Duke Ellington, a jazzlegenda, aki segített megdönteni a Szovjetuniót

Az amerikai jazzlegenda, Duke Ellington, a védjegyének számító visszafogott stílusban tette meg tengerentúli utazásait, de többet utazott állami pénzen, mint a jazzkorszak bármelyik amerikai zenekarvezetője. Jelentős szerepet játszott ugyanis az amerikai külügyminisztérium hidegháborús kultúrdiplomáciájában, miközben otthon a rasszizmussal is szembe kellett néznie.

Első tengerentúli útja 1933-ban – amikor is Angliába, Franciaországba és Hollandiába látogatott – megváltoztatta az életét. A zenész segített a jazz rangját népszerű újdonságból a sznob európaiak által elismert klasszikus stílusokkal egyenrangú művészetté emelni. Rajongói Ellington-lemezklubokat indítottak, ahol előadások, koncertek és persze beszélgetések folytak róla. A BBC a valaha volt legtöbb pénzt fizette ki zenekarának élő koncertközvetítésért, miközben a hazai zenei szakírók visszhangozták a francia és brit sajtóban megjelent lelkes kritikákat. Ellington lemezeladásai az Atlanti-óceán mindkét partján szárnyaltak – írja a Foreign Policy Larry Tye A dzsesszisták – Hogyan változtatta meg Amerikát Duke Ellington, Louis Armstrong és Count Basie című könyve nyomán. 

Európa egyúttal megkönnyebbülést is jelentett Ellingtonnak és társainak a szigorú faji szegregációtól, amelyet az Egyesült Államokban kellett elviselniük, ahol még mindig érvényben voltak a hírhedt Jim Crow-törvények.

A jazz a 30-as évek elején szerezte meg nemzetközi közönségének magját. Nem mint egy rossz hírű nő… hanem mint egy művészeti forma – az amerikai művészeti forma

– írta a zenész egy 1959-es cikkében.

A külügyminisztérium által támogatott kulturális misszió

A zenekar 1963-ban indult el első, a washingtoni kormány által támogatott turnéjára, ami a Kennedy-kormányzat kezdeményezésének része volt. Az amerikai külügyminisztérium olyan dél-ázsiai és közel-keleti országokat célzott meg, amelyek elég közel álltak a Szovjetunióhoz ahhoz, hogy az 1962-es kubai rakétaválság után feszült hangulatban legyenek. Különös figyelmet fordítottak Törökországra, ahonnan az Egyesült Államok által korábban szállított Jupiter-rakétákat Washington titokban kivonta, cserébe azért, hogy Oroszország nukleáris robbanófejeit vonja ki Kubából.

Az amerikai kormány kulturális diplomáciai offenzívája akkoriban zajlott, amikor az amerikai faji erőszak ismét világszerte a címlapokra került. Zavargások voltak Birminghamben, lelőtték Medgar Evers polgárjogi vezetőt, 1963 júniusában pedig George Wallace alabamai kormányzó odaállt az Alabamai Egyetem ajtajához, hogy megakadályozza a fekete diákok bejutását.

A jazz-zenészeket „egyfajta kulturális diplomácia, puha propaganda” céljából vetették be, írta Charles Sam Courtney, egy fiatal külügyi tiszt, akit Ellington kísérőjének rendeltek ki Törökországba. Szerinte ez volt

az egyik módja annak, hogy megalapozták a hidegháborús kapcsolatokban az 1970-es években bekövetkezett olvadást. Az amerikai kultúra erejének és szabadságának bemutatásával ásták alá a szovjet diktatúrát.

Ellington „minden lehetséges módon hozzá akart járulni a feszültségek esetleges enyhüléséhez”.

Ellington valóban hozzájárult a célhoz – méghozzá oly módon, ahogyan azt a külügyminisztérium stratégái el sem tudták volna képzelni. Pakisztánban az amerikai nagykövetség arról számolt be, hogy „az elmúlt években Jacqueline Kennedyt leszámítva egyetlen amerikai sem részesült a sajtó részéről ekkora elismerésben”. Irakban mindkét előadás telt házas volt a városszerte kijárási tilalommal és az elnöki palota elleni légitámadásokkal járó puccs ellenére. Ellington előadásai nyugalmat biztosítottak a káosz közepette, és – ahogy a külügyminisztérium tanúsította –

az egyetlen olyan kulturális esemény volt, amely miatt felfüggesztették a kijárási tilalmat. 

Amerika legfegyelmezetlenebb zenészei

A színfalak mögött azonban kevésbé volt ekkora nyugalom. Egyrészt Ellingtonék kiváló nagykövetei voltak egy olyan Amerikának, amely kulturáján keresztül is képviselte hatalmi érdekeit. Másrészt azonban Tom Simons, az Ellington mellé újonnan kinevezett külügyi tisztviselő szerint ők voltak „Amerika legfegyelmezetlenebb big bandje”. A zenészek a bárokat részesítették előnyben a követségi fogadásokkal szemben, az éjszakai mulatozást a nappali városnézéssel szemben.

Joggal csodálkoztak azon – emlékezett vissza Simons –, hogy miért játszottak szinte kizárólag „presztízsközönségnek” és más amerikaiaknak, nem pedig átlagembereknek. Azon is csodálkoztak, hogy „miért kell őket drágán körbeutaztatni a fél világon, hogy olyan embereknek játsszanak, akik már ismerik és szeretik a jazzt”. Simons örökös félelemben élt, hogy

ha a zenekar tagjainak viselkedése nyilvánosságra kerülne, az ártana az általuk képviselt nemzet kedvező megítélésének.

Ellington 1971-es szovjetunióbeli turnéja nem az első kulturális átjárás volt a hidegháborús ellenfelek között, de az amerikai jazz-zenekarok látogatásai újdonságnak számítottak. Akkoriban az oroszok azzal viccelődtek, hogy a kulturális cserekereskedelem azt jelentette, hogy „mi elküldjük az odesszai hegedűseinket és a Moszkvai Szimfonikus Zenekart New Yorkba, önök pedig elküldik nekünk a New York-i Filharmonikusok Amerikába emigrált odesszai hegedűseit”. Ezek a keményen alkoholizáló, keményen játszó trombitások, dobosok és basszusgitárosok egészen másfélék voltak – hamisítatlanul amerikaiak, és a szovjetek számára rendkívül izgalmasak.

Hedrick Smith – aki a The New York Times moszkvai irodavezetője volt, amikor Ellington Moszkvában járt – közelről látta a helyi reakciókat. Újságírói munkája és a bestsellerré vált könyvéhez végzett kutatásai révén Smith tudta, hogy

– a Nyugat iránti ellenszenv és a Nyugathoz való közeledés vágya, a Nyugat-ellenesség és a Nyugat-barátság között. Amikor a külügyminisztérium

ezeket a jazzes srácokat küldte a szovjet blokkba Amerika kulturális nagyköveteként, akkor a kommunizmuson iskolázott, de a Nyugatra kíváncsi fiatalok rajongásának, csodálatának, izgalmának, energiájának ezt a forrását csapolták meg. A szovjet rendszer ideológiai és pszichológiai tűzfalat épített ki. De a jazz áttörte azt. A zene áttörte azt. Ellington áttörte azt

– fogalmazott Smith.

Ellington komolyan fontolgatta, hogy átköltözik Európába, de még az otthon elszenvedett megaláztatások ellenére is túlságosan amerikainak érezte magát. A jazz – mondta Ellington – ízig-vérig amerikai, és a második világháború alatt és után azzal bizonyította hazafiságát, hogy katonai bázisokon lépett fel, segített az amerikai kormánynak a hadi kötvények értékesítésében, valamint műsorokat készített a fegyveres erők rádiója számára.

Bár ezt bármelyik zenész megtehette volna, kevesen tudtak olyan zenét komponálni, amely Aaron Copland és George Gershwin szabadságszerető himnuszaihoz hasonlóan összetéveszthetetlenül az amerikai szellem terméke volt. Ellington esetében ez abból a hitből fakadt, hogy az amerikai álom ígérete – amelynek a feketék is részei – lehetséges és elkerülhetetlen.

Különállóak vagyunk, valahogy mégis egy szerves egész részei

– mondta egyszer.

Miközben az amerikaiak továbbra is küzdenek a rasszizmussal és a rabszolgaság árnyékával, Ellington víziója ma is visszhangra talál.

(Borítókép: Duke Ellington 1971. október 21-én a londoni Hammersmith Odeonban lép színpadra zenekarával. Fotó: David Redfern / Redferns / Getty Images)