Őze Áron megrázóan vallott a negyven évvel ezelőtt elhunyt legendás édesapjáról

Őze Áron érzelmes vallomását a Fideliónak mondta el. Őze Lajos negyvenkilenc évesen hunyt el, nyirokrákkal küzdött. 

Apám szeretett egyedül lenni. Kuckókat keresett magának, ahova csak keveseket engedett be. Főként Anyut meg a bátyámat, Gábort és engem. Ilyen helyekre vonult vissza a bánataival, a gondolataival, a sérelmeivel. Kis korában a szentesi ház hátsó udvarán lévő kutricát nézte ki magának. Az volt az ő gyerekbirodalma. Vigyázni kellett Apámra. Megesett – jó pár hónappal a halála előtt, amikor szintén a Jánosban volt –, hogy kiszökött a kórházból. Tudta, hogy a Rómeó és Júlia megy, imádta játszani Lőrinc barát szerepét, taxival beviharzott a Nemzetibe, át a fél városon, Budáról a VII. kerületbe, a színházi öltöző előtt szembejött vele a »váltója«, Nagy Zoltán, Apám »lekérte« róla a jelmezt, és már ment is be a színpadra. Kollégái – ők mesélték nekem később – örömükben kizökkentek a szerepükből. Apám a váratlanság mestere is volt. De kiszámíthatóan tudott váratlan lenni. Anyám egyszer úgy mondta nekem: A betegség túlélte Aput

– emlékszik vissza Őze Áron, akiben úgy él az édesapjával együtt töltött idő, mintha Őze Lajos állandóan sietett volna. A vallomásból az is kiderül, hogy a legendás színész csak egyetlen színházi szövegkönyvet vitt magával a kórházba, a III. Richárdot.

„Anyátokra vigyázzatok”

Őze Áron arról is beszélt a Fideliónak, hogy milyen tanácsokat adott édesapja az egyik látogatás alkalmával. 

Ő beszélt. Lassan, nagyon lassan. Valami olyasmit mondott, hogy az életet meg kell élnünk, nem pedig csak túlélnünk. Aztán ránk nézett, és keményebben közölte: Anyátokra vigyázzatok! Tizennégy éves voltam, felfogtam mindent, hogy Apu talán búcsúzik, mégis olyan ünnepi, olyan szép volt az egész. Utólag mesélte el Anyu, hogy az egyik látogatásán Apu egyszer csak elkapta a kezét, és azt súgta neki: »Az asszonyom voltál, és az is maradsz.« Így adta tudtára, hogy ő az örök asszonya. Pedig 1978-ban elváltak. Anyu mégsem hagyta magára.

Őze Áron szerint édesapja otthona a színház volt, ott sosem félt, a színjátszás tartotta karban. A színpadon kívül töltött időt pedig feleslegesnek tartotta, szorongott a világtól, rombolta önmagát.

„Azt hiszem, én csak Apu temetésén szembesültem igazán azzal, hogy meghalt. Nyitott koporsóban feküdt a ravatalon. Egy fehér áttetsző lepel takarta. Arcának sziluettjét figyeltem sokáig. Tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temető művészparcellájába. November 6-án volt a temetés. Kicsit sütött a nap. Törőcsik Mari és Sík Ferenc búcsúztatták. Bubik Istvánra emlékszem még élénken. Mély bánat volt a szemében. Valódi gyász. Szíven ütött ez akkor” – emlékszik vissza a Jászai Mari-díjas színész. A teljes, megrázó vallomás ide kattintva olvasható el.