A NATO-nak erélyesebben kell fellépnie Oroszországgal szemben

A NATO 75 év felett, egy szövetség, ami alkalmas a jövőre címmel tartottak kerekasztal-beszélgetést az idén 19. alkalommal megrendezett Bledi Stratégiai Fórum második napján, szeptember 3-án, ahol a meghívott szakértők és diplomaták a transzatlanti katonai szövetség jövője mellett annak jelenkori szerepéről és kihívásairól értekeztek.

A változatos hátterű felszólalók – nyugat- és közép-európai diplomaták vagy honvédelemmel foglalkozó politikusok mellett török és amerikai külpolitikai szakértők – ugyan több mindenben is egyetértettek, de például a katonai szövetség Kínával kapcsolatos álláspontját másképp látták a török és az amerikai vendégek.

A NATO legnagyobb kihívója még mindig Oroszország

A NATO-t még 75 évvel ezelőtt alapították meg, aminek akkor a célja az volt, hogy a hidegháború kapcsán elrettentő erővel bírjon a Szovjetunió, majd később az azzal szövetséges Varsói Szerződés országaival szemben, hogy az akkori kétpólusú világban elkerüljék a harmadik világháború kirobbanását.

Ugyan a Szovjetunió, valamint vele együtt a Varsói Szerződés felbomlása után a katonai szövetség egy ideig konkrét célok nélkül maradt, a 2010-es évek közepétől, valamint azután, hogy Oroszország 2022. február 24-én teljes körű inváziójával háborúvá szélesítette az addigi befagyott kelet-ukrajnai konfliktust, ismét egyértelművé vált, hogy

Az erről a témáról tartott kerekasztal-beszélgetés első felszólalója, Angus Lapsley, a NATO védelmi politikáért és tervezésért felelős főtitkár-helyettese szerint az elmúlt években a katonai szövetség teljesen újragondolta védelmi politikáját, és miközben a terrorizmus jelentette veszélyek nem hárultak el, a NATO felismerte, hogy Oroszországgal szemben ismét egy hosszú távú stratégiai versenybe került.

Oroszország minden nap kihívás elé állít bennünket. Ennek a kihívásnak a természete és intenzitása pedig tovább növekszik. Oroszország dezinformációs kampányokat, szabotázsokat, merényleteket, agresszív kémakciókat [hajt végre], amelyeket vissza kell szorítanunk

– fogalmazta meg meglátásait Lapsley, aki azt is hozzátette, az Oroszország jelentette veszély felemészti a NATO legtöbb energiáját.

Emiatt a NATO jövőjét is abban látja, hogy a katonai szövetség Oroszországgal szembeni stratégiai versenyre összpontosít, amit szerinte a fentebb felsorolt orosz lépések visszaszorítása mellett a NATO elrettentő erejének a javítása, és annak demonstrálása, hogy Oroszország tudja, a NATO tagállamok képesek és hajlandóak megvédeni határaikat, valamint amennyiben szükséges, akár visszavágni a Putyin vezette országnak ott, ahol nekik fáj.

A NATO főtitkárhelyettese ezért is gondolja sikeresnek az idén nyári washingtoni NATO-csúcsot, mert ott a tagállamok arról tárgyaltak, hogy milyen fejlesztéseket tudnak végrehajtani az elkövetkezendő 5–10 évben, hogy e stratégiai versenyben növeljék elrettentő képességeiket.

Alexandre Escorcia francia karrierdiplomata szerint is Oroszország az egyik legnagyobb kihívás a NATO jelenében és jövőjében. A francia fegyveres erők minisztériumának Európáért, Észak-Afrikáért felelős diplomatája ugyanakkor hozzátette,

Escorcia szerint ráadásul e kudarc elég látványos. Egyrészt Putyin céljaival szemben a NATO nem gyengült, hanem még erősödött is, ráadásul immáron Finnország csatlakozásával még több NATO-csapat állomásozik Oroszország határainál, aminek pont az ellenkezőjét szerette volna Oroszország elérni az évek óta folytatott dezinformációs kampánnyal.

Másrészt azért gondolja, hogy Putyin stratégiai vereséget szenvedett, mert az invázióval nem sikerült megállítania Ukrajna nyugati szövetségi rendszerekhez – a NATO-hoz, valamint az Európai Unióhoz – való közeledését, hanem pont ellenkezőleg: Kijev jóval közelebb áll a NATO-hoz való csatlakozáshoz, mint története folyamán bármikor.

Ha Putyin spin doctora lennék, akkor nem tudom, hogyan tudnám ezeket úgy forgatni, hogy az győzelemnek tűnjön. Ezek ugyanis nagy stratégiai vereségek

– véli a francia diplomata, aki hozzátette, hogy ebben a stratégiai vereségben a NATO nagy szerepet játszott Ukrajna támogatásával és azzal, hogy a tagállamok növelték a védelmi kiadásaikat, valamint hogy még további országok csatlakoztak a szövetséghez.

Az amerikai Robin S. Quinville, a Wilson Center pártfüggetlen politikai és biztonságpolitikai think tank európai ügyekkel foglalkozó igazgatója szerint is fontos, hogy a tagállamok növeljék a katonai képességeiket, valamint úgy véli, a NATO-nak még többet kéne foglalkozni az elrettentéssel – szerinte az ukrajnai háború is erre mutatott rá.

Mint mondta, a katonai szövetség eleve ezen az alapon alakult meg még 75 éve, és szerinte abból, hogy Oroszország hajlandó megtámadni egy szuverén országot és erővel megváltoztatni a határokat, az következik, hogy a NATO elrettentő képességét még inkább növelnie kell a tagállamoknak.

A NATO-nak pénzre, fegyverre és paripára van szüksége

Azonban a NATO egyetlen kihívását nem kizárólag Oroszország klasszikus katonai tevékenysége jelenti, hanem vannak más szereplők és más jellegű veszélyforrások is. A beszélgetésen résztvevők szinte mindannyian egyetértettek abban, hogy

A török parlamenti képviselő Mevlüt Cavusoglu – aki egyben az ország delegációvezetője a NATO parlamentjében – szerint Oroszország mellett a különböző, kibertérben végrehajtott támadások, valamint a jövőben az űr jelenthet további kihívásokat.

Cavusoglu szerint a jelenlegi nyugati világrendszernek kihívói akadtak, és az 1989 utáni egypólusú világ helyett ismét egy többpólusú világba kerültünk, aminek következtében szerinte egy még inkább stratégiai és vizionárius NATO-ra lenne szükség.

Szerinte a jelenlegi világ egyik problémája, hogy nő a megosztottság a szuperhatalmak, valamint a tőlük katonai képességben elmaradó országok között, miközben utóbbi államok sokszor kettős mércével vagy hipokráciával vádolják a nyugati országokat – példaként a Gázai helyzetre és az ukrajnai háborúra adott válaszokat hozta fel.

Emiatt ő elsősorban két dolgot várna el a katonai szövetségtől:

• javítaná a kommunikációt és az együttműködést a déli országokkal – egyrészt, mivel a problémák egy része délről jön az illegális migrációval és a terrorizmussal, másrészt, hogy jobb kapcsolatok legyenek ezek kezelése miatt –;
• valamint mélyítené a NATO-tagállamok közötti egységet, mert sokan tartanak attól, hogy az Egyesült Államok érdeklődése csökken.

Ezen gondolata közben egyébként picit odaszúrt az EU-nak, valamint az Egyesült Államoknak – míg előbbinek azt vetette a szemére, hogy az EU kizárólag saját tagállamait segíti hadiipari fejlesztésekkel, utóbbi kapcsán az ország nevének említése nélkül arról beszélt, sokszor nem teszik elérhetővé saját fegyvereiket és technológiáit más szövetségesek számára. Itt vélhetően az amerikai gyártmányú F–35-ös ötödik generációs vadászbombázóra utalt, amiből korábban a Recep Tayiip Erdogan vezette ország is vásárolt volna, azonban az Egyesült Államok ezt a megkötött szerződések ellenére végül felmondta.

Részben a hadiipari fejlesztésekre reagált az olasz Valerio de Luca, az Academy for Innovation, Economic Development and Security elnöke, aki arról értekezett, Európának a védelmi kiadások növelése mellett többet kellene költenie technológiai kutatásokra és fejlesztésekre.

Szerinte az európai békét nem lehet természetesnek venni, emiatt a NATO-nak ébernek kell lennie a jövő kihívásait illetően, és a tagállamoknak több pénzt kellene mindezekbe fektetniük, amihez szerinte nem a pénz, hanem elsősorban az akarat hiányzik.

A hadiipar kapacitásának növelését, valamint fejlesztését látta a legfontosabbnak Damir Crncec, védelemért felelős szlovén államtitkár is, aki szerint az ukrajnai háború előtt

mindannyian elaludtunk, és nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon is.

Crncec emiatt büszkén beszélt arról, hogy a szlovén kormány tervei szerint 2030-ig eléri, hogy a GDP-jének két százalékát fordítsa védelemre – ez egyébként a NATO alapokmányában szereplő elvárás, azaz elméletben már rég így kellene tennie –, ennek ellenére szerinte Szlovénia már így sem a katonai szövetség jelentette közös védelem haszonélvezője, hanem annak szolgáltatója más tagállamok felé.

Robin S. Quinville is úgy véli, többet kellene költenie a tagállamoknak. Szerinte nem tudhatjuk, hogy mik lesznek a következő 30 év kihívásai, ezért szerinte azoknak a problémáknak a kezelésével kell foglalkozni, amikkel jelenleg tudunk.

Véleménye szerint az ukrajnai háború megmutatta, hogy továbbra is fontos a szárazföldi és légvédelmi képességek fejlesztése, hiszen ő például az orosz invázió előtt azt hitte, az kibertámadással fog kezdődni.

Azonban úgy véli, a fontos mérőszám nem az, ha egy tagállam az éves GDP-jének két százalékát a hadseregére és védelmére költi, hanem az, ha rendelkezik elrettentő képességével – ezt pedig szerinte nem lehet mennyiségi vagy százalékos kérdéssé redukálni. 

Hasonlóan látja a török Cabusoglu is, aki szerint a kétszázalékos előírást rugalmasabban kellene kezelni. Példaként azt hozta fel, hogy Luxemburg hadseregére felesleges költeni a nagyhercegség GDP-jének két százalékát, hiszen ők másképp tudnának hozzájárulni a NATO munkájához.

Kína: kihívás vagy veszélyforrás?

A közel másfél órás kerekasztal-beszélgetés során a legnagyobb vita leginkább a Kína kapcsán alakult ki, ugyanakkor a beszélgetés formátuma miatt – kilenc meghívott vendég kilenc különböző kérdést kapott, és csak elvétve reflektáltak a másikra – ezt sem lehet igazán vitának nevezni a szó klasszikus értelmében.

A török Cavusoglu szerint ugyanis szembetűnő, hogy Európa és az Egyesült Államok másképpen vélekedik az ázsiai szuperhatalomról: míg Washington már évek óta veszélyforrásként tekint Pekingre – erről bővebben ebben a cikkünkben írtunk –, addig Európában sokan egyszerre kihívónak, ám fontos gazdasági partnernek tartják az országot.

Szerinte a NATO-csúcsokon, valamint a NATO parlamentjében is Amerika folyamatosan azt szeretné elérni, hogy Kínára veszélyként hivatkozzanak, míg az európai tagállamok a kihívó szót preferálják. Cavusoglu szerint a NATO feladata elsősorban az, hogy ellensúlya legyen Kínának, nem pedig az ellensége – mint fogalmazott, ugyan Kínával továbbra is vannak nézeteltéréseik, azonban azok inkább humanitárius jellegűek, ezért szerinte nagyon túlzó lenne veszélyforrásként azonosítani azt.

Azonban ezzel nem értett egyet az amerikai Philip Reaker korábbi nagykövet, a Wilson Center európai ügyekért felelős elnöke. Szerinte

Úgy véli, a NATO számára elsősorban emiatt kellene veszélyforrásként tekintenie Pekingre, de hozzátette, erről kiegyenlített vita folyik a katonai szövetségen belül, mint ahogy egy rendes demokráciában szokás. Azonban megjegyezte, hogy a valóság rendkívül gyorsan változik, és ez leginkább Kína külpolitikai lépésein figyelhető meg.

A beszélgetés résztvevői egyébként mindannyian kiálltak Ukrajna további támogatása mellett – már amennyiben a nekik szánt kérdés épp érintette az Európában zajló háborút –, Reaker pedig aláhúzta, hogy jelenleg egy tagállam sem akar közvetlenül beavatkozni Ukrajnában, azonban kollektíven többet kéne tenni Kijev támogatásáért – szerinte a NATO fő fókuszának jelenleg ennek kellene lennie.

(Borítókép: Ukrán katonák tüzelnek a frontvonalon, az ukrajnai Donyecki területen lévő Csasziv Jar város közelében 2024. augusztus 17-én. Fotó: Ukrainian Armed Forces / Reuters)