Ezért nem lesz soha katonai nagyhatalom az Európai Unió

Az Egyesült Államoknak katonailag erős európai szövetségesekre van szüksége, akik képesek megtartani Európa keleti és déli határait a birodalmi babérokra törekvő Oroszország és az instabil Észak-Afrika fenyegetéseivel szemben.

Az egymást követő amerikai kormányok felszólították az európai szövetségeseket, hogy tegyenek többet saját védelmükért, beleértve a magasabb kiadásokat, az erősebb katonai képességeket és a komolyabban vehető hadászati elrettentést. Ezek a kérések valamelyest pozitív visszhangra találtak, különösen a NATO keleti határállamaiban, köztük Lengyelországban, Finnországban és a balti államokban. A legtöbb európai kormány azonban továbbra is húzza az időt. Európa legnagyobb gazdasága, Németország máris visszalép attól a katonai korszerűsítéstől, amelyet Oroszország Ukrajna elleni 2022-es támadása után ígért. Egyre nagyobb a szakadék az európaiak retorikája, miszerint ellenzik Oroszország területi ambícióit, valamint a képességük között, hogy ténylegesen tegyenek is valamit ellene – írja a Foreign Policy hasábjain megjelent cikkében Jakub Grygiel, a Catholic University of America professzora. 

Az egyik sokat vitatott megoldás ezekre az elmaradt erőfeszítésekre az, hogy az Európai Unió nagyobb biztonsági szerepet vállal. Az erőforrások egyesítésével, a védelmi beszerzések központosításával és egy közös stratégia meghatározásával az EU megoldaná azt a problémát, hogy a különböző tagállamok nem veszik ki a részüket a védelemből. Egyesek szerint ez akár egy közös európai hadsereg létrehozásában is megvalósulhatna. Az EU így átvenné a modern államszervezet egyik fő funkcióját: a nemzetbiztonság biztosítását és irányítását.

De az a vágy, hogy a katonai ügyekben „több Európa” legyen, valószínűleg nem fogja növelni az európai biztonságot. Éppen ellenkezőleg, két okból is káros lehet arra nézve.

• Először is, az EU 27 tagállama között nincs közös fenyegetésértékelés. A biztonságpolitika céljairól és eszközeiről alkotott eltérő nézetek elkerülhetetlenül felhígított kompromisszumok sorozatát eredményeznék, vagy az erőforrások nem hatékony elosztását a 27 célcsoport között, ami a szokásos brüsszeli munkamódszer.
• Másodszor, még ha az EU-nak sikerülne is komoly védelmi politikát folytatnia, nincs garancia arra, hogy az Oroszországgal és más revizionista hatalmakkal szemben határozottan fellépne. A védelmi kérdéseket is magában foglaló szorosabb unió tehát összeegyeztethetetlen lehet a kontinens biztonságának javításával – írja a szerző.

Különböző érdekek

A közös fenyegetésértékelés hiánya Európában nem új és nem meglepő. Rómát az észak-afrikai migráció aggasztja, míg Varsó az orosz fenyegetésre összpontosít. Párizsnak olyan érdekei vannak a szubszaharai Afrikában, amelyeket Berlin nem oszt. Még ha az államok egyet is értenek a fenyegetésekkel kapcsolatban – ami általában nem így van –, akkor is előfordulhat, hogy ellentétes nézeteket vallanak a prioritások meghatározásáról vagy kezeléséről. Ezeket a mélyreható különbségeket nem lehet megkerülni, függetlenül attól, hogy az EU intézményei mennyire lesznek hatékonyak. A fenyegetések megítélése a földrajzi, történelmi, belpolitikai és számos más okból kifolyólag továbbra is nagyon eltérő marad.

Azonban a katonai ügyekben a több Európa iránti vágy nem valószínű, hogy növelné az európai biztonságot. Éppen ellenkezőleg, két okból is káros lehet. Először is, az EU 27 tagállama között nincs közös fenyegetésértékelés.

Másodszor, még ha az EU-nak sikerülne is komoly védelmi politikát folytatnia, nincs garancia arra, hogy határozottan fellépne Oroszországgal és más revizionista hatalmakkal szemben. A védelmi kérdéseket is magában foglaló szorosabb unió tehát összeegyeztethetetlen lehet a kontinens biztonságának javításával.

Az európai tisztviselők beszélhetnek a tagállamok közötti szolidaritásról, de ez önmagában az uniós politika tranzakciós jellegének beismerése. A biztonsági kilátásokban mutatkozó mély különbségeket csak jótékonysági felajánlásokkal vagy cserékkel lehet enyhíteni: Franciaország segíthet Lengyelországnak katonailag, cserébe azért, hogy Varsó befogadja az afrikai migránsokat, vagy Németország segíthet Olaszországnak a Földközi-tenger déli részének stabilizálásában, cserébe az euróövezethez nyújtott folyamatos olasz támogatásért. De ezek olyan bizonytalan, feltételes cserék, amelyek nem valószínű, hogy a biztonság drámai összeomlása esetén megállnák a helyüket.

E mélyen eltérő prioritások eredményeképpen – nem csak a külpolitikában –

Az Európai Bizottság első számú prioritása volt például az elmúlt néhány évben az európai zöldmegállapodás, egy rendkívül drága és gazdaságilag kockázatos projekt, amelynek célja, hogy 2050-re elérje a nettó nulla károsanyag-kibocsátást úgy, hogy „egyetlen ember és egyetlen hely se maradjon hátra”.

A másik öt prioritás aligha áll jobban összhangban a regionális vagy globális biztonság megvalósításával: „A digitális korszakra alkalmas Európa”, „Az emberek számára működő gazdaság”, az „Erősebb Európa a világban”, „Az európai életmód előmozdítása”, „Az európai demokrácia új lendülete”. Ez a katalógus az EU 27 tagjának legalacsonyabb közös nevezőjét tükrözi. Még az „erősebb Európa” célja is ködös és gyakorlatiatlan – a nagyratörő ambíciók hosszú listája, amelyhez kevés stratégiai cél és túl kevés forrás áll rendelkezésre. A lista nem nyújt valódi reményt arra, hogy az EU mint intézmény komolyan foglalkozzon a kontinenst fenyegető nagyhatalmi fenyegetésekkel.

A másik ok, amiért az Európai Unió biztonsági szereplővé emelése káros lenne a kontinens stabilitására, az az, hogy az EU egyes tagállamai az egész blokkot a megbékélés nagy stratégiájának követésére kényszeríthetnék.

Nincsenek biztató jelek

Eddig a jelek nem biztatóak. Az orosz invázió óta az EU-nak kétségtelenül sikerült némi pénzt felszabadítania az ukrán katonák kiképzésére és fegyverek vásárlására, ami az első alkalom, hogy a blokk felfegyverzett egy háborúban álló országot. Ám ezen tettektől a jelentős biztonsági szereplővé válásig hatalmas a lépés, és olyan koherens stratégiai elképzelést és kitartó politikát feltételez, amelyet uniós szinten csak a döntéshozatal központosításával és az eltérő nemzeti nézetek elhallgattatásával lehet elérni.

A szerző szerint nyersen szólva még ha az EU komoly védelmi és biztonságpolitikát is folytat, nem biztos, hogy azt fogja követni, amire valójában szükség van az orosz imperializmus elrettentéséhez és legyőzéséhez vagy a tágabb mediterrán térség stabilizálásához. Az atlanti Európa helyett a geopolitikai EU az Oroszországgal és Kínával való szorosabb társulás felé sodródhat.

A védelmi beszerzések terén az egyes európai nemzetek is nagyobb valószínűséggel hajtanak végre komolyabb beruházásokat. Az uniós szintű kollektív döntéshozatal nélkül szabadon szerezhetik be a számukra sürgősen szükséges fegyvereket, még akkor is, ha ez amerikai repülőgépek és dél-koreai harckocsik vásárlását jelenti, ahogyan azt Lengyelország tette, a francia védelmi ipar legnagyobb bánatára. A nemzeti szintű beszerzés megkerülné a nem hatékony, fáradságos uniós folyamatot, amely valószínűleg az európai vállalatok által gyártott eszközökre korlátozódna.

A 2024-es európai védelmi ipari stratégia például azt fájlalja, hogy a tagországok védelmi beszerzéseinek 63 százaléka az EU-n kívüli beszállítókhoz került, és arra ösztönzi a tagországokat, hogy „védelmi beszerzési költségvetésük legalább felét Európában gyártott termékekre költsék”. Tekintettel a fenyegetés közvetlenségére, ez irreális. A szövetségeseknek gyorsan fel kell tölteniük a páncélparkokat és a lőszerraktárakat, ha el akarják riasztani Oroszországot. Bármennyire is fontos a termelési kapacitás növelése az Atlanti-óceán mindkét partján, azok az európai országok, amelyek komolyan veszik a védelmet, nem várhatják meg, hogy a Brüsszelben kialakított védelmiipar-politika felzárkózzon.

Washington érdeke, hogy legyen egy szilárd európai határ, amely nem teszi szükségessé az amerikai erők tömeges bevetését és a szűkös erőforrások állandó költését. Az Egyesült Államok nagyobb eséllyel érheti el ezt az eredményt, ha továbbra is az egyes szövetséges tagállamokra támaszkodik.

(Borítókép: A német hadsereg Leopard 2-A6 nehéz harckocsija részt vesz a European Challenge 2005 közös hadgyakorlaton 2005. április 20-án Bergenben, Németországban. Fotó: Sean Gallup / Getty Images)