Két év, amely után a világ többé már soha nem lesz ugyanaz

Oroszország és vezetői valamiért vonzódnak a szimbolikus dátumokhoz. 1918. február 23-án egy unikális orosz intézmény alapjai jöttek létre – megkezdődött a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg felszerelése. A nap pedig a rendszerváltás után is a haza védőinek emléknapja maradt. Így 2022. február 23-án, egy szerdai napon, megünnepelve az orosz hadsereget, megtartották a hagyományos katonai parádékat, felvonulásokat, és szokás szerint fellőtték a tűzijátékokat szerte Oroszországban. Majd csütörtök hajnalban megindították az Ukrajna elleni katonai hadműveletet.

A háború persze már jóval korábban elkezdődött. Napra pontosan nyolc évvel korábban, 2014. február 23-án ért véget Szocsiban a téli olimpia – megint csak vissza a szimbolikus dátumokhoz –, amelyet követően Putyin lerohanja a Krímet. Ekkor még sokkal egyszerűbb az oroszok dolga. Az ukrán hadsereg még nem csak kevésbé felkészült, nem is tanúsít komolyabb ellenállást. Részben azért is – ami ma, két év elmúltával már elképzelhetetlen volna –, mert katonai vezetők és velük együtt teljes egységek álltak át az oroszokhoz. A Krím amúgy is más tészta – földrajzilag, történelmileg és politikailag is elkülönül az ország többi részétől.

Putyin azonban – most már két év után biztosan mondhatjuk – éppen ezért számította el magát. Abból indult ki, hogy úgy fog előrehaladni, mint kés a vajban. És abból indult ki, hogy az orosz nyelvű keleti területek lakossága felszabadítóként fogja üdvözölni őt. Nem így lett. Az orosz elnök tévesen extrapolált a Krímben elért sikerekből. Ehelyett – éljünk most egy olyan megállapítással, amely az azóta eltelt időben dogmává kövült a szakirodalomban – a támadással hozzájárult a modern ukrán nemzettudat megszilárdulásához. 

És hozzájárult még valamihez, amit nagy ívben szeretett volna elkerülni. Régen nem látott összefogást teremtett a Nyugat oldalán. Senki nem gondolta – de legkevésbé az orosz elnök – hogy milyen egységes koalíció fog létrejönni Ukrajna mögött. Ma már hajlamosabbak vagyunk az Ukrajna-fáradtságot látni, ehhez a fáradtsághoz azonban valahonnan el kellett jutni. 

Putyin nem vette figyelembe – és már mi is majdnem elfelejtettük –, hogy nem véletlenül jött létre az európai egység gondolata a két világháború után. Az, amit most egy kissé suta, szabályozásmániás gazdasági térségként látunk – az Európai Unió maga –, sokkal mélyebb alapokon nyugszik. Azon a döntésen, hogy Európa saját földjén nagyon nem akar újra háborút látni. Ezt Oroszország nem értette meg ilyen egyértelműen – Csecsenföld és Georgia (az egykori Grúzia) túl messze van a Pax Europeanához képest.

Az viszont, ha Kijevet támadják az oroszok  (túlzottan hozzászoktunk a gondolathoz az elmúlt két évben, úgyhogy forgassuk egy kicsit még ezt a két szót. Kijevet. Az oroszok), az más. Az nagyon más. Gondoljunk csak vissza, milyen lett volna az invázió előtt kimondani azt a szókapcsolatot: Németország fegyverkezik. A világ megváltozott. 

Amire senki nem számított

Bár Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke – szokatlan módon egyébként – már a támadás előtt kiállt, és hírszerzési forrásokra hivatkozva határozottan állította, hogy Oroszország erői el fognak indulni, ekkor még a szövetségesek közül sem sokan hittek neki. Annak ellenére egyébként, hogy a csapatösszevonások – ezeket az orosz fél hadgyakorlattal magyarázta – ekkor már láthatóak voltak. Ukrajna, ha számított is invázióra, azt mindenképpen keletről várta, mintegy az addigi harcok kiterjesztéseként. Arra a világ közvéleménye nem számított, hogy a támadás Belarusz irányából indul el, és az orosz fél órákkal Putyin „különleges katonai műveletet” megindító beszéde után már a fővárost támadja.

Ma már látható, hogy mi volt a támadó célja. Egy villámháborúval szerették volna Ukrajna vezetését megbuktatni, hogy az országot megfosszák szuverenitásától, és legjobb esetben is olyan alárendelt szerepbe hozzák, mint amilyenben most Belarusz van. Ez azonban nem történt meg, már csak azért sem, mert – azzal ellentétben, hogy Amerika felajánlotta neki a kimenekítését – Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nem hagyta el az országot. Ekkor hangzott el azóta elhíresült mondása:

Lőszerre van szükségem, nem pedig fuvarra.

Ezután – bár minden valószínűség szerint Putyin úgy számolt, hogy a május 9-én tartott győzelem napi parádéra lerendezheti Ukrajna kérdését – a világ közvéleménye megismerkedhetett az ukrán kikötőváros, Mariupol nevével. A város óriási acélművét védő kvázireguláris katonákat ábrázoló képgalériákkal volt tele a nyugati sajtó. A város május 18-án elesett, akkor azonban már világos volt, hogy a háború még hosszú ideig fog tartani.

Az év júliusában a két fél megállapodott arról, hogy az ukrán gabonát az agresszor átengedi a Fekete-tengeren, hogy azzal segítse a világ élelmezését – bár később számos kritika érte Európát, hogy ennek valójában ő látta hasznát, nem pedig az éhezéssel sújtott szegény országok. 2022. szeptember 30-án pedig Oroszország bejelentette, hogy az általa elfoglalt területeket saját országához csatolja. Ilyen területrablásra az öreg kontinensen valójában a második világháború óta nem volt példa.

Remények és csalódások

Ezek után Ukrajna ellentámadásba lendült. Bár Herszon visszafoglalása tovább tartott, mint azt az eddigre már rendkívül bizakodóvá váló nyugati szakértők remélték, nagyon komoly fordulópont volt a háborúban. Világossá vált ugyanis, hogy a megtámadott fél vissza tud csapni. Hosszú távon azonban olyan elvárásokat keltett, amelyek hiú ábrándnak bizonyultak – azonban rengeteg ukrán katona életébe kerültek. 

Lassan csöpögtetve, de a Nyugat elkezdett támadófegyvereket is átadni Ukrajnának. Állandó kritikaként fogalmazódott meg, hogy ezt mennyire lassan tette. Ennek fő oka ekkor még nem a gyártás lassúsága volt. Az Egyesült Államok és szövetségesei ekkor még saját tartalékukból adományoztak. Az azonban mindvégig nyilvánvaló volt, hogy a koalíció el akarta kerülni, hogy túlzottan felingerelje Oroszországot. Bár a támadásban ekkor úgy látszott, hogy az orosz hadsereg súlyosan leszerepel, azt nem lehetett – és azóta sem lehet – elfelejteni, hogy mégiscsak egy atomhatalomról van szó. 

Közben pedig egy roppant súlyos eset is aláhúzta a tényt, hogy igenis vigyázni kell az eszkalációval. Egy, még a szovjet időkben gyártott légvédelmi rakéta zuhant le Lengyelország területén. A katasztrófának két lengyel halálos áldozata volt. A lengyel diplomácia az első pillanattól kezdve úgy nyilatkozott, hogy az ukránok által kilőtt elfogóeszközről van szó, Ukrajna azonban  vonakodott ezt elismerni. Az amerikai elnök saját hírszerzésére hivatkozva tájékoztatta a G20-ak tárgyalópartnereit, hogy az eset az ukrán légvédelem hibájából történt meg. Ez azt jelentette, hogy a NATO nem hivatkozhatott az alapszabálya 5-ik cikkelyére, amely szükségszerűen konzultációkat indított volna a katonai válaszlépésekről.

A háború első évfordulóját a világ az ukrán ellentámadásra várakozva töltötte. Ekkorra már mindenki számára világossá vált, hogy itt egy „régi vágású” háború zajlik. Ahogy az akkor lapunknak nyilatkozó szakértő, Bendarzsevszkij Anton elmondta, a katonai szakértők

korábban arra számítottak, hogy ha ki is tör a háború, akkor az a XXI. század színvonalához igazodik, valamiféle Star Wars-fegyverekkel, tűpontos rakétacsapásokkal, minimális polgári célponttal és veszteséggel. Mostanra azonban kiderült, hogy ez a háború nagyjából ott folytatódik technikai szinten, ahol a II. világháború befejeződött. Hatalmas gyalogsági támadások, tüzérségi támogatással, légi bombázások, amelyeket néha kaotikusan indított rakétatámadások kísérnek.

Ekkorra már látszott, hogy a blizkriegnek indult hadműveletből állóháború lett. Ahogy átléptünk a háború második évébe, ez még világosabbá vált. A szokatlanul enyhe tél miatt nem lehetett támadásokat indítani. A felázott, sáros talaj, a sárszezon, a „raszputyica” miatt a harckocsik haspáncélig beásták volna magukat a földbe. Az oroszok ezalatt nagyon komoly, többrétegű mélységi védelmi vonalakat alakítottak ki, a sár felszáradása után pedig láthatóvá vált, hogy ezt az ukránok nem képesek áttörni. 

Ennek két másik oka is volt. A hosszasan beharangozott „tavaszi” ellentámadás késett – valójában igazából csak nyáron indult el. E mellett az oroszok felrobbantották a Dnyeper folyón fekvő kahovkai víztározót. Az ebben tárolt, nagyjából kilenc Balatonnak megfelelő mennyiségű víz horizonttól horizontig beterítette a vidéket. 

A világ közvéleménye egy újabb, porig rombolt ukrán kisváros nevét tanulta meg. Hosszú ideig folytak a csaták Bahmutért, a harcok mindkét oldalon nagyon komoly veszteségeket követeltek. A kommentátorok egyenesen az első világháború „vérszivattyújához”, a verduni csatához hasonlították az állapotokat – már csak azért is, mert a város gyakorlatilag semmilyen stratégiai értékkel nem bírt. Porig pusztított romjait végül 2023. május 6-án foglalták el az oroszok. 

A koalíció kifáradása

Bahmut ostrománál a kimerült orosz reguláris csapatok helyett gyakorlatilag a Wagner-csoport nevű katonai magáncég egységei aratták le a sikereket – ennek a cégnek a vezetője, a sajtóban csak Putyin séfjeként emlegetett Jevgenyij Prigozsin volt.

Június 24-én rendkívül meglepő dolog történt. Prigozsin megpróbált katonai puccsot végrehajtani Oroszországban. Zsoldosai megindultak Moszkva irányába. Végül a Wagner alakulatai Moszkvától kétszáz kilométerre fordultak csak meg, miután az orosz hadsereg két helikopterét és egy légi vezetési pontját is lelőtték. Prigozsin alkut kötött Putyinnal – majd két hónappal később meghalt, amikor egy robbanás történt az őt és a Wagner-vezérkart szállító magángépen. 

Kijev a harctéren az első előrehaladást 2023 augusztusában jelentette be, azonban ekkor is csak arról volt szó, hogy a három védvonalból az elsőbe sikerült beékelődniük. Az ellentámadás sikertelensége az Ukrajna mögötti nyugati koalíció szkepticizmusát váltotta ki. 

Zelenszkij szeptemberi washingtoni útján kijelentette, hogy Ukrajna folytatja az ellentámadást az ősz és a tél folyamán is, és fogadkozott, hogy a lassú haladás ellenére továbbra is nyomást gyakorol az orosz erőkre. A háború első hónapjaiban tett látogatásával ellentétben az ukrán vezető növekvő szkepticizmussal szembesült, különösen a kongresszus republikánus frakciójának részéről.

Joe Biden amerikai elnök sürgette Kevin McCarthy, akkori képviselőházi elnököt, hogy gyorsan tegyen lépéseket Ukrajna finanszírozása érdekében. Mindez órákkal azután történt, hogy a kongresszus elfogadta a törvényjavaslatot, amellyel sikerült elkerülniük az amerikai kormányzat leállását, viszont nem volt benne az Ukrajnának szánt segély.

A nyugati szkepszist az növelte, hogy az ukrán hadsereg főparancsnoka, Valerij Zaluzsnij két cikket is írt a The Economistnak, ahol bejelentette azt, hogy a háborúban patthelyzet alakult ki. Az ukrán politikai vezetés bizalma ezután elolvadt Zaluzsnij irányában. A vezetőt Volodimir Zelenszkij elnök 2023. február 8-án le is váltotta. 

A háború második évfordulója előtt a nyugati közvélemény egy újabb ukrán kisváros nevét tanulhatta meg. Avgyijivkánál a Bahmutnál látott vérszivattyú alakult ki. A várost végül február 17-én foglalták el az oroszok.  

És hogy a jövő mit hozhat? Bár ez a háború már nagyon sok meglepetést okozott, sajnálatos módon nincs kizárva, hogy jövőre egy újabb cikkben kell  majd megemlékeznünk a háború kitörésének harmadik évfordulójáról. 

(Borítókép: Ukrán katona letakart arccal és rohamlöveggel ül pozícióban 2023. június 8-án Ukrajnában. Fotó: Serhii Mykhalchuk / Global Images Ukraine / Getty Images)