Két félidő Németországban, ami mindent megváltoztat

A német beutaztató turizmus 80,9 millió nemzetközi vendégéjszakát könyvelhetett el tavaly, ezzel egyre inkább megközelíti a Covid-válság előtti, 2019-es 90 milliós csúcsot. Korábbi cikkünkben részletesen foglalkoztunk azzal, hogyan állt talpra Európa legnagyobb gazdaságának idegenforgalma, a mostani írásunkban viszont a személyes tapasztalatokra helyezzük a hangsúlyt, hogy ne csak a grafikonok és a táblázatok meséljenek arról, milyen volt a szövetségi köztársaság legnagyobb beutaztató szakmai vására, a jubileumi 50. GTM Germany Travel Mart.

A küszöbön álló labdarúgó-Európa-bajnokság miatt több tízezer magyar szurkoló készül Németországba, amely a 2006-os vb után újra megmutatná a világnak egy megasporteseményen keresztül, hogy barátságos, nyitott, befogadó, multikulturális desztináció, ez azonban nem jelenti azt, hogy a fociláz mellett ne tartaná legalább az üzemi hőmérsékletet változatos természeti adottságaival és épített örökségével a német turizmus.

Ha már közelgő foci-Eb, a Németországban töltött nyolc napot is két félidőre oszthatjuk:

• míg a kezdő sípszó Észak-Rajna–Vesztfáliában, azon belül is a „megérinthető ipari kultúra” jeligére szervezett túrán a Wuppertal, Düsseldorf, Solingen háromszögben ért minket,
• addig a „térfélcsere” után következett csak Szászország, a GTM-et idén tető alá hozó Chemnitzcel, amely jövőre Európa kulturális fővárosa lesz.

E téren nekünk, magyaroknak még friss az emlék, tavaly Veszprém volt a soros, de a 2010-es pécsi programsorozat sem veszett a feledés homályába.

Első félidő: Wuppertal

Tizenöt fős nemzetközi kerettel vágtunk neki a megmérettetésnek egy olyan világválogatottal, amelyben kínai, japán, indiai és szaúdi játékos éppúgy pályára léphetett, mint dán, svájci, olasz, a környező országokat, régiónkat pedig Magyarországon kívül Csehország, Szlovákia, Románia, Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Szlovénia képviselte. Visszatérő eleme volt a helyi közlekedésnek a Schwebebahn, az egysínű mágnesvasút, ami bár több mint 120 éves, még ma is futurisztikus látványt nyújt, ahogyan a Wupper patak medre felett függeszkedve siklik a levegőben úszva.

Létjogosultságát már a 20. század elején is az adta, hogy Wuppertal sűrűn beépített, forgalmas volt, és bizony jó döntésnek bizonyult ez a megoldás, hiszen a Schwebebahnt ma is napi több mint 80 ezren használják a csaknem 360 ezer lakosú városban. A függővasúttal elsőként a Visiodrom nevű turistalátványosságot közelítettük meg, ami az itthoni Csodák Palotája felnőtteknek is legalább olyan izgalmas német változataként írható le. Nem pusztán múzeum vagy kiállítási tér, sokkal inkább interaktív élményközpont, ahol Leonardo da Vinci sokoldalú zsenialitásába nyerhettünk kézzelfogható betekintést. Az i-re a pontot a grandiózus, 360 fokos multimédiás előadás tette fel, ami a maga nemében Európában a legnagyobb: a 6500 négyzetméteres vásznon 33 nagy teljesítményű projektor jelenítette meg a 65 millió pixelt.

Másnap a wuppertali villanegyedben, a Briller Viertelben indult a program. Bár jó ideje meghatározóbb a gyógyszer- és vegyipar (a Bayert is itt alapították meg 1863-ban a ma már a városhoz tartozó Barmenben), mint a dicső múltra visszatekintő textilipar, a Kaiserhöhe lejtőit anno mégis utóbbi ágazat jómódú családjai építették be impozáns otthonaikkal. Németország legnagyobb Vilmos korabeli lakónegyede tárul elénk tágas, zöld kertekkel – ezúttal értelemszerűen nem az 1982-ben született walesi hercegre kell gondolni, hanem az 1888-tól 1918-ig uralkodó német császárra. A Briller Viertel tökéletes példája annak, hogyan lehet a történelmi építészetet és a modern kényelmet harmonikusan ötvözni, miközben megőrizzük a természet közelségét és a magas életminőséget.

Ivószünet: Düsseldorf

Utunk Düsseldorfba vezetett, amely le sem tagadhatná, hogy a foci-Eb egyik helyszíne, városszerte molinók, színes plakátok emlékeztetnek a közelgő csúcseseményre. Itt rendezik majd az albán–spanyol, az osztrák–francia és a szlovák–ukrán csoportmeccset, továbbá egy nyolcad- és egy negyeddöntőt, igaz, nekünk, magyaroknak fontosabb helyszín lesz Köln és Stuttgart, ahol biztosan lesz jelenése Marco Rossi csapatának. Visszatérve Düsseldorfra és a mi színes, nemzetközi GTM-válogatottunkra, az osztálykirándulásunk egy monumentális Rajna-parti téren – Burgplatz – és az ott magasodó toronyban – Schlossturm – folytatódott, ahonnan a verőfényes napsütésben páratlan panoráma nyílt a Ruhr-vidéket átszelő hatalmas folyóra. Ellátogattunk a Kunstpalast múzeumba is, amit a kultúra kedvelőinek szinte kötelező bekarikázniuk pirossal. A sokoldalú tárlat a festészet, a szobrászat, a grafika és a tervezőművészet terén is figyelemre méltó teljesítményt nyújt, akinek nem kell rohannia, egy egész napot is eltölthet itt, egy-két óra alatt legfeljebb felszínes benyomásai lehetnek.

Itt található Európa egyik legnagyobb japán diaszpórája is a legutóbbi becslések szerint mintegy nyolcezer fővel, a „Kis Tokió” városrész autentikus boltjai, éttermei alapján egy pillanat alatt a Távol-Keleten érezheti magát az ember. De azért mégiscsak Németországban járunk, nem pedig Japánban, amire a hangulatos Rajna-parti sétát követően az 1838-ban alapított s ezzel a városban a legnagyobb múltra visszatekintő Schumacher Sörfőzde is emlékeztet. Észnél kell lenni a helyi klasszikus, felsőerjesztésű altbier fogyasztása közben, mert ha nem tesszük időben a kiürített pohár tetejére az alátétet, már érkezik is a következő. Míg a düsseldorfiak az altbierre esküsznek, addig Köln kedvence a kölsch, évszázados hagyománya van a rivalizálásuknak.

Gólhelyzet: Solingen

A folytatásban a meteorológia kevésbé volt kegyes hozzánk, a napszemüvegek helyett az esernyőké lett a fő szerep. Így sem állhatott semmi sem közénk Solingennel, ahol a szakadó esőben is jó döntés volt tenni egy sétát a Gräfrath nevű, parányi ékszerdoboz városrészben, ami a kolostortemplom lábánál elterülő piactér köré szerveződve a 18–19. század emlékét őrzi. Solingen azonban elsősorban mégiscsak a kiváló minőségű késeiről, ollóiról ismert világszerte, így ha már arra jártunk, megnéztük, hogyan készülnek – az LVR Ipari Múzeumban működő Hendrichs kovácsműhelyben.

Mintha egy látványkonyhába csöppentünk volna, csak itt nem kenyeret sütnek. A kovácsolt kések esetében előbb az acélt hevítik, majd azt kalapáccsal formálják, ez az eljárás fokozza a tartósságot is. A hőkezelés határozza meg a vágóélet és a rugalmasságot, ezt követi az élezés, majd a markolat kialakítása. A Solingen késekről a legtöbben már hallottak, azt viszont nem biztos, hogy olyan sokan tudják, ez az egyetlen város a világon, amelynek a saját neve bejegyzett védjegy. Márpedig a „Made in Germany/Solingen” megjelölés a minőség, a precíz kidolgozottság és a hosszú élettartam záloga.

A program szerint libegővel mentünk volna fel a völgyből a Schloss Burgba, ami Észak-Rajna–Vesztfália legnagyobb felújított kastélya, de a heves esőzés ezt megakadályozta, így maradt a busz. Ám amit az élet elvett a felvonó kihagyásával, azt a hídmászással ezután visszaadta: feloszlottak felettünk a felhők, kisvártatva a 107 méter magas Müngsten hídon (Müngstener Brücke) találtuk magunkat, ahová a via ferrata túrákról ismert lépcsők és fémkábelek segítségével jutottunk el.

Brutális látványt nyújt az 5000 tonna acélból épült monstrum, felejthetetlen élmény felkapaszkodni rá, a minden részletre kiterjedő biztonsági rendszernek köszönhetően kockázatok és mellékhatások nélkül. Lélegzetelállító a ki- vagy inkább a lelátás az emelvényről a Wupper folyóra és a Bergisches Land dombvidékére, nem véletlen, hogy a Németország legmagasabb vasúti hídján kiépített fix kötélpálya látogatók ezreit vonzza a régió szívébe. Tegyük hozzá, aki tériszonyos, annak nem biztos, hogy tuti tipp ez a 777 lépcsőfok.

Második félidő: Chemnitz

A háromnapos kirándulás végeztével Wuppertalból Chemnitz felé vettük az irányt, ami nem egy magától értetődő túra, hiszen légvonalban is több mint 400 kilométerre van az Érchegység lábánál fekvő város, amely csaknem 250 ezer fős lakosságával Szászország harmadik legnagyobb települése Lipcse és Drezda után. Vonattal érkeztünk meg – Hannoveren és Lipcsén át – a GTM helyszínére. Chemnitz ma már Németország keleti részének egyik legfontosabb gazdasági és kulturális központja, nemcsak a szolgáltató szektorban és az iparban jeleskedik, hanem a művészetekben is. Utóbbi

Utóbbi kettő szinte teljes névazonossága nem a véletlen műve: Gorizia (Görz) városát kettéosztották a második világháború után Olaszország és Jugoszlávia között. Ugyanebben az időben Chemnitz értelemszerűen az NDK-hoz került, sőt 1953-tól egészen az 1990-es újraegyesítésig Karl-Marx-Stadtnak hívták. Ha valaki esetleg hajlamos lenne megfeledkezni erről a korszakról, azt egy több mint 7 méteres és 40 tonnás bronzszobor emlékezteti a marxizmusra, a német filozófus-közgazdász-szociológusra, a kommunista munkásmozgalom teoretikusára. A Marx-szobor lebontására irányuló eltökélt szándék soha sem volt az asztalon, sőt fel is újították, miközben például Budapesten, a Corvinus Egyetemen (ugyancsak 1953 és 1990 között: Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen) visszatérően vita tárgyává vált az emlékmű.

Chemnitz egyébként is múlt, jelen és jövő izgalmas találkozása, amiből bőven kaptunk ízelítőt a második félidőben. A GTM első napja a sajtó számára újabb kirándulásokat tartogatott, immár Németország keleti, Szászország nyugati részén. A „Minden a bányászatból származik” fantázianevű túrán Annaberg-Buchholz városába látogattunk el az Erzgebirge/Krušnohoří bányászati régióba, amely 2019 óta az UNESCO világörökség része. A „Glück auf”, azaz „Jó szerencsét” köszöntést visszatérően hallva Annabergben a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy az emberek és a hagyományok milyen szorosan kötődnek az ezüstbányászathoz.

Itt minden erről szól 500 éve, ahogy a város alatt ma is bányaalagutak húzódnak, úgy a földfelszínen múzeumok és kiállítások mutatják be a város és a régió gyökereit. Még a késő gótikus Szent Anna-templom oltára is a középkori bányászatnak, az iparosodás kezdetének állít emléket. Az Im Gößner-bányába magunk is alászálltunk, de utólag bevallhatjuk, a gondos, szakszerű beöltözés közelebb vitt minket egy jelmezbálhoz, mintsem a kemény fizikai munkához. És persze nemesfémet csak az hozott fel a felszínre, aki ékszer vagy óra viselésével eleve vitt is le magával.

Győztes gól: Zwickau

A bányászati engedélyünk megszerzése után a GTM grandiózus megnyitójának egy meglehetősen indusztriális rendezvényközpont, a Kraftverkehr volt a helyszíne. Bár a német egység atyja, Helmut Kohl kancellár anno megmondta: Lange Wurst, kurze Rede, vagyis a kolbász legyen hosszú, a beszéd rövid, de a köszöntők ilyenkor elmaradhatatlanok. Szerencsére Chemnitz több helyi alkotóközösség bevonásával, látványos összművészeti előadással abból is ízelítőt adott, hogyan és miért került fel Németország egyúttal Európa kulturális térképére.

A művészeti értékekhez hasonlóan domináns az ipari örökség, így nem véletlen, hogy másnap a Német Turisztikai Hivatal nemzetközi sajtótájékoztatóját is az Industriemuseumban tartották, amely tudományos igénnyel, mégis közérthető és szórakoztató módon mutatja be a város ipari fejlődését a textilgyártástól kezdve a gép- és járműiparig. Pedig utóbb kiderült, ez csak az előétel volt a benzingőz szerelmeseinek, a valódi lakoma aznap este Zwickauban, az August Horch Múzeumban várt ránk. S hogy ezúttal nemcsak a pompás ételekre, hanem a ragyogó négykerekű járgányokra is gondolunk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez a remekbe szabott szászországi autótörténeti szentély 2004 óta bemutatja a Herr Horch által alapított Audi gazdag múltját, de sok más csodajárgány közt hangsúlyos szerepet kapott a DKW és a Trabant is.

A lefújás után: mindenki nyert

A GTM zárónapját a 2025-ös Európa kulturális fővárosa-túrának szenteltük, és milyen jól tettük. Chemnitz mintegy 100 projekttel és 1000 rendezvénnyel készül, a „C the unseen” mottóval pedig arra tesz kísérletet, hogy eddig nem látott helyeket és embereket tegyen láthatóvá. Bejártuk a „Lila ösvény” (Purple Path) egy szakaszát, ami egy művészeti útvonal a városban és a környező régióban. Olyan kaliberű alkotók büszkeségeit egyesíti, mint Tony Cragg szobrász vagy Carl Emanuel Wolff képzőművész. A kisvárosi kézművességgel Schneebergben ismerkedtünk, ahol egy kesztyűkészítő mester és egy faszobrász műhelytitkaiba is betekintést nyertünk. A túra záróakkordjaként, visszatérve Chemnitzbe, bekukkantottunk a Gunzenhauser Múzeumba, amely 2025-ben az Európai valóságok című kiállítást mutatja be.

Németország keleti részén egyébként is gyakran eszünkbe juthat a Good bye, Lenin című, fanyar humorú klasszikus, igaz, ezt leginkább a keserédes nosztalgia mondatja velünk, mert ahogy Berlin, Lipcse vagy Drezda, úgy Chemnitz is lapozott már az NDK-s idők óta. A múlt ismerete nélkül persze nemhogy jövő, jelen sincs, a gazdag ipari hagyatékba és a kulturális örökségbe kapaszkodva pedig könnyebb is előretekinteni. Európa kulturális fővárosaként 2025-ben biztosan kiemelt figyelmet kap Chemnitz, de azért már 2024-ben is megért egy misét.

(Borítókép: Müngsten híd. Fotó: David Young / picture alliance / Getty Images)