott Egyesült Államokban,

Ugyanis könnyen elképzelhető, hogy a sokszor már az amerikai polgárháború idején tapasztalthoz hasonló megosztottsággal rendelkező országban a választások után olyan belpolitikai válság alakul ki, hogy Amerika világpolitikában elfoglalt szerepe megrendül, miközben más nyugati ország nem rendelkezik olyan elrettentő erővel, hogy az megakadályozhasson egy kínai inváziót. Az Ausztrália, Egyesült Királyság és Egyesült Államok által tető alá hozott AUKUS védelmi egyezmény még nem áll olyan szinten, hogy az Pekinget eltántorítsa, a térségben pedig senki nem rendelkezik a kínaihoz mérhető haderővel.

Egy polgárháború-szerűségbe csúszó Egyesült Államok csak a legrosszabb elképzelhető forgatókönyv, ugyanakkor valószínűleg Pekingben addig nem döntenek egy invázióról, amíg nem látják úgy, hogy Washington már nem képes Tajpej segítségére kelni – addig pedig marad az elmúlt nyolc évben tapasztalható lassú, ám sikeresnek mutatkozó „diplomáciai kivásárlás” és a kereskedelmi nyomás Tajpejen Peking részéről.

(Borítókép: William Lai integet a színpadon 2024. január 13-án. Fotó: Vernon Yuen / NurPhoto / Getty Images)