Melyik a NATO hiányzó pillére?

A német és a dán védelmi miniszter arra figyelmeztetett, hogy Oroszország „öt éven belül” megtámadhatja a NATO-szövetségeseket. A konfliktus hamarabb is bekövetkezhet, ha Oroszország áttörést ér el az ukrajnai hadszíntéren. Az év végére pedig Donald Trump volt amerikai elnököt ismét megválaszthatják, aki arra szólította fel az orosz vezetőket, hogy „tegyenek, amit akarnak” azokkal a NATO-tagokkal, akik „nem fizetnek”, utalva a szövetségbe befizetendő minimálössszegre.

Eközben bárki is kerül a Fehér Házba, az amerikai erőforrásokat továbbra is az Indo-csendes-óceáni térségbe fogja áthelyezni. Az Egyesült Államok európai erőviszonyai visszaszorulnak. A kérdés csak az, hogy ez fokozatosan vagy hirtelen történik-e – írja elemzésében a Foreign Affairs. 

A transzatlanti biztonság két pillérre épül: az amerikai és az európai hatalomra. Ha az Egyesült Államok megingana a NATO iránti elkötelezettségében, vagy túlságosan szétfeszülne a hadszínterek között, Európa viselné a kontinens védelmének terhét. Jelenleg azonban Európa nincs felkészülve erre. Bár az európai kormányok növelik védelmi beruházásaikat és az Ukrajnának nyújtott segítséget, a NATO egyes európai tagjai még mindig elmaradnak a szövetség védelmi kiadási céljaitól.

A NATO európai pillérének megerősítése egyértelmű válasz a kontinens biztonsági problémájára. Az Egyesült Államok azonban 25 éve vonakodik támogatni a szövetségen belüli nagyobb európai szerepvállalást Még akkor is, amikor Washington sürgette európai szövetségeseit, hogy költsenek többet a védelemre, az amerikai vezetők nem szívesen adták át a transzatlanti biztonság gyeplőjét. Itt az ideje, hogy ez a gondolkodásmód megváltozzon.

Európának több pénzt kell befektetnie katonai képességeinek és harci erejének javítására, valamint az egyes országok erőfeszítéseinek jobb összehangolására. Az Egyesült Államoknak ösztönöznie kell ezt az átalakulást, nem pedig az útjába állni és az Európai Uniónak is segítenie kell ebben. A NATO erősebb európai pillére nélkül Oroszország továbbra is fenyegetni fogja a transzatlanti biztonságot, az Egyesült Államok pedig nem lesz képes erőforrásait Kínára összpontosítani.

Többet és jobban költeni

Az első lépés az, hogy az európai országok növeljék a védelmi kiadásaikat, egy olyan területen, ahol már eddig is jelentős javulást értek el. 2014-ben még csak Görögország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok fordította GDP-jének legalább 2 százalékát védelmi kiadásokra; ma már 23 NATO-tagország teszi ezt. Néhányan még ezt a célt is meghaladják: Lengyelország 4 százalékot, a három balti állam pedig egyenként 3 százalék körüli összeget költ.

A NATO európai tagjai idén együttesen 380 milliárd dollárt fordítanak védelemre, és Európa jóval többet költött Ukrajna megsegítésére, mint az Egyesült Államok. Néhány európai szövetséges azonban még nem érte el a NATO védelmi beruházási céljait, és Európa saját fegyver- és lőszerkészletét is kimerítette azzal, hogy ennyit adott belőlük Ukrajnának. Eközben Oroszország jelenleg GDP-jének 7,5 százalékát – a kormányzati kiadások egyharmadát – költi hadseregére.

Mivel Európa gazdasága sokkal nagyobb, mint Oroszországé, az európai államoknak nem kell megfelelniük Oroszország 7,5 százalékos kiadásainak. De fel kell lépniük, és meg kell állapodniuk egy új kiadási célban. A kétszázalékos célt 1999-ben határozták meg, amikor a NATO még nem nézett szembe a határainál lévő revansista Oroszországgal. A szövetségeseknek most merészebb célt kellene kitűzniük, például azt, hogy 2030-ra a GDP legalább két és fél százalékát költsék hadikiadásokra – ez a szám megegyezik azzal, amit az európai országok a hidegháború idején költöttek, és megfelel a mai fenyegetésnek; jelenleg csak öt NATO-tagállam teljesíti ezt a célt.

A NATO-nak új módszert kellene kidolgoznia a tagok hozzájárulásának értékelésére, amely nem csak a védelmi költségvetést veszi figyelembe.

A teljes védelmi beruházás nem Európa egyetlen problémája. Sok ország nem hangolja össze a beszerzéseket, ami hiányosságokat hagy a képességeiben, és növeli az Egyesült Államoktól való függőségét. Az európai NATO-tagoknak úgy kell alakítaniuk kiadásaikat, hogy a legsúlyosabb hiányosságaikat orvosolják, nevezetesen a lég- és rakétavédelem, a nagy hatótávolságú fegyverek, a megfigyelés, a stratégiai szállítás, a légi utántöltés és az ellenséges légvédelem visszaszorítása terén. Hosszabb távon pedig olyan újonnan megjelenő eszközökbe kell befektetniük, mint a mesterséges intelligencia, az autonóm rendszerek, a kiber-, űr- és hiperszonikus technológia, illetve a hiperszonikus eszközök elleni technológia, hogy fenntartsák a minőségi előnyt Oroszországgal szemben.

Az EU rendelkezik azokkal a forrásokkal és mechanizmusokkal, amelyekkel támogatni tudja ezeket az erőfeszítéseket, és olyan programokon keresztül nyújt finanszírozást, mint az Európai Védelmi Alap és az Európai Védelmi Ipari Program. Az EU tagállamai fontolgatják továbbá európai védelmi kötvények kibocsátását a képességhiányos beruházások finanszírozására, valamint egy új védelmi biztos posztjának létrehozását a pénzügyi és ipari kezdeményezések koordinálására.

Az európai országoknak is képesnek kell lenniük arra, hogy nagyobb mértékben járuljanak hozzá a szövetség harci erőihez. A NATO 2022 júniusában bejelentette, hogy hétszeresére növeli a magas készültségi fokon álló csapatok számát, ami azt jelenti, hogy elméletileg 300 ezer katona áll rendelkezésre kevesebb mint 30 napos határidővel. Az európai szövetségesek haderőnagysága és állománya azonban az elmúlt évtizedben stagnált vagy csökkent az alulfinanszírozottság, valamint a toborzási és megtartási problémák miatt.

Annak érdekében, hogy a NATO továbbra is elegendő katonát tudjon bevetni, a szövetségeseknek úgy kell kiigazítaniuk védelmi terveiket, hogy a NATO új regionális elrettentési és védelmi terveiben – amelyekről a tavalyi vilniusi csúcstalálkozón állapodtak meg – előírt erők létrehozására képesek legyenek. A hidegháború óta először fordult elő, hogy a szövetségeseknek konkrét haderőfejlesztési célokat kell teljesíteniük elhelyezkedésük és nemzeti erősségeik alapján, mint például Lengyelország gyorsan növekvő szárazföldi erői és az Egyesült Királyság erős légi és tengeri képességei.

A szövetségesek feladata azonban továbbra is a teljesítés. A tartalékos erőkre és a sorkatonai szolgálatra vonatkozó nemzeti megközelítések NATO-n belüli egységesítése szintén segítene a létszám növelésében, de ellentmondásos lenne, mivel a szövetségesek között e kérdésben eltérőek a nézetek. A NATO-nak fel kell készülnie arra a forgatókönyvre is, hogy az európai erőknek kell átvenniük a más hadszínterekre távozó amerikai erők helyét, ami megköveteli, hogy Washington nyíltabban beszéljen európai szövetségeseivel arról, hogy az Indo-csendes-óceáni térségre vonatkozó tervei hogyan változtathatják meg az amerikai erők európai helyzetét.

Az európai tagállamoknak is jobban össze kell hangolniuk védelmi termelésüket. A tendenciák évek óta rossz irányba mozdultak el: az uniós országok között az együttműködésen alapuló védelmi beszerzések aránya a 2016-os 21 százalékról 2020-ra 11 százalékra esett vissza. Az EU most megpróbálja megfordítani ezt a tendenciát azzal, hogy az Európai Védelmi Ipari Stratégia révén ambiciózus célokat tűzött ki az együttműködésen alapuló beszerzésekre, valamint a védelmi felszerelések unión belüli gyártására és kereskedelmére vonatkozóan.

A NATO vezetői egyszerűen azzal segíthetnek, ha az együttműködést politikai prioritássá emelik, ahogyan azt a 2012-es chicagói csúcstalálkozón tették, ahol elődeik külön nyilatkozatot adtak ki „az együttműködés megújított kultúrájának” kialakítására, ami az intelligens védelmi kezdeményezésen keresztül több együttműködéshez vezetett. Az akkori főtitkár, Anders Fogh Rasmussen vezetésével a rendszer célja az volt, hogy az együttműködés kihasználásával hatékonyabbá tegye a szövetségesek védelmét. Abban az időben a szövetségesek kevéssé voltak ösztönözve az együttműködésre. Most viszont igen, tekintve Oroszország revansizmusát és a NATO reneszánszát.

A NATO európai tagjai számára is fontos lenne, ha javítanák a védelmi politika magas szintű koordinációját, különösen egy amerikai visszalépés esetén. Ezt a szerepet a hidegháború idején a tíz országot tömörítő „eurócsoport” töltötte be, amely informálisan koordinálta az európai szövetségesek erőfeszítéseit a közös védelem megerősítésére.

Ma egy észszerűsített eurócsoportot a három katonailag legfejlettebb európai állam – Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság – vezethetne. Ez a trió bevonhatná Lengyelországot és Olaszországot, hogy integrálja a kelet- és dél-európai szempontokat. Rendszeres miniszteri konzultációk biztosítanák, hogy az európai fővárosok egy irányba húzzanak az olyan kritikus kérdésekben, mint az elrettentés, a védelem, a képességekbe való beruházás és az ipari kapacitás.

(Borítókép: Vendégek távoznak a 2018-as NATO-csúcstalálkozó megnyitó ünnepségét követően 2018. július 11-én. Fotó: Sean Gallup / Getty Images)