A vörös-tengeri krízis felfedi Kína stratégiáját

Kína szereti magát növekvő globális hatalomként feltüntetni, és szereti az Egyesült Államokat vádolni, amiért nem teljesíti a béke és jólét biztosítására irányuló globális ambícióit. Arab kommentátorok szembeállították a Hszi Csin-ping kínai elnök 2022 decemberi rijádi csúcstalálkozóját övező pozitív hangulatot Joe Biden amerikai elnöknek a szaúdi vezetéssel öt hónappal korábban Dzsiddában tartott feszültebb találkozójával. Az al-Rijádi című lap „független nyugati forrásokat” idézett, akik azt állították, hogy „a régió középtávon a diktátumoktól és a hegemóniától való eltávolodás, valamint a geostratégiai egyensúly és a politikai igazságosság fázisa felé fog lépni a kínai befolyás révén, amely a fejlődésen, a beruházásokon, és a konfliktusoktól való eltávolodáson alapul”.

Az azonban meglepő, hogy ez mennyire így van. Kína tettei – és tétlensége – az elmúlt négy hónapban rávilágítanak arra, hogy a Közel-Keletbe történő több évtizedes befektetése ellenére Peking fő regionális célja továbbra is az Egyesült Államok törekvéseinek aláásása. Miközben Kína valóban regionális szereplővé vált a Közel-Keleten, még mindig figyelemre méltóan önérdekű játékot játszik – írja a Foreign Policy hasábjain Jon B. Alterman, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának alelnöke.

Kína Közel-Kelet iránti érdeklődésének kiindulópontja az energia. Az ország 30 évvel ezelőtt vált először nettó olajimportőrré, és az elmúlt két évtized nagy részében ő adta a világ olajkereslet-növekedésének közel felét. Ebben az időszakban a Kína által importált kőolajnak mintegy fele a Közel-Keletről származott.

Kínai félelmek

Kína számára a Közel-Keletre való támaszkodás tartós sebezhetőséget jelent. Az Egyesült Államok fél évszázada a térség biztonságának domináns szereplője, és sok kínai attól tart, hogy  az Egyesült Államok elzárhatja Kínát az alapvető energiaellátástól. Hasonlóképpen, a Közel-Kelet három, a globális kereskedelem számára létfontosságú tengeri fojtópontnak ad otthont: a Hormuzi-szorosnak, a Bab el-Mandeb-szorosnak és a Szuezi-csatornának. Sok Afrikába, Európába, sőt az Egyesült Államok keleti partjára tartó kínai konténer mindhárom csatornán áthalad.

Kína stratégiája inkább az Egyesült Államokkal való együttélés, mint a konfrontáció – és a régió országainak meggyőzése, hogy az amerikai kapcsolatok mellett kínai kapcsolataikat is bővítsék. Közel 10 évvel ezelőtt Kína „átfogó stratégiai partnerséget” hirdetett Algériával és Egyiptommal, majd később Szaúd-Arábiát, Iránt és az Egyesült Arab Emírségeket is felvette a listára. Nem véletlen, hogy Peking tavaly augusztusban sikeresen lobbizott azért, hogy ez utóbbi négy ország csatlakozzon a BRICS-blokkhoz (amely akkoriban Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát foglalta magában) – ez a teljes bővítés négyötödét jelenti. Kína azzal érvel, hogy az egész Közel-Keleten igyekszik elmélyíteni gazdasági kapcsolatait, és ezzel együtt fellendíteni a kereskedelmet és a fejlődést.

A közel-keleti államok üdvözölték Kína növekvő regionális szerepét. Részben azért, mert Kína felszabadítja őket a liberalizációra irányuló nyugati nyomás alól, részben pedig azért, mert Kína olyan gazdasági partner, amely a gyorsaságot előnyben részesíti a szigorú szabályozással szemben. Emellett Kínát növekvő globális hatalomnak tekintik, és miután az Egyesült Államok elnöke több mint egy évtizede arról beszél, hogy Washington fő érdekei Ázsiában vannak, a közel-keleti államok számára meggondolatlanságnak tűnne, ha nem építenének ki szilárd kapcsolatot Kínával.

Kína azt a narratívát viszi, hogy az országok a nyugati államokkal meglévő kapcsolataik mellett fejleszthetik Kínához fűződő kapcsolataikat is. Ez elvileg igaz, azonban a kérdéskör a gyakorlatban bonyolultabbnak bizonyult. A nyugati kormányok azt a vádat képviselik, hogy a kínai technológiai beruházások célja a régióban a kémkedés elősegítése. Ennek következtében a nyugati kormányok időnként úgy vélik, hogy a regionális kormányok számára a kínai technológia használata akadályozza a biztonsági együttműködési megállapodások megkötését.

Kínai szakértők intenzíven bírálták az Egyesült Államok regionális biztonságpolitikáját. Ahogy egy neves kínai tudós írta:

Kína az Egyesült Államok meggondolatlan katonai akciói miatt a regionális instabilitás áldozata. 

Az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, Jake Sullivan és Vang Ji, a kínai diplomácia vezetője januári thaiföldi találkozója előtt, amelyen a Vörös-tenger biztonsága volt napirenden, kínai és iráni tisztviselők egyaránt azt állították, hogy Kína hiába panaszolta az iráni kormánynak a húszik támogatását. Nem világos azonban, hogy az ilyen kijelentések célja csupán az volt-e, hogy Vangot ne érhesse amerikai presszió, vagy tényleg azt tükrözik, hogy Kína képtelen befolyásolni Irán viselkedését. 

Kihasználni a válságot

Kína két értelemben is ki tudta aknázni a válságot. Az első az Egyesült Államok bírálata – a globális dél országai körében ellenséges hangulatot tudott kelteni az Egyesült Államok közel-keleti szerepével szemben. A China Daily egyik októberi szerkesztőségi cikke szerint az Egyesült Államok a „történelem rossz oldalán áll” Gázában, és „a világ egyetlen szuperhatalmaként globális felelősségének kellene eleget tennie azáltal, hogy segít elkerülni egy nagyobb humanitárius válságot”. A kínai lapok továbbra is azzal támadták az amerikai diplomáciai erőfeszítéseket, hogy ezekkel a globális délen szítja az Amerika- és Izrael-ellenes érzelmeket, azt állítva, hogy az Egyesült Államok Izrael iránti elfogultsága akadályozza a kétállami megoldás elérését, amely alapvetően megoldaná a konfliktust. 

A második dolog, amit Kína tesz, hogy gondoskodik közvetlen gazdasági érdekeiről. Megnövekedett a kereslet a kínai hajók iránt, amelyekről a hajózási vállalatok úgy vélik, hogy a húszik nem fogják megtámadni őket. Néhány, a Vörös-tengeren átkelő hajó azt híreszteli, hogy a támadások elkerülése érdekében „kizárólag kínai legénység” kíséri. 

Kína a Közel-Keleten azt bizonyítja, hogy diplomáciája igyekszik alkalmazkodni a gyorsan változó körülményekhez. Továbbá nem mutat különösebb hajlandóságot arra, hogy komoly erőfeszítéseket tegyen a közös haszon reményében. Ehelyett a kínai tisztviselők meghúzzák magukat, és marginális módszereket keresnek arra, hogy saját érdekeiket a partnerek és szövetségesek rovására érvényesítsék.

Ez nem az a fajta „win-win” logika, amelyet Kína gyakran saját névjegyeként emleget. Most Kína az oldalvonalról figyeli az eseményeket, miközben mindenki veszít – beleértve őt magát is.

(Borítókép: Hszi Csin-ping kínai elnök kezet fog Joe Biden amerikai alelnökkel a Nép Nagy Csarnokában 2013. december 4-én Pekingben. Fotó: Lintao Zhang / Getty Images)