Mi kell ahhoz, hogy megtörjön a putyinizmus szorítása?

2023. június 17-én Vlagyimir Putyin orosz elnök különleges ünnepséget rendezett a szentpétervári vízparton három zászló évfordulója alkalmából. Ezek a következők voltak: az Orosz Föderáció zászlaja, más néven Nagy Péter trikolórja, amelyet hivatalosan 1693-ban bontottak ki; a császári orosz zászló, amelyet II. Sándor cár vezetett be 1858-ban; és a vörös zászló, a Szovjetunió kalapács és sarlója, amelyet a szovjet állam 100 évvel ezelőtt vett át, majd később Joszif Sztálin használt.

Putyin egy hajóról figyelte az eseményt, miközben a Nemzeti Filharmonikusok és a Szentpétervári Állami Kórus előadta a himnuszt, amelynek dallama – egy 2000-ben hozott Putyin-féle törvénynek köszönhetően – megegyezik a sztálini korszakban használt dallammal. A baljóslatú szertartás az ország legmagasabb épülete, a Lakhta Center tornya előtt zajlott, amely egyben a Gazprom, az állami gázipari vállalat 1,7 milliárd dolláros központja is, és amely Putyin Oroszországának másik fontos szimbólumává vált.

Bizonyos szempontból a zászlók kiválasztása nem volt meglepő.

I. Péter cár, aki az 1721-es nagy északi háborúban aratott győzelme után egész Oroszország első császárának nevezte magát, és II. Sándor, aki Oroszország császára, Lengyelország királya és Finnország nagyhercege volt, szorosan kötődik Oroszország birodalmi törekvéseihez. Putyin pedig hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió – különösen a második világháborúban a náci Németország felett aratott győzelme során, amikor Sztálin a marxizmus helyett a nacionalizmusra apellált támogatása megszilárdítása és a lakosság összefogása érdekében – más néven valósította meg Oroszország birodalmi sorsát.

Putyin természetesen nem hivatkozott nyíltan Sztálinra, és nem nyilvánította magát Sztálin örökösének. De több mint egy évtizede a sztálini időszakot a nagyság korszakaként mutatja be a Kreml, amelyben a birodalmi hagyományokat tiszteletben tartották, és a nemzeti értékeket ápolták. A közelmúltban pedig Putyin regnálása a hatalom nyelvezetében és a másként gondolkodókkal szembeni intoleranciájában egyre inkább Sztálin uralmára hasonlít, annak is az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején lezajlott utolsó szakaszára – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent elemzésében Andrei Kolesnikov, a Carnegie Russia Eurasia Center vezető elemzője.

Putyin most valami másra törekszik, mint bármelyik elődje: egy modernizáció nélküli birodalomra. Ahhoz, hogy teljes mértékben megértsük Oroszország folyamatos ukrajnai beavatkozását és azt, ahogyan azt az orosz népnek bemutatták, fel kell ismerni ezt az impulzust. Putyin a Krím 2014-es annektálásával feltámasztotta az orosz birodalmi eszmét, és nyolc évvel később a „különleges művelet” elindításával kibővítette azt.

Az orosz ortodox egyház elvont és archaikus tanításaitól támogatva a nacionalista ideológia egy régebbi irányzatát is magáévá tette, amelyben a dekadens Nyugat az ellenség, Oroszországnak pedig messiási sors jutott, hogy szembeszálljon annak káros befolyásával. Ha I. Péter, ahogy Puskin mondta egyszer, ablakot vágott Európára, akkor 300 évvel később a Kremlben ülő férfi ezt az ablakot befalazza.

A király meztelen

A Putyin-rezsimet részben az teszi olyan fenyegetővé, hogy a végletekig leegyszerűsítette a hagyományos eszméket. Ahogy Andrej Zorin történész megfigyelte, Uvarov gróf korában, a XIX. század elején a múltat hívták segítségül a birodalom számára veszélyes és bizonytalan jövő helyettesítésére. Uvarov szerint az orosz autokrácia és az ortodox egyház volt „az utolsó alternatívája az európaizálódásnak”. A huszadik század elejére azonban a nacionalista ideológusok már az orosz kivételesség fogalmát használták a kendőzetlen militarizmus védelmére.

Oroszország nemzeti eszméje... hihetetlenül durvává vált. A 

– írta 1929-ben a Szovjet-Oroszországból Franciaországba távozott orosz filozófus.

Sztálin diktatúrája, amely a nacionalizmuson, az imperializmuson, a puszta erőszakon és a növekvő Nyugat-ellenességen alapult, milliók halálát okozta a Gulagon, és évtizedekkel visszavetette az ország fejlődését, miközben sokakat kényszerített arra, hogy a letartóztatástól való állandó félelemben éljenek. Putyin autokráciája azáltal, hogy ezekhez az áramlatokhoz egy messianisztikus, Nyugat-ellenes világnézetet is hozzátett, most Ukrajnában értelmetlen mocsárba süllyedt, ami hatalmas pusztítást, Oroszország gazdasági fejlődésének visszafordítását, valamint egy antimodern tudatosság ráerőltetését eredményezte az elitre és a lakosságra. Az orosz eszme visszatérése a mai Kremlben tehát két évszázados ideológiai romlás eredménye – egy olyan folyamaté, amelyet a Nyugattól való visszatérő félelem serkentett.

Az elnyomás eszközei

Az orosz ortodox egyház a harcosok kultuszának előmozdításában segédkezve a rezsim kulcsfontosságú ideológiai és propagandaeszközévé vált. Azonban elvesztette keresztény üzenetét. Gondoljunk csak Ioann Burdin atya, a Moszkvától északkeletre fekvő Kosztroma régióban élő pacifista falusi pap esetére: miután hívei feljelentették, pénzbírságot kapott, mert prédikációiban lejáratta a hadsereget, és 2023 márciusában eltiltották az istentiszteletek vezetésétől. Az orosz egyházmegyei bíróság úgy ítélte meg, hogy pacifizmusa összeegyeztethetetlen az orosz ortodox egyház tanításával. (Burdin helyesen mutatott rá, hogy az orosz egyház az államot, és nem Krisztust szolgálja.)

Az egyházi rendeleteknél is erőteljesebb eszköz lehet azonban a Kreml történelmének átírása. Ahogy Lev Gudkov szociológus megfigyelte, a kormány már jóval Ukrajna lerohanása előtt elkezdte táplálni az orosz tankönyvekben azt az elképzelést, hogy az ország „egy nemzeti egység, amely a birodalom terjeszkedésével jön létre”. Ebben a keretezésben a szomszédos területek gyarmatosítása az orosz nemzeti felsőbbrendűség kivetítését szolgálja, miközben „a rezsim érdekeit összemossa a nép érdekeivel”. (Egy Moszkvában terjedő vicc szerint Oroszország azzal az országgal határos, amelyikkel csak akar.) Akárcsak a sztálini korszak tankönyvei, amelyek közül sok Sztálin személyes részvételével készült, a mai tankönyvek is elárulják, hogy a rezsimhez hű hivatalnokok és oktatók milyen módon igyekeznek a történelmet Putyin nacionalista-imperialista elképzeléseihez igazítani.

Az autokrata után

Putyin kísérlete, hogy puszta erővel támasszon fel egy birodalmat, kudarcot fog vallani. A birodalmi modell a végét járja, és már nem lehet újraéleszteni. A kérdés az: meddig lesznek még fogékonyak az egyszerű oroszok a putyinizmusra, az orosz messianizmusra és az állam katonai erő alkalmazását magyarázó, egyre gyengébb indokaira? A bizonyítékok ellentmondásosak: a Levada Központ, egy független kutatószervezet szerint Prigozsin lázadása alig volt hatással Putyin népszerűségi mutatóira. Az egyszerű oroszok szemében Putyin megnyerte ezt a csatát, és az ország viszonylag nyugodt maradt.

Lehet, hogy az orosz társadalom mozgósítva van, de nem minden polgár vesz részt a harcokban, és Putyin meg tudta mutatni, hogy azok számára, akik nincsenek a harctéren, az állam továbbra is viszonylag elviselhető életkörülményeket tud biztosítani. 

Az egyik jele annak, hogy Oroszország milyen messzire jutott a totalitarizmus felé vezető úton, a hivatalos gondolkodásmód erőltetett dominanciája. Korábban, a Putyin-korszakban az orosz társadalomban jelen voltak a politikai áramlatok, és a vitákat is a sokszínűség jellemezte. A liberális gondolkodás különböző formái, amelyeket számos orosz politikus felkarolt, nagy befolyással bírtak. A liberalizmus azonban Putyin fő ellenségévé vált. Nyilvános támogatói most börtönben ülnek vagy kiutasították őket az országból, információs csatornáikat pedig tönkretették. A kormány politikájának megkérdőjelezése most már nem csak tilos, hanem államellenes cselekedetnek is minősül.

Természetesen a változás magából a rendszerből is jöhet: legalábbis történelmileg minden politikai átalakulás Oroszországban felülről jött. Lehetséges, hogy a reformerek egy új csoportja a jelenlegi elit mérsékelt tagjai közül kerülhet ki – a liberálisok közül, akik még mindig a kormányban vagy a közszolgálatban vannak. Ennek az új csoportnak el kellene döntenie, hogy milyen radikálisan akarja megváltoztatni az országot. Ha a modernizáció és a Nyugat felé való nyitás új útjára lépnének, az konfliktusokat idézhetne elő a korábbi putyini körök és a külföldről visszatérő vagy a börtönökből szabaduló ellenelit között.

Ugyanakkor egy pragmatikus vagy békéltető út is követhető, amely az elit és az ellenelit közötti kompromisszumból ered. Ha egy ilyen kimenetel most nehezen is képzelhető el, nem zárható ki. De mielőtt az orosz állam konstruktívabb, kevésbé messianisztikus hivatása megszülethetne, az orosz eszmének meg kell halnia.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin orosz elnökjelölt és hivatalban lévő elnök beszédet mond, miután a szavazóhelyiségek bezártak Moszkvában, Oroszországban, 2024. március 18-án. Fotó: Maxim Shemetov / Reuters)