Tényleg az iráni atomlétesítményeket bombázza le Izrael a következő körben?

Itt az ideje megsemmisíteni Irán nukleáris létesítményeit – osztotta meg álláspontját X-oldalán Naftáli Benet volt izraeli miniszterelnök, aki szerint Irán „szörnyű hibát követett el” azzal, hogy súlyos rakétacsapást mért nemrégiben Izraelre. Egy másik bejegyzésében pedig „arányos” megtorlásra szólított fel. Az iráni Forradalmi Gárda október elsején lőtt ki mintegy kétszáz rakétát a Földközi-tenger partján fekvő országra, válaszul az iráni katonai, a palesztin Hamász- és a libanoni Hezbollah-vezetők meggyilkolására. A legutóbbi, és az eddigi legnagyobb iráni válaszcsapás minden bizonnyal a síita Hasszán Naszrallah elleni szeptember végi merénylet megtorlása volt: a Hezbollah-vezetővel Bejrútban végeztek, mintegy 80 tonnányi robbanóanyag ledobásával.

Az izraeli támadásoknak azonban más, Irán és proxyjai számára fontos vezetők is áldozatul estek. A Forradalmi Gárda elit csapatának, az al-Kudsz parancsnokával, Mohammad Reza Zahedivel április  legelején végeztek Szíriában, melyre válaszul Irán április közepén nagy erejű rakétatámadást indított Izrael ellen. A sorban a Hamász katonai parancsnoka, Mohammed Deif következett, akit júliusban iktattak ki a gázai Hán Júnisz elleni támadásban, a vezető halálát azonban tagadta a terrorszervezet.

A következő Hamász elleni nagy csapást július legvégén Teheránban hajtották végre, akkor Iszmáil Hanije, a szervezet politikai iroda elnöke vesztette életét, aki a nyáron megválasztott Maszúd Pezeskian elnöki beiktatására érkezett az iráni fővárosba. Kivégzéséért azonban Izrael nem vállalt felelősséget.

A labda viszont most a Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormánynál pattog: hétfőn a hadsereg bejelentette, újabb szárazföldi hadműveletbe kezdett Libanon déli területén, az arab országban pedig egyre nő az aggodalom azzal kapcsolatban, hogy Izrael még erőteljesebb támadásokat fog indítani. És minden bizonnyal a legutóbbi iráni rakétatámadás sem marad válaszcsapás nélkül.

Veszélyben Irán nukleáris ipara?

Amennyiben Izrael a nukleáris létesítmények elleni támadás mellett dönt, Irán nyugati és középső területeit veheti célba. A legveszélyeztetettebb célpontok elsősorban a nukleáris telephelyek lehetnek, azaz Arak, Fordov, Natanz, Iszfahán, vagy a Perzsa-öböl partján fekvő Búsehr. Irán ugyanakkor be nem jelentett nukleáris tevékenységet folytat Turkuzabadban, Varáminban és Marivánban, továbbá kutatóreaktora van Teheránban – annak azonban meglehetősen kicsi az esélye, hogy az izraeli erők a fővárost vegyék célba. A listán szerepel még a katonai bázis Parcsinban, valamint Sagand, Jazd és Gacsin uránbányái.

A nukleáris létesítmények elleni támadások lehetősége az Egyesült Államokban is vihart kavart: múlt héten a külügyminisztérium egyik magas rangú tisztviselője közölte, Izrael nem garantálta, hogy nem indít ellenük támadást. Washington egyébként támogatja a válaszcsapást Irán ellen, ám a nukleáris program elleni támadásokat már nem. Érdekesség, hogy Ehúd Bárák volt izraeli miniszterelnök is arról beszélt, Izraelnek a nukleáris létesítményeket kell célba vennie. 

Az elmúlt években egyébként többször is érte támadás az iráni nukleáris ipart. 2021 áprilisában a natanzi létesítménynél történt robbanás, akkor mintegy ezer munkás tartózkodott a telephelyen. Izrael ugyan tagadta részvételét a támadásban, azonban az amerikai titkosszolgálat nem tartotta kizártnak, hogy az izraeliek álltak az akció mögött.

Egy másik módszer arra, hogy csapást mérjenek a nukleáris programra, ha annak iráni tudósait veszik célba. Legutóbb 2020 novemberében ölték meg Mohszen Farizade atomfizikust, aki az atombomba-fejlesztéseket irányította, a merénylettel Izraelt vádolták meg. Ezek melletti módszerként kell számontartani a kibertámadásokat: az Egyesült Államok és Izrael közösen fejlesztették ki a világ első digitális fegyverét, a Stuxnetet. A vírust a natanzi támadás során is felhasználták, akkor egy külső meghajtón keresztül juttatták be a létesítménybe és segítségével az urándúsító centrifugák egy részét megsemmisítették.

Teherán válasza a nyugati fenyegetésekre

Irán 1968-ban indította el atomprogramját, Teherán ekkor csatlakozott – atomfegyverrel nem rendelkező országként – az atomsorompó-egyezményhez, amelyet 1970-ben ratifikáltak. Az első nukleáris projekt megvalósítása 1975-ben a búsehri üzem építési munkálataival kezdődött, mely nem csak Irán, hanem a térség első atomerőműve lett. A perzsa állam viszont egészen hamar megszerzett minden eszközt ahhoz, hogy nukleáris fegyver előállításába kezdjen, beleértve a teljes fűtőanyagkört.

Noha a nukleáris fatva tiltja a nukleáris fegyverek előállítását, a Nyugat részéről nagy a bizalmatlanság Iránnal szemben. Mindeközben viszont Teherán is évtizedek óta fenyegetve érzi magát, többek közt az Egyesült Államok részéről, mely hol Afganisztánban, hol Irakban rendszerváltást próbált végrehajtani.

Az, hogy mennyi időbe telne Iránnak nukleáris fegyvert előállítani, azt pontosan senki sem tudja. Becslések szerint több hónapra, de legfeljebb egy évre lenne ehhez szüksége Teheránnak. Számításba kell venni viszont azt, hogy a feszült nyugati–iráni kapcsolatok miatt a fejlesztések titokban úgy is megkezdődhetnek, hogy azt a külföldi hírszerzés nem érzékeli.

A két egykori miniszterelnök mellett az izraeli kormányban is sürgetik a támadást az iráni nukleáris létesítmények ellen, melynek lehetőségét egyébként Netanjahu is már évek óta latolgatja. A művelet viszont aligha indulhat amerikai támogatás nélkül, márpedig Joe Biden elnök vonakodik Izrael mögé állni az ügyben. Irán számára a natanzi és a fordovi erőmű a két legfontosabb, melyekben ugyanis képes 60 százalékosra dúsított uránt előállítani.

A két létesítmény nagy részét viszont a föld alá telepítették, ahova aligha tud az izraeli hadsereg érdemi csapást mérni. Izrael célpontjai a nukleáris üzemeken túl az olajterminálok és -finomítók lehetnek, beleértve a Kharg olajterminált, mely a főként Kínába irányuló kőolajexport 90 százalékát bonyolítja le. Kulcsfontosságú létesítmény továbbá az ábádáni finomító, mely Irán hazai olajszükségletének a zömét fedezi.

A szerző a Migrációkutató Intézet vezető elemzője.